„Szeressük vissza Erdélyt!” – interjú Dolhai Attilával

Kult

„Szeressük vissza Erdélyt!” – interjú Dolhai Attilával

Aligha maradt szerepálom Magyarország egyik legnépszerűbb zenés színésze számára, aki már harminchét évesen túl volt a musical műfaj összes fontos darabjának férfiszerepén. Innen hová képes továbbívelni egy művészpálya, amelyben a hangé a főszerep? Dolhai Attila több válasszal is készült a kérdésre: a musical és az operett mellett kipróbálta az operát is. Többek között erről is beszélgettünk – szabadon, ahogy szereti.

Egy éve már, hogy korábbi életünket falak közé szorította a pandémia. Hogy viseled?

Az első pandémiás időszak kicsit nehezebb volt, mert sokkhatásként ért minket, nem tudtuk, mire számíthatunk. Most van némi reményünk, hogy nyárra esetleg kicsit felszabadulhatunk, és a színház is így áll hozzá ebben a második körben. Tudunk dolgozni, igaz, közönség nélkül. Éppen a Nine című musical bemutatójára készülünk, a kitűzött dátum március 26. Gyakorlatilag ugyanúgy zajlik a próbaidőszak, mint bármikor máskor. Természetesen, ha valakinél felüti a fejét a fertőzés, azonnal szűrnek minket, és leállítják egy-két napra a próbákat, aztán mehetünk tovább. Készülünk arra, hogy megnyithassunk és játszhassunk a közönségnek.

Amikor közönség jelenlétében zajlik az előadás, akkor is be kell énekelni egy hatalmas teret, ha van hangosítás. Mennyiben kell másképpen játszani, gyakorolni most, amikor virtuális előadások vannak?

Sok streamet készítünk elő, például az István, a király, a Marica grófnő vagy a Csárdáskirálynő is ilyen, és a közönség hiányában néhány dolgot újra kellett gondolni, hiszen nem várhatunk nagy tapsokat. Úgy tekintünk erre, mintha egy főpróbán lennénk, ahol még nincs jelen a közönség, de nekünk készen kell állnunk arra, hogy a darab működjön. Kétségtelen, hogy hiányzik, különösen az operett műfajában, ahol a táncos komikusok ki-kiszólnak a közönségnek, és ez most elmarad. Elmarad a nevetés, hiszen üres a nézőtér.

 
Fotó: Krisztics Barbara
 

Másképpen kell énekelni most, mint amikor tele van a terem?

Nem, ugyanúgy nem szabad takarékoskodni a hanggal, mint amikor tele van a nézőtér. Annyi talán, hogy amikor streamelt előadások készülnek, akkor van lehetősége a színésznek a közelikben kicsit filmszerűbben játszani, mintha egy stúdiószínházban vagy kamera előtt játszana, de gyakorlatilag ezzel sem törődünk. Meghagyjuk a felvételt készítő rendezőnek, hogy ő döntse el, melyik kamerának a képe alkalmas arra, hogy az előadást erősítse. Kísérleti megoldás ez a streamelés, ezzel próbáljuk élővé tenni a színház és a közönség közötti kapcsolatot, de nem lehet teljes értékű előadásnak tekinteni. Ahogy filmnek sem, hiszen nem adja vissza az akciófilmek vagy a romantikus filmek dinamikáját. Valahol a kettő között van, a színházi közvetítések egyik új formája.

Ma már tudjuk, milyen jól döntöttél, amikor a zenés színház, a musical és az operett műfaját választottad. Az elején, amikor még csak készültél a pályára, akkor is egyértelmű volt, hogy musicalt szeretnél énekelni, vagy később jött ez a műfaj és a „csinálás”, az éneklés volt elsődleges?

