Az egyik leggyakoribb madarunk: szinte minden élőhelyen megcsodálhatjuk, kiválóan alkalmazkodott az emberhez, rendszeres látogatója az etetőknek, és rendkívüli leleményességgel választ költőhelyet magának.
„Csak a fákban szegény, puszta tájakat, a havasok tetejét kerüli; tiszta fenyvesekhez sem vonzódik, inkább a lombos vagy kevert erdőkhöz. Az összefüggő rengeteg mélyében is hiába keressük, mert az erdőszéleken, kisebb facsoportokban, szakadozott erdőkben szeret tanyázni, hol vén odvas fák még nem szúrják az ember szemét s válogathat fészkelő helyekben…”-olvashatjuk az Állatok Világában.
Hazai állománya állandó, de a hidegebb teleken kisebb távolságokra egy részük el is kóborolhat. És bár ma is igen gyakori a magyar tájakon, Chernel István leírásából egyértelműen kitűnik, hogy hajdanán sokkal több volt belőlük idehaza is: „Tarvágásainkban, gyümölcsöseinkben, kertjeinkben, erdeinkben csak úgy hemzsegnek ezek a kósza csapatok, rendszerint bizonyos irányban húzódva, folyton odébb szálldosva, keresgélve, kutatva, bogarászva, lázas nyugtalanságot tanúsítva. A széncinegékhez mindenféle más cinegefajok is szegődnek, nemkülönben egyes csúszkák, fakúszók, harkályok, sőt királykák is. Egy részük nálunk telel s a kemény időben hónapokig elidőz táplálékot bőven kínáló helyeken. Márciusban az északi látogatók visszatérnek hazájukba, a csapatok párokra szakadoznak s áprilisban már a mieinket családi gondok foglalják el.”
Ha szeretnénk, hogy kertünkben is otthonra leljen egy cinegecsalád, akkor érdemes kihelyeznünk egy madárodút, hiszen a cinegék megtelepedését mesterséges odúk kihelyezésével nagymértékben ösztönözhetjük. A saját tapasztalataim is azt mutatják, hogy a kihelyezett odúk döntő többségét már abban az évben elfoglalja egy-egy család, akik az azt követő években vissza is térnek, illetve újabb párok fedezik fel a területet, akik ha megfelelő fészkelési helyre lelnek, ott is maradnak.
Fontos azonban tudnunk, hogy a széncinege territoriális madár: a költőodút fajtársaival, más cinegefajokkal és egyéb odúlakó énekesmadarakkal szemben is védelmezi, és életterében nem szívesen látja fajtársait. A párba állás és az otthon megtalálásának pillanatait a Legkedvesebb madaraink 1984-es számából ismerhetjük meg:
„A széncinegepárok kedvező időjárás esetén márciusban kezdenek odúk után keresgélni. Az alkalmasnak vélt üreget, mint a többi cinegefajnál is, a hím szertartásosan mutatja meg a tojónak. Ilyenkor a bejárathoz röppen, ott kapaszkodik egy darabig, majd csőrével kopog az odú peremén, esetleg oldalt nézve, világítóan fehér profilját mutatja csalogatóan párja felé. Amikor a tojó végül szárnyait gyengén rezegtetve közeledik az odú felé és bebújik a nyíláson, a hím egy közeli ágra száll és csengő hangú kiáltásokkal jelzi: megtelepedett a környéken. A tojó közben jó néhányszor ki- és bebújik az odúba, szemügyre veszi minden oldalról és ha megtetszett neki, hozzálát a fészkelőüreg kitisztításához, szükség esetén tágítja a bejárónyílást is. Előfordul, nem is ritkán, hogy a kertben megtelepedett cinegepár tojója egyszerre több odú körül szorgoskodik, tisztítja őket, sőt néha egyidejűleg két vagy akár három odúba is hordhat fészekanyagot. Rövid időn belül eldől azonban, melyik lesz a végleges otthon és ettől kezdve már csak oda szállítja a moha és szőrszálakat.”
