„Sok magyar szabadalom elveszett, eladták, esetleg elvitték őket” – interjú Ernyey Gyula designtörténésszel

Olyan időben lett formatervező, mikor még jóformán azt sem tudtuk, mit takar ez a szakma. Hogy alakult ez?

Miskolcon a Földes Ferenc Gimnáziumba jártam, ahol persze még nem is tudtak erről a tevékenységről, ahogyan én sem. Az egyik tanárunk annyit mondott, hogy ment már innen egy fiú „oda”, az Iparművészeti Főiskolára, tehát keressen meg, ha ez érdekel, majd ő mond valamit. Felkutattam Cserny Józsefet, később ő lett az első és egyetlen Kossuth-díjas formatervezőnk.

Tehát eleinte nagyon keveset tudtam a formatervezésről – de a szakma is –, ezért egy hagyományosabb területre jelentkeztem, a bútor- és belsőépítészetre, ami akkortájt már egybe tartozott a magas építészettel. Az akkori tervezői diplomával két emelet magasságig volt jogosult valaki tervezni, de azt szőröstől-bőröstől, tehát bútort, belső megjelenést és épületet is tervezhetett. Belsőépítő iparművész néven futott ez a szak 65-ig, akkortájt erre csak egy tanszék volt, majd az Iparművészeti Főiskola egyetem lett, Dr. Pogány Frigyes rektori vezetésével, aki erősebb építészeti képzést szeretett volna.

Így kezdett el tanítani Szrogh György, Jurcsik Károly, Jánossy György, de egy ideig Makovecz Imre is. Végül itt diplomáztam egy múzeumépület tervével, amelyet az óbudai Aquincumi Múzeum romjaira terveztem. Kellett készítenünk egy bútort is, és be kellett mutatni funkcionális környezetében.

Fotó: Roggs Fényképészet

Hogyan lett a bútortervező építészből végül designtörténész?

Amikor befejeztem a képzést, Pogány Frigyes segítségével kaptam egy ösztöndíjat az 1955-től működő Iparművészeti Tanács titkárságához, amelyet Juhász László vezetett. Amikor jelentkeztem nála – mert ez egy beosztott munkaidős ösztöndíj volt –, akkor rám bízta az ipari formatervezésnek akkortájt éppen megüresedett előadói munkakörét, hogy foglalkozzak vele. Ebből az ismerkedésből lett aztán egy hosszú szerelem, ami azóta is tart.

Különleges pályán alkothatott, hiszen képzettségei nem megelőzték, inkább lekövették szakmai útját. Hogy alakult ez az egyedileg „designolt” karrier?

Főiskolai végzettségű iparművészként úgy doktoráltam a Műszaki Egyetemen, hogy a védés után vették észre, hogy nem adhatnak nekem diplomát, mert nem vagyok mérnök. Végül Major Máté akadémikus közbenjárására kiadták a díszoklevelemet. Az Iparművészeti Múzeumba kerültem, főigazgató-helyettesi rangba, ahol művészettörténészek között kellett bizonyítanom rátermettségemet, 35 évesen. Beadtam tehát a pályázatomat az akadémiára, a művészettörténeti szakbizottsághoz mint nem egyetemi, hanem főiskolai végzettségű iparművész: így lettem a művészettörténet kandidátusa.

Közben végig az egyetemen is maradtam, félállásban, majd, amikor 93-ban visszamentem teljes állásba, rám bízták az Elméleti Intézet vezetését. Ötvenesként kellett ismét a nálam idősebbek között bizonyítanom, majd végül így építészettudományokból szereztem meg a nagydoktori címet.

Rendhagyó pályaív, aminek a sikerét többek között a Szent-Györgyi Albert-díjjal és a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjével is elismerte a szakma. Belülről milyen volt ezt az utat járni?

Néha iszonyatosan nehéz, nagy lépcsőkre kellett fellépnem, sokszor úgy éreztem, a lábamat se bírom felemelni odáig. Végül talán azt mondhatom, hogy a munkáimmal sikerült megalapoznom a design tudományát.

Mit jelent a design kifejezés? Egyáltalán mióta létezik a mai értelemben?

Az a kérdés, hogyan értelmezzük. Maga a design szó és fogalom több száz vagy több ezer éves – az a kérdés, honnan számítjuk. Modern értelemben az ipari forradalom kora óta, tehát 200-250 éve létezik. Ha viszont abban az értelemben próbáljuk használni, ahogy manapság is használják, akkor megint több dátumra tehető a design kezdete: nagyjából 50 és 80 év közötti múlttal számolhatunk. Az igazi probléma az, hogy ez egy nagyon sokértelmű fogalom. Azt lehet mondani, hogy ma már mindenkinek van egy saját designdefiníciója.