Eredetileg könnyűzenével kezdtem, a rockzene szippantott magába, és az a fajta szabadság, amit a koncerteken átéltem. Ez nyilvánvalóan összekapcsolódott a saját életem lázadásával is, tehát a „csinálás” volt előbb. Nem tudatos döntés volt a rockzene, hanem ösztönös választás. Gyakorlatilag a véletlen folytán keveredtem kapcsolatba a musicallel: egy baráti társaság éppen a Jézus Krisztus szupersztárt tervezte színpadra vinni, szükségük volt egy énekesre és akkor „leakasztottak” engem egy koncert után, hogy van-e kedvem ebben énekelni. Így kezdtem ismerkedni a musicallel, és aztán jól éreztem magam benne. Fölfedeztem, hogy a musical sokkal többrétű, mint egy koncert, összetettebb műfaj.

Szakmailag vagy érzelmileg összetettebb?

Azt mondanám, hogy mindkét szempontból. Sokkal több ember szellemi termékéből születik meg egy előadás, emiatt ragadott magával ez a műfaj. Mire felvételiztem a Színművészeti Egyetemre, már több helyen együtt dolgoztam Kerényi Miklós Gáborral, és ő mondta, hogy ha komolyan gondolom az éneklést, meg kellene próbálni a Színművészetit. Így kerültem a musical és a színház világába, az operettel való ismerkedést pedig az egyetem hozta el az életembe. Később az opera műfajában is kipróbálhattam magam és megtapasztaltam a határaimat is.

Ezek a műfajok mind kicsit vagy éppenséggel nagyon szentimentális műfajok, ha nem is mindig romantikusak. Te szentimentálisnak tartod magad?

Amennyiben a szentimentális gondolkodót és merengőt jelent, akkor azt hiszem, igen, szentimentális vagyok. Attól is függ, hogy melyik műfajról beszélünk. A musicalben mindig a lázadó énemet használom, az operettben a női-férfi viszony beteljesülése a lényeg, tehát a romantika. Az operában nem tudtam olyan mértékben elmélyülni, hogy magaménak érezzem, nagyon lekötötte a figyelmet a technikai megvalósítás. Ősszel készítettem egy rockzenei albumot, a Genezist. Ez a műfaj viszont nem engedi meg a köntörfalazást, a rockzenében ki kell mondani azt, amit gondolunk – nem bújhatsz el egy szerepben.

 

 
Fotó: Krisztics Barbara
 

A szentimentális szálat erősíti viszont a tavaly, a trianoni évfordulón bemutatott saját produkciód, a Szétszakítottak, aminek a szövegkönyvét és a dalszövegeit is te írtad. A történelmi téma mellett új műfajban is kipróbáltad magad. Milyen indíttatásból?

Amikor az első pandémiás időszak beköszöntött, én már dolgoztam egy családi kötődésű történelmi darabon. Közben az Operettszínház meghirdetett egy pályázatot, ami a trianoni téma feldolgozásáról szólt és azt gondoltam, hogy miért ne próbálnám meg! Így nem csak a családomnak írnék. A trianoni események ráadásul nagyon sok feszültséggel terhelt téma, sok társadalmi elkeseredés és kihívás van benne – gondoltam, miért ne lehetne úgy beszélni erről, ahogy egy művész gondolkodik a történelmi eseményekről? Úgy gondoltam, hogy miközben megvalljuk, mi minden ért bennünket, nézzünk bele abba is, hogy mik voltak az előzményei ennek a történelmi eseménynek. Színházi emberként az ok-okozati összefüggések érdekelnek, az, hogy az emberek egyes szituációkban mit miért csinálnak és

a rossz döntéseik mögött milyen emberi vágyak és tulajdonságok vannak.

Két segítségem volt ebben a kutatásban: Pintér Tamás történész-levéltáros és Danku István történelemtanár, akiket fölkerestem és beszélgettünk – nagyon otthonosan mozogtak a témában. Jólesett nekik ez a kíváncsiság és hosszú beszélgetések után megtaláltuk Dér Zoltán történetét. A Soproni Gimnázium igazgatójaként fejezte be pályafutását, közben sokszor tett tanúbizonyságot Trianonról és időközben egy naplót is írt a saját és a családja életéről. Amikor kinyitottam a naplóját, ez állt benne: „Érdemes-e megírni az átlagember élettörténetét, aki nem költötte dús élte kincsét milliókra?”  Ez volt az első inspiráció: olyan emberek sorsán keresztül kell beszélnünk ezekről a témákról, akiknek a történetével könnyen tudunk azonosulni, mert hétköznapi emberek voltak.

