A héja (Accipiter gentilis) Magyarország egyik legösszetettebb megítélés alá eső ragadozómadara: a közepes termetű, de rendkívüli erejű és gyorsaságú madár évszázadok óta meghatározó szereplője hazánk élővilágának. Egyszerre jelképezi a vad tájak tökéletes ragadozóját, az ember és természet konfliktusait, és azt a fajt, amelynek jelenléte a természetes ökológiai folyamatok csendes működésére utal.
Ahány név, annyi élmény
A héja latin neve, az Accipiter gentilis „csapó, gyors vadászt” jelent, ami kitűnően szemlélteti ennek a csodálatos madárnak a temperamentumát. A magyar nyelvben számos népi elnevezésével találkozhatunk: leírták már kerra, kurhéja, tyúkhordó kánya, tikölő kánya vagy galambász néven is, és ha jobban megfigyeljük ezeket az elnevezéseket, tisztán kirajzolódik, hogy a faj megítélését elsősorban a háziállatok körében történő zsákmányszerzése formálta.
„A héját a nap minden órájában, még a déliekben is, melyeket a többi ragadozók nyugalomnak szentelnek, mozgásban és tevékenységben látni. Nagy területet kalandoz be, elég szabályosan, s ahol egyszer szerencsés volt, oda hosszabb időn át, nap-nap után visszalátogat. Csodálatraméltó falánksága úgyszólván folytonosan vadászásra ösztökéli, mint a karvaly, soha sincs igazán kielégítve, mindig éhes vagy legalább is gyilkolni vágy. Vadászata az összes szárnyasoknak szól: a túzoktól vagy a fajdkakastól le az apró pintyekig és minden emlősnek, amelyet hatalmába keríthet. Rácsap a nyúlra, a harapós menyétet a földről, a mókust fészkéről viszi el, röpülő és ülő prédát egyaránt rabol, elfogja az úszómadarat úgy, mint a futó emlőst, zsákmányát még búvóhelyeiről is előhúzza. Rettenetes félelem fogja el azokat az állatokat, melyek tarthatnak tőle; sokszor úgy megzavarja őket, hogy meredten ülve maradnak és mint Naumann mondja, már körmei közt vérzenek, mielőtt menekvésre határozták magukat, vagy földre lapultak volna. Rablásra való hajlandóságát csak vakmerősége és mindkettőt vérszomja múlja fölül, nem ismer semmi kíméletet…”- írják róla Az állatok világában.
A héja tipikusan erdei ragadozó, de nem az erdőtípus határozza meg jelenlétét, hanem az erdő kora, kiterjedése és szerkezete. Megtalálható lombos és tűlevelű erdőkben egyaránt, különösen ott, ahol az erdős területek mezőkkel, rétekkel vagy nyiladékokkal váltakoznak. Magyarországon általánosan elterjedt faj: a középhegységekben és a dombságokon gyakrabban találkozhatunk vele, az Alföldön elsősorban a nagyobb erdőfoltokban és ligeterdőkben fordul elő, viszont a teljesen nyílt, intenzív mezőgazdasági területeken nemigen akad utunkba. Állandó madarunk, akinek költőpárjai egész évben revírjükön maradnak.
Életmódja, táplálkozása és szaporodása
A héja egy magányos, territóriumát szigorúan védő ragadozónak számít. Zsákmányszerzése nem korlátozódik a reggeli és esti órákra: gyakran napközben is aktív, amikor sok más ragadozómadár pihen. Táplálékbázisa rendkívül széles: galambok, rigók, seregélyek, fácánok, rágcsálók, mókusok, fiatal nyulak egyaránt szerepelnek étlapján. Zsákmányára lesből, robbanásszerűen támad, és gyakran olyan zsákmányt is elejt, amely méretben közel áll hozzá. A táplálkozásával összefüggésbe hozható ökológiai szerepe kiemelkedő: jelenléte szabályozza a rágcsálók állományát, így hozzájárul az erdei ökoszisztémák egyensúlyához.
