A férfi maradjon a férfi, a nő meg nő a kapcsolatban?

Néhány írás azt fejtegeti, hogy nőként azzal segíthetjük, hogy a mellettünk élő férfi férfinak érezhesse magát, ha engedjük, hogy ő hozzon meg döntéseket a kapcsolatban. Na, nem nagy horderejű döntéseket engedjünk át neki! A javaslat szerint inkább hagyjuk rá a sok apró döntést. Mondjuk, hogy mi legyen a vacsora, vagy egy bútor hova kerüljön a lakásban. Esetleg milyen filmet nézzünk meg, menjünk-e moziba, vagy inkább maradjunk otthon. Az is a tanácsok között szerepel, hogy legyünk nagyon okosak, és érveljünk azért, ha egyébként más a véleményünk. Ez kell ahhoz, hogy hiteles legyen a játszma... de végül engedjünk, és engedjük át a végső döntés lehetőségét a férfinak, mert attól majd férfinak érzi magát.

Nem tudom, hogy eredményre vezet-e ez a hozzáállás. Nem tudom, hogy attól érzi-e magát a férj férfinak, hogy végül krumplistészta lesz a vacsora túrógombóc helyett. Szerintem ez ennél sokkal bonyolultabb, de lehet, hogy sokkal egyszerűbb. Ráadásul nincs két egyforma kapcsolat. Nincs két egyforma férfi, se egyforma nő, és az összefonódások is ezerfélék lehetnek.

Mégis, az egészen biztos, hogy ugyanaz a férfi férfinak érzi magát az egyik nő mellett, míg a másik mellett meg nem.

Valóban a manipulatív kommunikáción, az átengedett döntéseken múlna? Vagy azon, hogy elengedjük-e sörözni a barátaival, esetleg zöld lámpát kap, hogy elhúzhasson egy hétvégére pecázni, és ne érezze azt, hogy a nyakába lihegünk? A megengedett szabadságon múlna? Egyáltalán, ha két ember között olyan a viszony, hogy az egyik a másiknak megenged valamit, az önmagában nem egy egyensúlyt vesztett kapcsolódás... olyan, ahol se a férfi, se a nő nem érzi jól, és nem érzi a saját szerepében jól magát?

Ismerek olyan párokat, ahol a nő kifejezetten olyan telefont ajándékozott a párjának, amely segítségével lehetősége van a nap bármely pillanatában ellenőrizni, merre tartózkodik a másik. Ez egyféle elektronikus nyakörv, és ha van valami, amivel a férfi férfiasságát meg lehet tiporni, az én olvasatomban ez bizony az. Mert nyilvánvaló és akár mások számára is látható módon nem bízunk a másikban. Nem bízunk a mellettünk élő férfiban. Nem bízunk hűségében. Nem bízunk szerelmében. Nem bízunk abban, hogy tűzön-vízen át kitart mellettünk.

Amikor eleve feltételezzük róla, hogy csapodár, hogy titkos utakon, tilosban jár, esetleg olyat tesz, ami nem lesz jó a kapcsolatnak, akkor ez a feltételezés már önmagában is képes kicsontozni és férfiasságában megkérdőjelezni a férfit. Szerintem. Mert mindez, ha igaz lehet arra a férfira, akkor miért is élünk vele? Ha meg nem igaz egyáltalán, akkor miért nem engedjük meg neki, hogy férfias erényeit megélje? A hűséget. A bátorságot. A kitartást. Az áldozatvállalást.  

Szerintem nem akkor segítjük egy férfi férfiasságának megőrzését, ha manipuláljuk. Nem érvényes az okos nő mítosza, aki az orránál fogva vezeti a mellette élőt. Lehet, hogy a felszínen úgy tűnik, vevő erre a turpisságra, és lám, megélheti, mennyire kezében tartja a gyeplőt abban a kapcsolatban... de a lelke mélyén azonban mindenki, a férfiak, és fordított helyzetben a nők is érzik, hogy sántít a dolog.

Nem attól lesz férfi valaki, hogy minden, a közvélekedés szerint férfias munkát elvégez. Nem attól nő a nő, hogy nemi szerepének lehasalva minden este meleg vacsorát tesz az asztalra. És nem attól őrzi meg férfiasságát valaki, ha úgy csinálunk, mintha alárendelnénk akaratának magunkat. Ha úgy teszünk, mintha magasabb polcon ülne, és övé az utolsó, a döntő szó.

Szerintem ez rossz irány és nagyon torz üzenet. Ráadásul egy értelmes ember tényleg nagyon gyorsan átlát a szitán, és akkor akár önérzetében sértve is érezheti magát. Hiszen ki szereti azt, ha butának, ha manipulálhatónak nézi őt az, akit szeret? Attól majd férfinak érzi magát?

Olvasnál még párkapcsolati témában? Tudd meg, mi az a 7 dolog, amivel már az elején tönkre lehet tenni egy vadiúj párkapcsolatot!  

Nyitókép: Alice Donovan Rouse/Wikimedia