A naplót ők ajánlották figyelmedbe?

Igen, Pintér tamás szerkeszti A Nagy Háború című blogot, ide gyűjtött rengeteg történetet katonasorsokról, a háborút megjártak visszaemlékezéseiből. Az foglalkoztatott, hogy miként tudnék bármit átadni a gyerekeimnek, utódaimnak ebből a történelmi traumából úgy, hogy ne egy történelemórán vegyenek részt, hanem élményszerű legyen. Az sem baj, ha nem teljesen fedi a valóságot: legalább oka lesz a gyereknek megkérdezni, hogy „apa, tényleg így volt?”, és akkor elindul egy beszélgetés. Ennek a darabnak a fő célja, hogy elinduljon az emberek között egy beszélgetés. Nagyon fontos volna, hogy ne magát a traumát és a fájdalmat adjuk tovább, hanem tudjunk beszélni a történtekről. Érzek egyfajta küldetéstudatot ebben, ami az elején még nem volt meg. Az a legfontosabb, hogy félelem nélkül tudjunk beszélni Trianonról.

Miközben dolgoztam az anyagon, olyan mondatok jöttek velem szembe, amelyek segítettek a megírásban. Például egyszer autóztam bent a városban és elém kanyarodott egy autó, amire az volt ráírva, hogy „Szeressük vissza Erdélyt!” Micsoda szöveg! Ez a szókapcsolat a darab lényegét fejezi ki, de nem revizionista értelemben, hanem az egymás sorsa iránti érzékenység és megértés tekintetében. Más eszközünk nincs, csak a szeretet: ez képes felülemelkedni a határokon.

 
 Fotó: Krisztics Barbara
 
 

Hogy állt össze a darab?

Dér Zoltán naplójából készítettem egy színpadi dramaturgiát, egy vázlatot, és kerestem hozzá egy alkotótársat, egy zeneszerzőt. Nem volt könnyű, hiszen nagyon elzárkóznak az emberek ettől a témától, többen figyelmeztettek, hogy én se nyúljak hozzá, mert kockázatos, érzékeny téma. Így működik a félelem. Ismeretlenül is nagyon sok zenészt megkerestem, de visszautasítottak. Ekkor valaki azt ajánlotta, hogy nézzek meg egy zeneszerzők munkáiból álló gyűjtőoldalt, ahol nagyon sok zeneszerző zenéje fent van, meg lehet hallgatni. Néztem, hallgattam napokig, hetekig és egyszer csak rátaláltam Cári Tibire és ottragadtam, a zenéjénél. Azt sem tudtam, kicsoda, de úgy éreztem, hogy a zenei világa, a harmóniavilága, a hangszerkezelése tud kapcsolódni az én témámhoz. Írtam neki egy levelet, és azonnal nyitott volt rá, elvállalta.

Sok sorsszerűséget látok ebben a munkában. Például van a darabban egy Ibolya nevű szereplő, és szerettem volna, ha énekel egy dalt, amiben elmeséli, hogy elveszíti a testvérét. Tiborral hosszasan beszéltem erről, majd mire küldte a dalt, én már elkészültem a szöveggel: csupán két-három szótagot kellett cserélni benne, olyan pontosan ráillett a Tibor által megálmodott dallamtémára az a szöveg, amit én írtam. Teljes mámorban voltunk. Ugyanígy a kollégákkal is, akiket egyenként felkértem erre a munkára: mindenki boldogan vállalta, és végül június 4-én volt az online bemutatónk.

Folytatod az írást?

Sok ötletem van, legalább annyi dilemmám is ezzel együtt, hiszen nem tudom, hogy a rengeteg írnivaló közül melyikkel kezdjem. Ez a szabadság egyik furcsa megélése. A másik, kifejezetten szabadságot kínáló műfaj a koncert. Amikor a barátaimmal koncertezünk, nincs rendező és instrukciók, csak mi vagyunk, és bármit énekelhetünk a repertoárunkból, ami a közönségnek kedves.

