Transzgenerációs örökségünk a népviseletben – Papp Zsófia divattervezővel a nők „virágnyelvéről” beszélgettünk

Miért a népművészet foglalkoztat ennyire divattervezőként?

Számomra mindig is a népművészet adta a legerőteljesebb inspirációt. Talán emiatt is merült fel bennem viszonylag hamar a kérdés, hogyan lehet a kortárs divatba illeszteni. A mostani kollekció ennek a gondolatnak, az egész mesterképzésnek, sőt igazából a teljes egyetemi munkámnak a végkifejlete. Sikerült saját magam számára kialakítani egy állásfoglalást, egyfajta szabályrendszert arról, hogyan lehet a divatban népművészettel jól foglalkozni. 

Papp Zsófia divattervező mester diplomamunkájával elnyerte az egyik legrangosabb hazai design elismerést, a Magyar Formatervezési Díjat diák kategóriában, egy pályázatnak köszönhetően pedig a spanyol Aragon Fashion Weeken is bemutathatta öltözékkollekcióját. Korábbi munkáihoz hasonlóan a Virágnyelven című kollekció megálmodásakor és kidolgozásakor is erőteljesen inspirálódott a hagyományos népi motívumokból és szimbólumrendszerből.

Hogyan alakult ki ez a szabályrendszer?

Leginkább a Reprodukció projektem az előzménybe, amelyben a széki népviseletet dolgoztam fel, annak szimbólumait tanulmányoztam. Annak jártam utána, hogyan élnek tovább a transzgenerációs örökségeink, és hogyan jelennek meg a divatban. Például a széki népviseletben nagyon kézzelfoghatóan és egyértelműen megmutatkozik egy generációról generációra továbböröklődő trauma.

A széki öltözékek piros-fekete színűek, amelyek közül a piros a vért, a fekete pedig a gyászt jelképezi.

Ez a színhasználat a tatárjárás korából ered, amikor a falu lakosságának nagy részét lemészárolták. A fájdalma, lenyomata tovább él a népviseletben és adódik át generációkon keresztül, miközben fel is oldja, enyhíti is az átélt traumát. Transzgenerációs mintáink tehát nemcsak egyéni szinten, hanem egy teljes népcsoport vagy akár egy teljes kor szintjén is öröklődnek és formálnak minket. Emellett erősen hatottak rám a női sorsok, a széki nénik történetei, elbeszélései. Nagy Olga néprajzkutató fogalmazta meg, hogy egy eseményről a parasztasszonyoknak általában negatív kicsengésű beszámolói vannak, míg a férfiak sokkal pozitívabban mesélnek róla még akkor is, ha épp háború volt, vagy be kellett állniuk katonának. Ez a megélés, hogy a női sors valahogy mindig sokkal nehezebb, szintén transzgenerációs örökség. Ezekből a gondolatokból indultam ki.

A nőknek pedig kiemelt szerepe van a népviselet alakításában.

A népviselet erős szimbólumrendszerrel dolgozik. A színek, a hímzések, a megjelenő motívumok mind-mind lenyomatok, amelyek jelentéssel bírnak.

A nők, akik készítették az öltözékeket, ezzel kommunikáltak,

történeteket meséltek el, kódoltak valamilyen üzenetet. A népművészet minden területén megjelennek a virágok. Ott vannak a népdalokban, a viseletek hímzésein, a népköltészetben, a díszítőművészetben. A nők nem csupán egy szép szoknyát készítettek el, hanem virágnyelven fogalmaztak meg örökérvényű igazságokat, a hímzéssel írtak ki magukból érzéseket, amiket aztán továbbadtak a következő generációknak.

Ma mégis távolinak érezzük a népművészetet, idejétmúltnak. Azért, mert nem vagyunk már tisztában ezekkel a mögöttes tartalmakkal?

Ma már valóban nehezebb kapcsolódnunk a népművészethez, legalábbis tudatosan. Az érzelmi, tudattalan kapcsolódás mégis ott van bennünk, hiszen ez a mi örökségünk is. Ha kicsit valaki jobban odafigyel, belehallgat például népdalokba, nagyon könnyen visszafejthetővé válnak az üzenetek. Egyszerű, emberi élethelyzeteket, érzelmeket, életeseményeket mondanak el, amelyek mindenkire érvényesek. 

