„Több mint 30 milliót fizettek a képért, mégis azt kellett mondanom: hamisítvány” – interjú Végvári Zsófiával

Úgy sejtem, nem feltétlenül vagy népszerű a művészettörténészek és a galéristák körében, hiszen – ha máshol nem is – nálad feltétlenül kiderül „a csúf igazság”. Van biztosításod?

Igen, van biztosításom, sőt még életbiztosításom is. Amikor elindítottam a festményvizsgálati labort, akkor fél évig mindenki nagyon befogadó volt, de aztán rájöttek, hogy a technika, amit használok, kicsit olyan, mint amikor verébre lövünk ágyúval. Nálam a vizsgálat végén már nincsenek kérdések.

Eléggé „intim” műfaj egy nagy értékű festményről kideríteni az igazat. Mi a jellemző gyakorlat: még vásárlás előtt kikérik a véleményed vagy már a megvásárolt műtárgyakkal keresnek fel, esetleg eladás előtt?

Nálunk valóban nagyon fontos a diszkréció, ezért kifejezetten figyelünk arra, hogy az ügyfelek ne találkozzanak a laborban, ne tudjanak egymás képeiről. Mindhárom általad említett eset előfordul itt: van, hogy a vevő, van, hogy az eladó jön, és olyan is előfordul, hogy jön az eladó és a vevő együtt, de ez a ritkább eset. Van, aki csak tudni akarja, mit őriz a gyűjteményében, amelyet a különböző aukciókon összevásárolt. Volt egy időszak, amikor kifejezetten divatos volt aukciós házakban vásárolni és

rengeteg festmény kelt el nagynevű alkotóktól 300-400 ezres áron úgy, hogy bizonyos részüknek megkérdőjelezhető volt az eredetisége.

Olyan ügyfelem is volt, aki egy hamis képet csak azért vett meg, mert Glatz Oszkár neve szerepelt rajta és egy kislányt ábrázolt két báránnyal, ami számára Isten bárányát jelképezte. Nem tudtam lebeszélni a vásárlásról, annyira akart hinni a festmény eredetiségében. Ez a hinni akarás nagyon-nagyon erős érzés az emberekben.

Mennyiért kelt el a legdrágább festmény, amit vizsgálnod kellett és kiderült róla, hogy hamisítvány?

Nincsenek gátak a hamisításban és sajnos van olyan művészettörténész is, aki bármit leír. A különbség a vételárban is megmutatkozik: papír nélkül egy hamisítvány lehet például 200 ezer, papírral pedig kétmillió forint.  Egy kiváló magyar művész alkotása volt a legdrágább hamisítvány, amit vizsgáltam, az 30 millió forint feletti összegért kelt el, és ahhoz is volt művészettörténeti szakvélemény. Valakinek adósság fejébe adták oda, tehát el kellett fogadnia, különben elbukta volna ezt az összeget, előtte pedig egy vidéki múzeumban ki is állították, meg lehetett csodálni. Amikor eljött hozzánk nagyon magabiztosan, hogy bevizsgáltassa értékes festményét és kiderült, hogy a kép hamis, szinte megsemmisült az igazság hallatán. A képen egyébként olyan alapvető rajztechnikai hibák vannak, amelyeknek az elkerülését magam is tanítom a leendő képzősöknek.

Mi történik ilyen esetben a hamisítókkal és a hamisítványokkal? Egyáltalán kit vonnak felelősségre az ügyben?

Nincs erre vonatkozó és bevált protokoll, a magyar jogban pedig nem létezik hamisítás, csak csalás bűntette. A szakértő, aki az igazolást kiállította, mondhatja utólag, hogy „bocsánat, tévedtem”. Pár évvel ezelőtt volt egy nagy per abban a vidéki városban, ahol ez az imént említett eset is zajlott, és ott a saját fülemmel hallottam a beidézett kereskedő és szakértő védekezését: a kereskedő azt mondta, hogy ő ahhoz ért, hogy eladjon műtárgyakat, a szakértő pedig annyit mondott, hogy tévedett.

Te kérsz valamilyen igazolást a hozzád forduló ügyfelektől a műtárgyra vonatkozóan?

Nem tartom fontosnak az igazolást, a festmény ugyanis elkezd beszélni önmagáról. A vizsgálat során ki fog derülni minden, több is, mint amit egy művészettörténész az eredetiség-igazoláson feltüntetne, hiszen az alkalmazott technikák még azt is megengedik számunkra, hogy felület alá nézzünk. Így kiderül, hogy átfestett-e a kép, van-e valami első vázlat, esetleg egy másik kép a szabad szemmel látható réteg alatt.