Ezek közül melyik definíció szerint határozza meg ön a design fogalmát?

Én mindig szeretem azt a fogalmat használni, amely szerint az a design, amikor a műszaki konstrukció mellett a forma is legalább ugyanolyan fontos. Két okból is: egyrészt azért, mert a név is Nagy-Britanniából terjedt el a világban, ahogy a szó írásmódja is, így az értelmét vizsgálva is jó ide visszanyúlni. Másrészt, mert maga a tevékenység is az 1830-as években kezdett igazán kibontakozni, Nagy-Britanniában – fellendülése pedig csak száz évvel későbbre tehető, amikor az Egyesült Államokban felfedezték, hogy ez a tevékenység olyan kommunikációs forma, amellyel jobban el lehet adni a termékeket.

Az 1930-as gazdasági világválság idején nem volt túl nagy kereslet a piacon iparcikkekből, és akkor a gyártók rájöttek, hogy nem műszaki tervezőkre van szükség egy-egy termék megalkotásához, hanem olyan szakemberekre, akik a funkcionalitáson túl tetszetőssé is tudják tenni a tárgyat. Ezért a szó szoros értelmében díszlet- és divattervezőket hívtak meg a nagyiparba fényképezőgépeket, szerszámgépeket tervezni, akik a divat szempontjából értelmezték a formatervezést.

Milyen változást hozott ez a 20. századi hazai ipar- és designtörténetben?

A design század eleji fellendülését csak később, az 1950-60-as években követte a tömegtermelés beindítása. Amerika és Németország persze jóval előttünk járt már, de nálunk csak később vált tömegcikké a formatervezett tárgy. Az Országos Magyar Királyi Iparművészeti Iskola már 1880-ban megalakult, de a design fellendülésére még jó 70-80 évet várni kellett.

Azóta pedig jócskán eljutottunk a bőség zavaráig, hiszen egyfajta tárgytípusból millió igényesen megtervezett darab közül választhatunk és funkcionalitás szerint is folyamatosan differenciálódtak az iparcikkek. Valóban szükségünk van ennyi tárgyra?

Már a 70-es évek tájékán előrevetíthették az akkori vezető gondolkodók, politikusok, Willy Brandt vezetésével a mára szélessé vált észak-dél szakadékot: a szegény országok meg a gazdag országok közötti növekvő ellentétet. A gazdag országok azóta sokkal gazdagabbak lettek, a szegények ugyan önmagukhoz képest persze nem lettek annyival szegényebbek, hiszen már akkor semmijük se volt, mégis, a gazdagokhoz képest relatíve sokkal szegényebbek.

A növekedésre, fejlesztésre, terjeszkedésre berendezkedett társadalmi felfogás most már erősen recseg-ropog, és a fenntarthatóság fele kezdünk fordulni, mert be kell látnunk: nem mehet így tovább. A legkülönbözőbb tudományágak képviselői a geológusoktól a növény-, állatszakértőkön, az evolúciókutatókig arról beszélnek, hogyan tesz tönkre bennünket a Föld kizsákmányolása.

Sokkal észszerűbb belátó, egymásra tekintő, kölcsönhatásban levő tervezésnek kell jönnie, ha az emberiség élni akar.

Emiatt egy drámai átalakulásnak kell bekövetkeznie, nem is annyira formailag látványosan, hanem tartalmilag, nagy mennyiségben.

Ezek a megszorítások komoly gazdasági érdekeket sértenek. Van esélyük egyáltalán erre a drámai változásra?

Ez az igazi probléma, persze: bizonyos országokat könnyebben rá lehet venni a környezettudatos működésre, míg másokat nehéz rákényszeríteni. A design nyilván csak egy apró szempont ebben az életbevágóan fontos kérdésben.

Bizonyos fajta átalakulás már a rendszerváltás óta érzékelhető az iparban. Ez hogyan függ össze a design fejlődésével?

Markánsabban fogalmaznék: számos iparágunk tűnt el mára. Gyárak szűntek meg, termékek tűntek el, gondoljunk csak az Ikarusz buszokra vagy a Ganz-motorokra, akár az üvegipar egészére. Azt lehet mondani, hogy ma már nincs üvegipar, csak magas művészi ipar van, stúdióművészet: művészeink vannak, gyáraink nincsenek. Az ebben dolgozó alkotók már csak egyéni műhelyekben tudnak érvényesülni, gyári környezetben nem termelnek iparcikkeket. Vannak olyan területek is, ahol nem is volt tömeggyártás. Egyszer jártam például egy dél-koreai ékszergyárban, ott láttam életemben először és utoljára olyan tervezési metódust, hogy több évre előre gondolkodva terveztek órákat és ékszereket az egész világ számára. Nálunk ilyen sosem volt.

