„Vétkesek közt cinkos, aki néma. Atyjafiáért számot ad a testvér” – Babits tanítása sosem volt ennyire aktuális

A nagyok története nem születésükkor kezdődik és nem halálukig tart. Ugyanígy igaz: a nagy életművek megértéséhez elsősorban az embert kell megértenünk, aki örökül hagyta azt nekünk. Babits megértéséhez nem elegendő Szekszárdig utazni, 1883. november 26-áig visszamenni az időben, hiszen a későbbi költő, író, műfordító irodalomszervező, irodalomtörténész, újságíró és a fiatal tehetségek mecénása egy

olyan dunántúli nemesi család sarja, amelyben a katolikus hit a szellemi élet egyik alapfeltétele volt.

A latinos műveltség és a mélyen átélt katolikus hit nemcsak az ő neveltetését határozhatta meg, de édesapja, a törvényszéki bíróként dolgozó id. Babits Mihály és édesanyja, a szerepi Kelemen család sarja, Kelemen Auróra műveltségét is. Természetes érzéke a nyelvek és az irodalom iránt olyan erkölcsi tartással párosult, amely nemcsak poeta doctus-szá, tudós költővé avatta, de mércét is állított kortársai és az utókor számára.

Sorok mögött az ember – Babits élete dióhéjban

Korai tanulmányait Pesten kezdte ugyan, de a család Pécsre költözött, így a gimnáziumot az ottani cisztercieknél végezte el. 1901-ben érettségizett. Az egyházi iskolában megalapozott latintudás és irodalomszeretet később a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar-francia, utóbb latinszakán érlelődött tovább – többek között a generációja számára meghatározó Négyesy László irodalomtörténész és esztéta stílusgyakorlat szemináriumain. Itt ismerkedett meg Kosztolányi Dezsővel és Juhász Gyulával, majd itt szerzett latin-magyar szakos diplomát.

Akkoriban a frissdiplomás tanárok nem választhatták meg, hogy hová szeretnének menni tanítani, hanem kihelyezték őket állásaikba. Babitsot Fogarasra helyezték, amit ő nehezen viselt. Tanított később többek között Baján, Szekszárdon, Újpesten, Pesten, Szegeden és végül ismét Újpesten.

Tanári pályájának utolsó állomása a Munkácsy Mihály utcai gimnázium volt, ahonnan egy 1915-ben írt szerelmes verse miatt rúgták ki,

mondván, hogy a Játszottam a kezével sorai hazafiatlanságról árulkodnak.

1916-tól háborúellenes versei miatt sajtóhadjáratot indítanak ellene. Ekkor – az első világháború második évében – már olyan művek szerzőjeként ismerik, mint az 1909-ben megjelent első kötete, a Levelek Iris koszorújából, az 1911-ben kiadott Herceg, hátha megjön a tél is, az 1913-ban írt első regénye, A gólyakalifa, és már megjelent az olasz eredetiből fordított Dante Isteni színjátékának első része, a Pokol (1913). A Purgatórium 1920-ban, a Paradicsom pedig 1923-ban jelent meg.

Szilveszter Németh László író lakásán. Babits Mihály, Török Sophie, Németh Lászlóné, Farkas Zoltánné, Erdélyi József, Németh László és Illyés Gyula – Fotó: Fortepan / Németh László Társaság (1931) 

Középiskolai tanári pályájának lezárása után teljes mértékben az irodalomnak és az irodalomszervezői munkának szentelte magát. Az 1908-ban megalakult Nyugat folyóirat első generációjának tagja, majd 1929-től Móricz Zsigmonddal együtt a Nyugat szerkesztője, végül 1933-tól, Móricz halálától egyedüli szerkesztő. Gyakorlatilag Babits halálával a folyóirat megszűnik.

1918-ban a megalakuló Vörösmarty Akadémia alelnöke, majd 1925-ben elnöke lett, 1920 februárjától a Petőfi Társaság tagja (kizárásáig), 1927-től a fiatal tehetségek mecénásaként működő Baumgarten-alapítvány kurátora, munkatársa a Benedek Marcell főszerkesztésében 1927-ben megjelent Irodalmi Lexikonnak, 1930-ban pedig a Kisfaludy Társaság rendes tagjává fogadják, de alapító tagja volt az Esztergomban működő Balassa Társaságnak is. 1940-ben a Magyar Tudományos Akadémia tagjává választották – ugyanebben az évben vehette át a San Remo-díjat az Isteni színjáték fordításáért. Ez volt az utolsó elismerés, aminek örülhetett. Egy korabeli rádióinterjúban így vall róla:

Szerteágazó irodalomszervezési tevékenységében bőven akadnak magánéleti mozzanatok is, hiszen a ma már Babits Mihály Emlékházként működő esztergomi nyaralója írók, költők és művészek kedvelt találkozóhelye volt. Egy-egy látogatás emlékét őrzi a híres autogramfal, amelynek épségét felesége, Török Sophie éberségének köszönhetünk, aki időben felismerte, hogy az aláírásokat freskófestékkel kell átírni ahhoz, hogy tartósak maradjanak.