A Papp Zsófia Virágnyelven kollekciója. Fotók: Schneider Bálint

 

Hogyan lehet a korábbi szigorú szabályrendszert tiszteletben tartani, mégis megújítani?

Ez egy nagyon nehéz kérdés volt számomra. Húsz évig néptáncoltam, nagyon erős személyes kötődésem van a népi kultúrához, ugyanakkor épp ebből fakadóan egy konzervatív szemléletet is hoztam magammal. Megtanultam, hogy mindennek jelentése van, nem lehet az öltözék egyes darabjait akárhogyan kombinálni, nem lehet a színeket szabadon keverni, hanem szigorú szabályokhoz kell tartani magunkat. Mostanra viszont mindez átfogalmazódott bennem. Szerintem a korábbi szabályok újragondolása, átdolgozása nem tiszteletlenség, hiszen ezzel segítjük továbbélni a népművészetet. Ugyanakkor ahhoz, hogy ezt megtehesse valaki, elengedhetetlen tanulmányozni és átlátni az eredeti, autentikus forrásokat. Csak úgy lehet belenyúlni a népművészetbe, ha előtte megérti az ember, mihez nyúl hozzá.

Ha e tudás nélkül kezdi el valaki használni a motívumokat, és helyezi rá ruhadarabokra vagy egyéb tárgyakra, az nem népművészet, csupán díszítés.

Az másolás, ami nagyon könnyen csúszik át a giccsbe. A népművészet kiértékesítése, a kulturális kisajátítás kifejezetten károsan hat. Sokan azonosítják a népművészetet a szuvenírboltok kínálatával, holott sokkal több annál. Én ebben a folyamatban, ahogy megpróbáltam kialakítani a gondolkodásmódomat, arra jutottam sok próbálkozás után, hogy mára az eredeti szabályoknak nincs aktualitásuk, hiszen nem járunk népviseletben. Kommunikálunk az öltözékünkkel, de nem úgy, mint száz évvel ezelőtt. A népviselet kódrendszere tulajdonképpen funkcióját vesztette, mert ma már nem tudjuk olyan magától értetődően olvasni ezeket az elmesélt történeteket. A másolást pedig tiszteletlenségnek tartom, már csak azért is, mert ha csak egy-egy motívumot viszünk tovább, kiemelve a környezetéből, akkor épp a mögöttes tartalmaktól fosztjuk meg. Tehát az újragondolásra, átfogalmazásra szükség van. Szeretném tovább éltetni a népművészetet.

Tulajdonképpen a népművészet korábban is úgy változott, hogy mindenki kicsit a saját képére szabta, beletette a saját történetét.

Igen, valójában az a lényege, hogy minden generáció átdolgozza, hozzáteszi a saját részét, építve a korábbi hagyományokra. A divat régebben is változott, csak sokkal lassabban, mint ma. Egyrészt azért, mert kevesebb öltözék készült, a ruhák öröklődtek, hiszen a paraszti világban nem volt pénz új ruhákat vásárolni. Maguknak készítették el a viseleteket, ami nagyon hosszú folyamat volt. Másrészt az egész világ sokkal lassabb volt, az információ is lassabban áramlott, mint ma. Ugyanakkor az öltözködés szabályai, amit az emberek maguknak alakítottak ki, a saját közösségüknek, változtak az idők során, alkalmazkodtak a körülményekhez, a mindennapi élethez. A Virágnyelven kollekcióban a kalocsai díszítőművészetet vettem alapul, és ebben is nagyon szépen megfigyelhető, hogyan módosulnak generációnként a motívumok. Nagyon más volt a régi kalocsai díszítés ahhoz képest, amit ma ismerünk. Ez ugyanis már abból a korból származik, amikor megtörtént a kivetkőzés, és az emberek elhagyták a népviseletet.

Azzal, hogy akkor bekerültek a ruhák a múzeumokba, megállították a továbbfejlődést, konzerválták az éppen aktuális szabályokat.

Persze egyrészről jó, hogy megmaradtak a viseletek és láthatjuk őket, viszont így el is távolodtak az emberektől. Ahhoz, hogy újra kapcsolódni tudjunk hozzájuk, tovább kell lépni azon, ami a kiállításokon megtekinthető. Muszáj aktualizálni, hiszen az akkori népművészet szabályait mára meghaladtuk.

Fotó: Papp Zsófia

 

Milyen szabályrendszert fogalmaztál meg magadnak? Szerinted hogyan lehet jól foglalkozni ma a népművészettel azon túl, hogy tisztában vagyunk a gyökerekkel?