Fotó: Roggs Fényképészet

Magyarországon hogyan érvényesült a designszemlélet az iparcikkek gyártásában?

Magyarországon az Iparművészeti Vállalat volt negyven éven keresztül a hiányzó ipari termékek gyártói és forgalmazói helye. Ide adták le a tervezők a munkáikat, amelyek alapján elkészültek a különböző darabok, nem túl nagy választékban. Egyszerű példa a lámpagyártás: olyan szerény színvonalú volt a világítótest-gyártás Magyarországon az 50-es, 60-as, 70-es években, hogy igazából az első fellendülést egy iparművésznek, Borz-Kováts Sándornak köszönhetjük. A 60-as évek végén kitalált egy lámpacsaládot, amely gomba formájú darabokból állt, ezeket fejlesztette különböző funkciójú világítótestekké, és elkezdte gyártani éveken át az Iparművészeti Vállalaton keresztül, majd halála után még a felesége is gyártatta, az ő tervei alapján.

A magyar ipari design nemzetközi hírű fejlesztéseket is adott a világnak: a Rubik Stúdió főtanácsadójaként a Rubik-kocka történetét személyesen is végigkísérhette, de az üvegbeton is sikertörténetnek számít. Mondhatnánk, hogy vannak magyar fejlesztések, amelyek nem itthon lettek híresek. Miért alakult így?

A magyar iparnak nagyjából 250 éve alapkérdése a forráshiány, vagyis a tőkehiány.

Sok szabadalmunk elveszett, eladták, elvitték a századok során, tehát a probléma nem mai.

Rubik Ernő nem is gondolta, hogy a Rubik-kockának ilyen hatalmas sikere lesz, amíg egy külföldi magyar befektető fel nem fedezte és meg nem vásárolta a jogokat. Utána lett világhírű a magyar kocka. Losonczi Áron építészmérnök 2001-ben, 24 évesen alkotta meg a fényáteresztő betont, majd egy németországi nagyvállalat szerződést is kötött vele, gyártásra. Utólag azonban kiderült, hogy az átadott tervek alapján a cég bejelentett egy saját szabadalmat, vagyis ellopta Áron fejlesztési eredményeit, kihagyva őt a folyamatból. A magyar fiatalember sikeresen visszaperelte a jogokat a nemzetközi bíróságon, tehát ez valódi sikertörténet, hiszen egy fiatal magyar feltaláló nyert egy nemzetközi nagyvállalat ellen, így az Európai Szabadalmi Hivatal a szabadalmat kizárólag Losonczi Áronnak ítélte.

Fotó: Roggs Fényképészet

Rengeteg tanulmányt és kötetet köszönhet önnek a szakma: a magyar és nemzetközi designtörténetet és ipartörténetet nem csupán a forma és a funkció kontextusában vizsgálta, de társadalmi vonatkozásait is bemutatta. Ebből a hatalmas merítésből melyik korszak vagy stílus áll legközelebb a szívéhez?

Kifejezetten szeretett korszakom nincsen. Vannak szeretett mesterek, és ami az én ifjúkoromban volt, az nekem is kedves. Tehát a 60-as, 70-es, 80-as évek, ezek az életemnek is egy olyan periódusát jelentik, mikor mint egy száraz szivacs, mindent magamba szívtam.

Kikopóban lévő kedves tárgyunkról, a karácsonyi üdvözletről is megemlékezett egyik tanulmányában. Ma már alig van, aki karácsonyi képeslapot küldözgetne ünnepre, postai úton: a funkció változott vagy a mi igényeink nagyon másak?

A karácsonyi üdvözlőlapnak a klasszikus funkciója, hogy köszöntsön az ünnep alkalmából. Tulajdonképpen azért kopik ki, mert olyan gyorsan tudunk egymásnak üzeneteket küldeni, hogy már nem kell várni a postásra. Ugyanakkor van persze egy nosztalgia némelyikünkben, hogy szívesen fogadnánk kézzel fogható üzenetet, amit eltehetünk emlékbe.

Fotó: Roggs Fényképészet

Közeleg a karácsony. Vajon mivel lehet örömet szerezni ilyenkor Ernyey Gyulának, aki egész életét a tárgyak szépségének bűvöletében töltötte?

Hangsúlyozom: a szépség csak az egyik vonása a formának. A forma ennél összetettebb kategória, melynek egyik leglényegesebb eleme éppen a funkcionalitás. Nem tárgyakra vágyom, a legnagyobb ajándék számomra egy szép, meleg, csendes őszi délután.