 Az autogramfal Babits esztergomi házában – Fotó: Balázs Rafael / Wikipedia 

Babits különleges személyiségét többek között abból is megsejthetjük, ahogy szoros barátságba kerülhetett az egyébként nagyon nehéz természetű, barátokkal el nem kényeztetett Ady Endrével, akitől később a Nyugat szerkesztését is átvette. Nagyon különböző alkat a két költőóriás, talán ezért is találták meg egymáshoz a kulcsot. Ady halála után özvegyével, Boncza Bertával ápolt rövid szerelmi viszonyt, amiből nem lett azonban házasság. Feleségét, Tannért Ilonát – aki Török Sophie néven ugyancsak publikáló író és költő volt –, akkori lakótársa, Szabó Lőrinc menyasszonyaként ismerte meg, és 1921-ben kérte feleségül.

Házasságuk, amely Babits haláláig tartott, gyermektelen lett volna – vélhetően egy korai abortuszból adódó meddőség miatt –, ha 1928-ban örökbe nem fogadják Török Sophie fiútestvérének kislányát, Babits Ildikót, akit sajátjukként neveltek fel.

Babits Mihály és Ady Endre Székely Aladár 1917-ben készült fotóján – Fotó: picryl.com

1938-ban gégerákot diagnosztizáltak Babitsnál, és bár megműtötték, nem sikerült megmenteni: a műtét után elveszítette hangját, és 1941-ben bekövetkezett haláláig az azóta kiadott Beszélgetőfüzetek segítségével kommunikált környezetével. Babits halála után felesége és nevelt lánya viszonyát megmérgezte a hagyatéki pereskedés, végül Török Sophie nem érhette már meg, hogy a per lezárásaként hozott ítélet szerint Babits életművének jogdíjai nevelt lányára szálltak. Babits Ildikó azonban nem élvezhette apja örökségét, ugyanis nyugatra költözött, rendszerellenesnek minősült, és egy fillért nem látott a jogdíjakból.

A poeta doctus öröksége – a Babits-életmű korszakai

Feszes klasszicista líra, tárgyias intellektuális stílus, gazdag, kísérletező verskultúra jellemzi. Igazi virtuóz, aki biztos kézzel szólaltatja meg erkölcsi, filozófiai nézeteit antik versmértékben, hangsúlyos magyaros verseléssel és modern, időmértékes versformákban egyaránt. Ez a formai gazdagság és a nyelv – a magyar és a latin mellett az európai nyelveké egyaránt – magasszintű ismerete és tisztelete a századelő legműveltebb magyar írója számára oly természetes, mint racionális vitatkozó elméjének és szenvedélyesen hevülő érzelmes lényének örök vetélkedése. Ettől érezhetjük, hogy

Babits műveit újra és újra meg kell fejteni, hiszen minden olvasás a személyesség újabb árnyalataival ajándékoz meg. 

Alkotói munkásságát személyes életútja és a kor eseményei formálták. Fogarasi korszakában fejezte be az 1908-ban elkezdett Esti kérdést, melyben Henri Bergson időfelfogásának hatását érzékeljük. Az objektív és a szubjektív idő megélése a filozófus-költő egyik impresszionista költeménye, melyet szecessziós motívumfüzérek tesznek gazdaggá és nyugtalanítóvá. Van szerencsénk a költő felolvasásában is ismerni ezt az elégikus alkotást:

A Levelek Iris koszorújából című első kötetének a hírvivő motívuma valóban az életmű nyitánya. A szivárvány istennője a görög mitológiában a hírvivő szerepét tölti be, Zeusz is rábízza titkait. Ahogy Iris az isteni szférát összeköti az emberek világával, úgy jelenik meg a teljesség megismerésének igénye Babits első kötetében. Babits a költői szerep felelősségének tudatában lép a magyar irodalom színpadára, amit A lírikus epilógja című – mondhatni – programversében így fogalmaz meg:

A fiatal Babits lírájában nyoma sincs az útkeresésnek: pontosan tudja, mit akar, és programszerű kiállással fogalmazza meg poétikai nézeteit. Tudatos bölcseleti lírikusként debütál, szakítva a 19. század romantikusan individualista én-lírájától, miközben a legjobb barátja, Ady Endre ennek az iránynak az egyik képviselője. Babits korai verseiben is jól érzékelhető, hogy nem éri be kevesebbel: „a mindenséget vágyom versbe venni” – mondja, s a formával való játékot is ennek az attitűdnek rendeli alá. Az antikvitás iránti rajongásból hozott tökéletesség-igény a költői szerep magasabbrendűségének hirdetésében csúcsosodik ki – ezt nevezi a kritikus utókor „elefántcsonttorony-szemléletnek”.