A tervezés során először meghatároztam magamnak egy kiindulópontot, amihez végig tartottam magam. A népi díszítőművészetben használt szimbólumokat a kalocsai motívumokon keresztül vizsgáltam. Minden falunak, kisközösségnek megvan a saját stílusa, jellegzetessége, mégis az alap szimbólumok és azok jelentése nagyon hasonló. Ilyen a növényi ornamentika, a különböző virágmotívumok, természeti képek, a hullám motívum, a madár. Színhasználatban például a piros és a kék színek általános jelentései. Ezek mondanivalóját általánosságban vizsgáltam, és az autentikus irányvonal mélyreható ismeretével a fejemben hoztam létre a saját megfogalmazásomat a kalocsai mintákra. A színhasználatban és a formában is visszanyúlok a hímzéshez és a népi ruhakészítés hagyományaihoz, de aktualitást is adok nekik. Ezenfelül a munkámmal szeretném megőrizni azt a népviseletben még élő szemléletet is, hogy több generációban gondolkozunk, és

van egy erős érzelmi kapcsolat a ruha és a készítője, illetve a ruha és a viselője között.

Mindez a népi ruhakészítésben nagyon erősen él. Amikor valaki az alapanyag, vagyis a fonal elkészítésétől kezdve a díszítésen keresztül végig benne van a folyamatban, minden egyes apró lépést ő talál ki és végez el, óhatatlan, hogy erősen fog kötődni az elkészült ruhadarabhoz. Szerintem ma a kötött ruha készítése szépen párhuzamba hozható a népi ruhakészítés alapelveivel.  

Mi a terved ezután? Hogyan szeretnél továbblépni?

A Virágnyelven ugyan egy hordható öltözékkollekció, mégis sokkal inkább egy művészeti hitvallás, aminek a helye a kifutón van jelenleg, és nem kereskedelmi forgalomban. Egyelőre mindenből egy-egy ruhadarab készült. A kollekció tervezésénél nem a hétköznapi öltözködés praktikussága és a gyárthatóság volt a fő szempont. Szeretnék ebből az „image” kollekcióból kiindulva, és az egyes darabokat továbbfejlesztve egy, a hétköznapokban is jól hordható kollekciót létrehozni. Természetesen kis mennyiségekben gondolkozva, pazarlásmentesen. A kötést egyébként ezért is szeretem, mert minimális hulladékkal lehet létrehozni ruhákat. A zero waste szemlélet pedig szintén egy kulcseleme a népi ruhakészítésnek is. Fontosnak tartom a fenntarthatóságot, épp ezért sokáig óriási

dilemma volt számomra, hogy van-e értelme még bármilyen ruhát készíteni, hiszen már így is túl sok áll belőlük rendelkezésre.

Mégis azt érzem, hogy azok a darabok, amiket a tradicionális ruhakészítés elveinek figyelembevételével, kis mennyiségben, pazarlásmentesen, nagy odafigyeléssel készítünk el, még mindig jobb alternatívát kínálnak annál, hogy bemenjünk valamelyik fast fashion üzletbe és leemeljünk valamit a polcról. Szóval hosszú távon a célom egy márka létrehozása, ami ezeket az értékeket képviseli. A megvásárolható termékek ugyan még váratnak magukra, de a márka név már megvan: Katika. 

Miért épp Katika?

A Katika név számomra sok mindent szimbolizál. Egyrészről a paraszti kultúrában népszerű magyar női név aminek a jelentése tiszta. Másrészről pedig érdekes módon a Katalinok nagyon meghatározzák az életemet és a művészetemet. A nagymamám, akire állítólag hasonlítok, és aki nagyon közel állt hozzám, Katalin. Az ő anyukája varrónő volt, így biztos, hogy tőle is érkezett hozzám transzgenerációsan ez a fajta érdeklődés, kreativitás. Az első rajztanárom, aki megszerettette velem az alkotást, és akinek nagyon sokat köszönhetek, szintén Katalin, és az első eredeti népviseletemet is egy kalotaszegi nénitől, Kati nénitől vettem. A Katika számomra ezt a transzgenerációs női örökséget jelképezi, ami a márka és az általam készített ruhák legfontosabb üzenete lesz.

Fotók: Papp Zsófia/Schneider Bálint