A héja 2-3 éves korában válik ivaréretté, és az összeállt párok hűségesek egymáshoz. A párt választó felek kapcsolatukat látványos nászrepüléssel erősítik meg, majd fészküket az erdők legidősebb fáin, vastag ágakon, a törzs közelében építik meg. A héjafészek nagy méretű, lapos szerkezetű, száraz ágakból áll, amelyet friss gallyakkal bélelnek ki. A tojó általában 2-5 tojást rak, és a kotlás 35-40 napig tart. A fiókák igen gyorsan fejlődnek, de ehhez sok táplálékot igényelnek, így a szülőknek akad dolga bőven. A féktelen étvágy miatt előfordulhat közöttük testvérgyilkosság is, különösen akkor, ha a zsákmány mennyisége nem elegendő minden fióka felneveléséhez.
Kapcsolata a világgal
Talán nem meglepő, hogy a héja megjelenése az erdőben azonnali riadalmat vált ki a potenciális zsákmányállatok körében. A kisebb madarak elhallgatnak vagy menekülnek, míg a varjúfélék gyakran szervezetten támadják és üldözik. Ezek az összecsapások sokszor igen látványosak, és nem ritkán a héja zsákmányának elvesztésével végződnek.
Az emberrel való kapcsolata is izgalmas, mondhatni történelmileg terhelt. Baromfiudvarok, galambdúcok közelében sokszor írták le az általa okozott komoly károkat, ezért évszázadokon át üldözték is. Ugyanakkor rendkívüli vadászképessége miatt a solymászat egyik legértékesebb madara volt, különösen Ázsiában, ahol ma is nagy becsben tartják.
„Régi sólymászaink sokra tartották a héját; minden sólymászó ázsiai mai napig nagyon becsüli. Indiában — Jerdan szerint — a legbecsültebb vadászmadár. A „baz”-ot, mint Indiában nevezik, galléros túzokra, kányára, dögkeselyűre, récére, kárókatonákra, gémekre, íbiszekre, nyulakra tanítják be. Nyulászatkor lábaira bőrnadrágocskát húznak, hogy lábait össze ne szaggassák a tüskék, mit különben el nem kerülne, mert a nyúl magával hurcolja a rablót. A vadat csak egyik markával ragadja meg, a másikat kinyújtja, hogy fűszálakba, ágakba s efélékbe kapaszkodva a nyulat visszatartsa. Egyenesen röpül zsákmányára; ha azonban ez nincs megfelelő távolságban, abbahagyja a vadászatot és vagy visszatér a sólymászhoz, vagy egy közeli fára, vagy a földre telepszik… Minden rövidszárnyú sólyom között betanítva, a legkitűnőbb, gyorsasága, bátorsága, fáradhatatlansága folytán. Minél tovább és többször használják, annál kitűnőbbé válik. Aránylag hamarosan szokik az emberhez, kutyákhoz, mert csak eleinte ijedős, és egy jó sólymász kezében tanulékonysága csodálatraméltó, értelme a kutyáéhoz majdnem hasonló. Thompson szerint akadtak oly szelídek és okosak, hogy elég volt kezét kinyújtani és rászállottak, mások kötél nélkül időztek a sátor körül, a vadásztársaság fölkerekedésekor a legközelebbi fára szálltak, és követték az erdőn keresztül, anélkül, hogy elmaradtak volna, míg vadat nem hajszoltak föl és munkájuk megkezdődött…”- írják Az állatok világában.
Természetvédelmi helyzete
Magyarországon a héja védett madár: 1971-ben nyilvánították védetté, természetvédelmi értéke 50 000 forint. Hazai fészkelőállományát 2014 és 2018 között 1100-1300 párra becsülték, az állomány trendjét pedig bizonytalannak határozták meg. A legtöbb gondot az illegális vadászata, csapdázása vagy mérgezése okozza, de a költési időszakban végzett erdészeti munkák sem kedveznek a populáció egyensúlyának. Pedig a héja Magyarország erdeinek egyik legmeghatározóbb ragadozómadara, akinek jelenléte bár okozhat konfliktusokat, ökológiai szerepe pótolhatatlan. Egy egészséges erdei élővilág elképzelhetetlen a héja nélkül, így megőrzése és védelme nemcsak természetvédelmi feladat, hanem annak felismerése is, hogy a csúcsragadozók jelenléte a természet működésének egyik legfontosabb mutatója mind a hazai, mind bármely más ökoszisztémában.
Magyarország madarait bemutató, folyamatosan bővülő gyűjtőoldalunkat itt találják.