A babitsi életmű második szakasza az I. világháború idejére datálható, amikor a humanizmusa, pacifista nézetei és háborúellenes versei miatt állásást is elveszítette. A homo moralis kerül költészete középpontjába, a kötött versformákat pedig felváltják a szabad versek. E korszak ikonikus darabja a Fortissimo című költemény, amelyben a zene erejét hívja a háború elleni fegyverként:

 

Harmadik markáns szakasz költészetében az istenes versek korszaka, amikor saját életében is egyre nagyobb szerepet tölt be a keresztény hit és a katolikus vallás. Bibliai motívumok, nyugodt, letisztult hang és a töretlen objektivitás – ez jellemzi ezt a korszakot, amelynek egyik legfontosabb darabja az 1938-ban keletkezett Jónás könyve. Dante Isteni színjátékának befejezése óta 15 év telt el ekkorra, ebben az évben diagnosztizálják nála a gégerákot is. A prófétaszerep próbája az objektív önreflexió és az isteni erő, valamint az emberi határok közötti viszony tisztázása. A bibliai Jónás történetében az Úr Ninivébe küldi Jónást, hogy figyelmeztesse a várost az erkölcsi romlás végzetes következményeire, de Jónás nem akar próféta lenni, inkább elrejtőzik a pusztában. Ám az isteni akarattal való szembeszállás száműzetést eredményez, és egy cethal gyomrában találja magát, ahol imával fohászkodik az Úrhoz a menekülésért. Az Úr végül kiszabadítja Jónást a cethal gyomrából, és a próféta valóban megpróbálja jobb belátásra bírni Ninive bűnös népét, de kudarcot vall. Ezek után az isteni csapást várja, Ninive elpusztítását kéri az Úrtól, de Ő megkegyelmez a bűnös városnak. A „vétkesek közt cinkos, aki néma” és az „atyjafiáért számot ad a testvér” nemcsak a Jónás könyvének „törvényei”: Babits életművének esszenciája és mindenkori létünk megkérdőjelezhetetlen morális parancsolatai.

A „Mi közöm nekem a világ bűneihez? Az én lelkem csak nyugodalmat éhez.” kérdés és a hozzá fűzött magyarázat sosem volt aktuálisabb, mint ma, a háború szomszédságában és a fenntartható értékek – például a hagyományos életforma, a keresztény alapok, az összefogás, közösségi szellem stb. – megkérdőjelezésének korában.

A korszak egy szintén emlékezetes verse, a Cigány a siralomházban ugyancsak a szolidaritásért kiáltott szó: Babits a siralomházban magányosan muzsikáló cigány megidézésében saját költői lényének kérdéseit szólaltatja meg. „Ha holtakat nem ébreszt: mit ér a trombitaszó?” – kérdezi, s a kérdésre magunk kell megtaláljuk a helyes választ. 

Számomra Babits nem egyszerűen megkerülhetetlen irodalmi nagyság:

ő az emberi méltóság költője.

Lelki alkat kérdése, hogy kinek melyik irodalmi irányzat, stílus és szerző képes beférkőzni a szívébe, ott tanyát verni, tüzet gyújtani, és gondoskodni róla, hogy a parázs ki ne hunyjon soha. A Radnóti- és Pilinszky-életműben tovább élő Babits műveltsége, emberi tartása, nyelvi és formai virtuozitása és tárgyias intellektuális stílusa origó – innen érdemes elindulni, és ha eltévednénk az úton, ide kell visszatérni iránymutatásért.

Nem a születésnap miatt kell Babitscsal foglalkozni, hanem az erő miatt, amelyet műveinek újraolvasásából nyerhetünk. A Húsvét előtt miatt, amelyben világosan tudtunkra adja az elnyomás elleni egyetlen lehetséges attitűdöt – „Érctalpait a tipró diadalnak nem tisztelem én” – a Zsoltár gyermekhangra józan mondataiért – „Kard, ha csörren, vér, ha csobban, csak az ember vétkes abban”; „... és, ha kell, hogy az Úr áldja, védje, aki azt énekli: béke” – a Jónás könyve szívszaggató igazságáért – „Mert aki éltét hazugságba veszti, a boldogságtól magát elrekeszti”. Nem Babitsnak van szüksége ránk, hogy tovább éljen: mi nem létezhetünk nélküle.