Termékeny évet zártál tavaly, hiszen két nagyszabású saját alkotásod is megjelent a többi színpadi munkád mellett. Mindezt a pandémia idején sikerült létrehozni. Mi egyebet hozott még számodra a járványhelyzetből adódó bezártság?

A nagy munkahajszában sok mindent elveszítünk, a családi és emberi viszonyok minősége kicsit megkopik. Ha nem a művészi eredményekről beszélünk, akkor a pandémiának köszönhetem, hogy otthon vagyok, a családdal az esti együttléteken, ott vagyok a családi eseményeken. Az emberi viszonyaimat is újragondoltam, például, hogy mi az, amit soha nem mondtam még a szüleimnek, pedig kellett volna, vagy miért van az, hogy mindig csak tervezzük a testvéreimmel, hogy havonta egy csütörtökön együtt leszünk, de sosem sikerül.

 
Fotó: Krisztics Barbara
 

Mindig érdekelt, hogy a színpadról mennyire ismered a saját közönségedet.

Van, akit személyesen ismerek, sok rajongót névről is, mert olyan is van, aki évtizedek óta ott van a fellépéseimen. Örök kérdés, hogy a közönség vajon engem szeret-e vagy azt a szerepet, amit megformáltam. Nyilván a szerepeim is hatottak rám, a saját személyiségemre, hiszen nem tudunk teljesen kívülállók maradni, talán ettől is lettem egy kicsit szentimentális. Azt hiszem, hogy ismerem a közönségemet, ez a koncertjeimen mindig bebizonyosodik. Amikor pedig feszegetem a határaimat, azzal nem mindig értenek egyet, de muszáj kipróbálnom dolgokat, amelyek mellett nem tudok elmenni. Bizonyára veszítettem el rajongókat, amikor át-átevickéltem más műfajokba, de sok rajongót is szereztem, másik táborból. Ahogy sok kritikust is.

Figyeled a kritikát?

A szakmai kritikákat mindig, az első időszakban pedig minden kritikát elolvastam, de ez nem tett jót, erről nagyon gyorsan leszoktam. Kialakul egy bizalmi rendszer, amelyben az ember ad bizonyos emberek szavára, és ez számít. Őszintén szólva, nekem a kritikákból a szakma szeretete hiányzik az utóbbi időkben: a „hogyan lehetne jobb?” kérdésfeltevés.

Saját magadban mit szeretsz a legjobban? Melyik tulajdonságodat vagy személyiségvonásodat

Szeretem a szabadságvágyamat.

Vallásos, családcentrikus emberként mindig is nyíltan megvallottad az értékrendedet. Mit jelent ebben a kontextusban a szabadságvágy?

A szabadságomat csak úgy tudom megélni, ha biztonság van körülöttem.

A biztonságot jelenti a hitem meg a családom.

Én most már a szellemi szabadságot szeretem megélni. Az a fajta szabadság, ami háromnapos józanodással jár, már nem vonz, sajnálnám is az időt a családomtól és magamtól is ilyesmire. A szellemi szabadság mindennél többet ér és nem is kell három napig kifeküdni. Ilyen értelemben a pandémia kifejezetten inspirálóan hatott rám, új műfajokat is kipróbálhattam.

Kerényi Imre volt az osztályfőnökünk a Színművészetin, s a mi osztályunk rendszeresen tart osztálytalálkozókat, nagyon szeretjük egymást. Az egyik találkozónkra ő is eljött, és mindenkivel elbeszélgetett, egyenként megkérdezte tőlünk, hol tartunk, mit sikerült megvalósítanunk. Majd azt mondta, amit a Színművészetin is, hogy: „Nem érdemes boldogtalan színésznek lenni. Ha úgy érzik, hogy mellőzve vannak a pályán, vagy nem jön szembe egy régóta várt szerep, akkor fogjanak tollat, írjanak kritikát, írjanak darabot, pályázzanak színházat!”. Sokunkban megfogant ez a gondolat. Foglalkoztatott a kritikaírás gondolata, de rájöttem, hogy nincs elég időm darabokat nézni, ezért erről lemondtam. Aztán adódott egy családi legenda, ami alapján elkezdtem megírni egy családi történetet, és ekkor talált meg a pályázati felhívás. Ezek mind a szellemi szabadságom részei. Áldott állapotnak érzem.