Fotó: Roggs Fényképészet

Felismerhető valamilyen „mintázat”, bevált módszer, ahogy a hamisítók dolgoznak? Te mit látsz a munkáikon, amit más nem feltétlenül?

Nagyon sok hamisító úgy dolgozik, hogy kimegy valamilyen piacra vagy egy online kereskedésbe, és megvesz egy teljesen értéktelen, de régi festményt, attól függően, hogy melyik korból akar hamisítani, utána pedig a művészettörténeti elvárásoknak megfelelően, sztereotípiák alapján festi meg a képet. Például tudja, hogy milyen egy Rippl-Rónai kukoricás, ezért apró ecsetvonásokkal egymás mellé tesz sárga, barna foltokat. Viszont ha olyan festékekkel dolgozik, aminek nincs mérhető kémiai összetétele, akkor a műszeres vizsgálat során én az alsó festményt látom.

Volt pár évvel ezelőtt egy olyan bűnügy, amelynek felgöngyölítésében szakértőként vettem részt. Ott például pénzt nem kímélve a legdrágább festékeket vette meg a hamisító, hogy fessen egy ablakot. Csak arra nem figyelt, hogy Aba-Novák nem ólomfehéret használt annak idején, hanem csak cinkfehéret. Emellett nem volt repedésháló a festmény felületén, és voltak olyan finomra őrölt pigmentek is benne, amelyek akkoriban nem léteztek, mert nem léteztek ennyire tökéletes őrlőmalmok. 

Lehet tudni, hogy kik a hamisítók?

Általában festőművészek vagy restaurátorok. Olyan merész vállalásokkal is találkoztam már, egy Szepesi Kuszka Jenő festményt egy kicsit úgy „átpofoztak”, hogy Mednyánszky László „mű” lett belőle, majd azt mondta az eladó, hogy azért érzem a festékszagot rajta, mert sokat kellett restaurálnia a képet... De olyan hamisító is van, akivel üzengetünk egymásnak: nem tudom, hogy konkrétan kicsoda, csak meg szoktam neki üzenni, hogy „egész jól halad a hamisításban”, mert már többször járt nálam munkája és felismerem a kézjegyét.

 Fotó: Roggs Fényképészet

Elég kockázatos lehet hamisítással foglalkozni, hiszen nagy a lebukás veszélye. Hogyhogy még mindig virágzik a hamisítványok piaca?

Minden morális megfontolás ellenére úgy tűnik, hogy a piacnak szüksége van a hamis képekre, hiszen a háttérben egyéb gazdasági cselekmények is zajlanak. A műtárgypiac tőzsdeszerűen működik: bizonyos alkotók műveit trendszerűen túlárazzák, fölfuttatják. Ahogy változik a trend, úgy követi a hamisítás is a divatot.

Mi alapján dől el, mit hamisítanak? Mit érdemes hamisítani?

Kortársat természetesen nem érdemes hamisítani. Hamisítani azt érdemes, ami jó befektetésnek számít vásárlói oldalról. A 2000-es években Scheiber Hugó és Kádár Béla festményekből volt sok a piacon, most Batthány Gyula és Kmetty János alkotásokból van több. Mindig van egy felkapott kéz, aki ezeket a hamisítványokat készíti, egyébként pedig a hamisító stílusa is alakul az évek során.

Itt fontos megjegyezni, hogy nem bűn, tehát nem is számít hamisításnak, ha valakinek a stílusát lemásolod, hiszen azt nem tilthatja meg senki. Hamisítvánnyá attól válik, hogy az eredeti alkotónak tulajdonítod a másolatod.

Laikusként meg lehet állapítani egy festményről, hogy eredeti vagy hamis?

Igen, de ehhez nagyon sok képet kell nézni, és az sem mindegy, hogy az adott kép előtt, amit épp nézel, eredetit láttál vagy hamisat. Ha mondjuk kilenc Rippl-Rónait látsz, és mind hamis, majd előkerül egy jó, akkor gyanakszol. Sajnos nagyon sok hamis kép van a piacon. Ha ráállsz egy szerzőre vagy egy korra, akkor rá lehet jönni, melyik a hamis, de figyelembe kell venni azt is, hogy egy régebbi képet lehet, hogy már háromszor restauráltak, amivel sokat változott, így nem lehetsz biztos benne, hogy eredeti vagy hamisítvány – legalábbis egy szabad szemes vizsgálat alapján. 