Az utóbbi években szinte kivétel nélkül számíthattunk másodköltésekre az odútelep cinegéi között, és a fészekaljak is igen népesek voltak: jellemzően 12-13 tojással. Fészke jellegzetes: az odú aljában gondosan kipárnázott, zömmel mohákkal, szőrökkel épített fészek, aminek belső puhaságát négylábú háziállataink szőrével biztosította. A kotlás a tojó dolga, aki anyatigrisként védelmezi utódait, és ha kotlás közben megzavarjuk, akkor csattogó-cserregő támadó mozdulatokkal jelzi, hogy fiókái védelmében bármire képes.
Az idei gyűrűzéseknél olyan élményünk is volt, amikor a fiókáit féltő széncinege harcos amazon módjára támadt rá a gyűrűzőre, egy cseppet sem aggódva azon, hogy mekkora a méret- és erőfölény. Nemhiába írják róla, hogy „Sok tekintetben az egész család jellemvonásait egyesíti magában. Mint közeli rokonai, ő is rendkívül élénk, virgonc, nyugtalan és fáradhatatlan, okos, kiváncsi, tevékeny, bátor és civódó madár.”
A széncinege az egyik leghasznosabb énekesmadarunk
Táplálkozása során több ezer kártevőtől tisztítja meg gyümölcsöseinket. Fiókáit is többnyire kártevőkkel eteti, ezt pedig csigahéjjal egészíti ki, hogy a növekedésükhöz szükséges kalcium a rendelkezésükre álljon. Táplálékszerzéséről az egyik legszebb leírás Brehm tollából származik: „Hol a törzsek kérgét feszegetik, hol a vastagabb ágakon ugrálnak, majd a legvékonyabb ágacskák legvégére szinte felakaszkodnak, hintáznak, ide oda forgolódnak, miközben sokszor fejjel alá csüngenek vagy oldalt lóbálnak s a rügyeket megtisztogatják rovarellenségeiktől. Ha valami keményebb rovarra, bábra vagy héjas magra akadtak, vastagabb ágra szállnak vele, lábaikkal s karmocskáikkal leszorítják és erős, biztos csőrvágásokkal addig kopácsolják, míg az ehető rész kiválik.”- írja.
Szinte megszámlálhatatlan azoknak a kutatásoknak és megfigyeléseknek sora, amelyek a széncinegék kártevőirtási szolgáltatásairól szólnak. Korábban írtunk már a hatvanas évek megfigyeléseiről, melyek szerint egy gyümölcsös 350 fájának terméshozama mindösszesen 9 cinegecsalád betelepítésével megsokszorozódott, vagy hogy egy országutat három kilométeren át szegélyező almasor a téli araszolólepke hernyóinak kártétele miatt évekig semmi termést nem hozott, azonban mikor később felszereltek rá fészekodúkat, a fészekodús fákon a termés már a második év végére hatszorosára emelkedett. Az erről szóló cikket itt olvashatják.
„Nálam télen át 100-150 czinke is megfordul táplálkozás végett, de előbb a gyümölcsfákat róják végig; ezt megteszik 1-2 hétig szorgalmasan kétszer is naponként; azután már csak enni járnak hozzám, de úgy őszszel, télen, tavaszon két hétig legalább 3-4-szer végig járják fáimat. Régebben 100 termett alma közül alig volt 5-10 féregmentes, ma alig található 2-4% férges. Ezen eredmény nem csak az én kertemben, de az egész város területére áll.”- írja Vértesi Tóth Imre városi tanácsos az Aquila 1912-es számában, de idézhetnénk Plate beszámolójából is: „Hasonlóan jó eredmény mutatkozott a steckby-i pagony egy 80 éves tölgyes-parcellájában, amelyet régebben évről-érve a tölgyfa-ilonca hernyója rágott csupaszra. Ide 78 fészekodút helyeztek, amelyekben 1926-ban 36 pár kormos légykapó, 24 pár seregély és 16 pár cinege települt meg. Az eredmény az volt, hogy 1927-ben ez a tölgyes teljesen mentesült az iloncahernyók rágásától.”- olvashatjuk az Aquila 1928-ban megjelent 3-4. füzetében.
Kétség sem fér hozzá: a széncinege (Parus major) nemcsak szép, hanem rendkívül hasznos madár is, akivel mindenképpen érdemes megosztanunk kertünket. 1901 óta élvez védettséget hazánkban, természetvédelmi értéke 25 000 forint.
Magyarország madarait bemutató, folyamatosan bővülő gyűjtőoldalunkat itt találják.