 
 Fotó: Krisztics Barbara
 

A közönség nagyon kedvel azért, amit és ahogyan csinálsz és nagyon szeret azért, aki és amilyen vagy: karizmatikus művészemberként. Szerinted könnyű veled dolgozni?

Ha alkotásról van szó, könnyű. Amikor viszont nem ismerem a játékpajtásokat, nehezebben oldódom fel. Akiknek még nem láttam a munkáit, azokkal szemben általában bizalmatlan vagyok. Nehezen bízom rá magam másokra.

Melyik része erősebb ennek az érzésnek: te kapcsolódsz nehezebben másokhoz vagy a produkciót félted ilyenkor a bizalmatlanságoddal?

Azt hiszem, inkább magammal van bajom. A kapcsolattartásban sem vagyok jó. Kaptam olyan visszajelzést a barátaimtól is, hogy

velem mintha mindig elölről kellene kezdeni,

de ez amiatt volt, mert  a szakmai teendőimet mindig fontosabbnak láttam, mint az emberi kapcsolataimat.

Fontosabbnak vagy sürgősebbnek? 

Igen, sürgősebbnek, persze, hiszen tudat alatt mindig is helyes volt a sorrend. Az utóbbi időben ezen is próbálok változtatni, jobban odafigyelek az emberi viszonyaimra.

Szakmailag jelenleg mi foglalkoztat leginkább?

Egyrészt a Szétszakítottakból létezik egy színpadi változat, közben pedig a színház megpályázott egy filmes, színházas közös alkotást is ezzel a művel. Németh Ákos író készítetett egy változatot filmre, amit Iványi Marcell rendez majd, mert a pályázatot sikeresen megnyerte az Operettszínház. Készül tehát a Szétszakítottakból egy teljesen új alkotás, egy tévéfilm.

Ez lesz az első filmed?

Alkotótárs vagyok ebben a munkában. Soha nem játszottam filmben, nem tudom, hogy milyen. Kértem is az alkotókat, hogy ne írjanak bele engem ebbe a dologba: ha van valami kis rész, amit nem ronthatok el, azt szívesen vállalom. Részt veszek tehát a filmben, de rájuk van bízva, hogy melyik szerepben. Nyilván át kellett szabni az egész történetet a filmvászonra, más a dramaturgiája, más egy kicsit a történet, néhány dal megmaradt, néhány új is született a filmhez, de a lényegi mondanivalója nem változott. Március 16-án kezdődik a forgatás, sok előkészület van még hátra. Szakmailag most az a kihívás, hogy miképpen tudjam inspirálni alkotótársaimat, nem pedig gátolni, hiszen ez egy számomra új műfaj.

A másik nagy kihívás pedig a Nine című musical: a Fellini filmből készült egy zenés színpadi mű. Egy alkotói válságban lévő filmrendező utolsó napjait megörökítő történet ez, ahol az emberi viszonyait mérlegeli és találkozik szembe kilenc nővel és egy baráttal, akik gyakorlatilag tükröt tesznek elé, szembesítik saját életével. Sok esetben azt érzem, mintha magamról beszélnék a szerepben, hiszen ezek a kérdések engem is foglalkoztatnak.

Ajánljuk még:

Érzékeny férfierő: egy könyv utánajárt, milyenek a valódi férfiak
Hol vannak a valódi férfiak? Milyen tulajdonságokkal rendelkezik egy valódi férfi? Miután a hosszú ideig elfogadott férfimodellt érthető okokból manapság marginalizálták, adott a kérdés: hogyan, milyen elemekből építheti magát újra az erősebb nem képviselője? Anselm Grün bencés szerzetes könyve ezekre a kérdésekre igyekszik választ adni.