Fotó: Roggs Fényképészet

Nem lehet könnyű szembesíteni az ügyfeleket az igazsággal, különösen amikor nagyértékű festményről derül ki, hogy hamis. Milyen reakciókkal szoktál találkozni?

Mindenki tartja magát, én pedig megpróbálom valahogy oldani a feszültségét. Ha például vett egy képet és arról derül ki, hogy hamis, megkérdezem, hogy vissza lehet-e menni, tudok-e segíteni, le tudjuk-e írni, esetleg azzal bizonyítani, hogy nem jó a dolog, vagy megkérdem, akar-e feljelentést tenni, szóljak-e egy ügyvédnek? A lényeg, hogy érezze, nem marad egyedül a csalással. Egy családi örökölt vagyonnal viszont nem nehéz mit kezdeni, ha kiderül, hogy értéktelen. Szerencsés esetben, ha egy-egy eredeti mégis megmarad, azt emelem ki, hogy örüljünk neki, mert milyen szép képe van!

Én teljesen naivan kezdtem ebbe a tevékenységbe, nem gondoltam, hogy ennyi problematikus esettel találkozom a festményvizsgálat során.

Azt gondoltam, segíteni fogok, és ez mindenkinek jó lesz, de megtapasztaltam, hogy nem így van. Az igazsággal mindig probléma van: vagy azért, mert kiderül, vagy azért, mert nem derül ki.

Melyik volt számodra a legnehezebb olyan helyzet, amiről úgy érzed, hogy sikeresen tudtad megoldani?

Van egy nagyon tehetős ügyfelem, aki gyakran vásárolt festményt. Egy jónevű aukciósháznál vett egy képet, amelynek a hátuljára rá volt írva a neves századfordulós magyar művész neve, és rengeteg papír, igazolás is volt a rá ragasztva. Szakmája szerint vegyész, és nagyon tiszteli, amit csinálok, ezért behordta a gyűjteményét, hogy nézzük át; meg volt győződve, hogy csak eredetijei vannak, hiszen ért hozzá. A labor indulása táján történt az eset, nagyon komoly megrendelésnek számított ez a felkérés.

A műszeres vizsgálat során öt perc alatt kiderült erről az értékes festményről, hogy nem jó. Nem kis kihívás volt megmondani akkor, amikor még kevés tapasztalattal rendelkeztem ezen a téren valakinek, aki ennyire magabiztos volt a dolgában, hogy a festmény bizony hamisítvány. De a mérési eredményekkel ő sem tudott vitatkozni. Szerencsére ahhoz is eléggé karakán egyéniség volt, hogy visszavigye a festményt az aukciós házba, ahol szó nélkül vissza is vették tőle.

Fotó: Roggs Fényképészet

Tudomásom szerint Magyarországon ti vagytok a legkorszerűbb technikával felszerelt festményvizsgálati labor. Úgy sejtem, hogy nem csak magánemberek keresnek fel. Kikkel dolgoztok még együtt?

Magyarországon mi vagyunk az egyedüli ilyen labor. Nem biztos, hogy a múzeumoknak szükségük van egy ilyen saját laborra, de dolgozunk például alkalmanként a Szépművészeti Múzeumnak is, ha felkérnek. Olyankor bemegyünk a gépekkel vagy kihozzák a festményeket. Az aukciós piac nem tart igényt erre a szolgáltatásra, pedig sokkal tisztességesebb volna, ha minden ötmillió forint felett eladott festményhez kellene egy ilyen eredetiségigazolás, hiszen már autóvásárlást is csak így lehet bonyolítani. 

Csakhogy

a festmény még mindig szent tárgy, amit meg sem merünk fogni.

Tanítok a festménybecsüs-tanfolyamokon, és van olyan felnőtt ember, aki festménybecsüs szeretne lenni és nálam fog először festményt a kezébe. Nagyon félve kérdezi meg művészettörténet-órán, hogy „megfoghatom?”. Én meg mondom, hogy hát persze, azért van itt!

Ezt a váltást meg kell lépni annak, aki ezzel akar foglalkozni, mert a műélvezetből eltűnt a tapintás élménye. A festményt ugyanúgy érezni kell, hogy megismerd, mint a különböző anyagokat az alkotás során.