Perzsa haláltól Isten rabjaiig – Augusztusi szülinapos íróktól ajánlunk

Gárdonyi Géza: Isten rabjai

Az 1863. augusztus 03-án született Gárdonyi egyike azoknak a szerzőinknek, akire egy kicsit mindannyian személyes ismerősként gondolunk. Meséit mind olvassuk, amikor az olvasás tudományával ismerkedünk, de az első igazi kötelező olvasmányok közt is helyet kap, ha más nem, az Egri csillagok mindenképp. Tudom, sokan szívesen törölnék ezt az írást a kötelezők listájáról – én személy szerint szerettem olvasni, nekem örömet okozott.

Az egri születésű író különös figurája a magyar irodalomnak.

Stílusát tekintve nehezen besorolható, hiszen átmenetet képez a romantikus történetmesélés, és a Nyugat szecessziós stílusa között. Igazi polihisztor volt, irodalmi tehetsége is szerteágazó: ontotta a meséket, novellákat, regényeket, színpadi művei is születtek, de a szépirodalmon kívül is sokoldalú tehetségnek bizonyult. Kereste a kenyerét újságírással, tanítással, de az is megfordult a fejében, hogy Amerikában próbál szerencsét: hegedűművészként képzelte el új életét, ugyanis kitűnően játszott a hangszeren, sőt a zeneszerzés sem állt tőle távol. Nem is gondolnánk, hogy ő írta a jól ismert Fel nagy örömre kezdetű karácsonyi ének szövegét és zenéjét is! Emellett jól vívott, sakkozott, és komolyan érdeklődött a botanika iránt is. Nem lehetett hát unalmas ember Göre Gábor. Akarom mondani Ista Pista, Répa Matyi, Mummery Róbert, dr. Black William, alias Don Vigole – ezeken a neveken publikált többek között a szerző, akinek most egy számomra nagyon különleges regényét ajánlom: az Isten rabjait.

Ezt a regényt nem olvastam. Vagyis nem én olvastam, nálunk ugyanis szokás volt még kisiskolás korunkban is, hogy szüleim felolvastak egy-egy művet. Így ismerkedtem meg a Toldival, jónéhány Pöttyös könyvvel, Svejkkel, a derék katonával, az Orwell állataival és Szent Margit kalandos életével is. Méghozzá oly módon, hogy testvéremmel és közös „testvérszerű” barátnőnkkel beköltöztünk a gardróbszekrénybe. Faltól falig, padlótól plafonig ért a szekrény, lent nagy akasztós, fent pedig szűkebb, pakolós részek kaptak helyet. Nagyjából a regény második fejezeténél ezek a részek cellákká avanzsáltak, mi pedig apácákká.

A szekrény előtt zajlott a felolvasás, mi pedig a „zárdából” hallgattuk.

Játékból olykor kukoricán térdepeltünk, és akkortájt valaki megkérdezte, mik szeretnénk lenni, a válasz egyértelműen a kolostorhoz kötődött.  

A tatárjárás után játszódó történelmi regényt nemcsak mi szerettük, a kezdeti elutasítás után az irodalomkritika is pozitívan értékelte. Margit szentté válását a kertészfiúból szerzetessé lett Jancsi szemén keresztül, az ő plátói szerelmét követve ismerhetjük meg (én reménykedtem, hogy a végén összejönnek, de spoiler: nem jönnek össze). Gárdonyi törekedett a történelmi hitelességre, rengeteg kutatás előzte meg ezt a történelmi regényét is – olyannyira komolyan vette ezt, hogy később neki köszönhetően találták meg a régészek a kolostor kútját.

Írtak már izgalmasabb szerelmi történetet az Isten rabjainál, ugyanakkor mindenkinek ajánlott a mű, aki egy regényekből kevésbé ismert, országunk történelme szempontjából viszont jelentőségteljes korban szeretne kalandozni!

Kölcsey Ferenc : Vadászlak

A Himnusz szerzője 1790. augusztus 8-án született. Sajátos helyet foglal el a magyar irodalom- és kultúrtörténetben, aminek minden bizonnyal maga a Himnusz az oka: szinte úgy születünk, hogy fejből tudjuk, de ezenkívül leginkább csak azért ismerjük a szerző nevét, mert majd’ minden településen van róla elnevezett utca, esetleg iskola vagy könyvtár. De ki volt Kölcsey? Miket írt a Himnuszon, a Huszton és a Vanitaum Vanitason kívül?

A hamar árvaságba jutó költő egész életében visszahúzódó személyiség volt, aki számára az örömöt mindig a csendes, magányos tevékenységek okoztak. Jogászi tanulmányai után rögtön az irodalom felé fordult, családot sem alapított. Szívügye Kazinczyhoz hasonlóan a magyar irodalmi nyelvezet megújítása, az irodalmi felfogás új alapokra helyezése volt. Az újítók nehézsége olykor, hogy nem szüretelhetik le munkájuk gyümölcsét, csak a vetést élhetik meg. Ha Kazinczy- vagy Kölcsey-szöveget kezdünk olvasni, mai szemmel kissé nehézkesnek tűnik, míg az alig egy generációval későbbi Arany János és Petőfi Sándor nyelvezete már sokkal könnyebben olvasható – és ezt pont Kölcseyéknek köszönhetjük.

Kevesen tudják, de Kölcsey a prózai művekben is kipróbálta magát.

Elbeszélései elérhetőek itt, én most a Vadászlakot javaslom közülük. Izgalmas látni, hogy mennyire más arcát mutatja a szerző, mint a versek esetében.

A novella egy beteljesületlen szerelmet mesél el, a szerelmes férfi nézőpontjából, csupán sejtetve a lány háttértörténetét, elmesélve tragédiáját. Tartózkodónak érzem Kölcsey jellemrajzait, mintha nem akarná láttatni hősei igazi érzéseit, mintha kívülről nézné az elbeszélő is a történetet. Viszont a főhős fiatalemberben némiképp felsejlik a jogot tanuló ifjú Kölcsey személyisége is.

Senkit nem akarok áltatni: a XIX. század eleji kispróza nem tartozik a magyar irodalom legkiforrottabb műfajai közé. Nem véletlen, hogy kevéssé ismerjük, keveset olvassuk. Még alakult az a nyelvezet és elbeszélésmód, amelyek lehetőséget teremtettek az igazán jó, könnyen olvasható prózai művek megírásához. Mégis javaslom, olvassuk el, mindössze néhány oldalról van szó, és megismerkedhetünk általa egy nagy költő alig ismert oldalával!

 

Hajnóczy Péter: A halál kilovagolt Perzsiából

Hajnóczy Péter akár még ma is élhetne, hiszen 1942 augusztus 10-én született, de rövid és nehéz élete után, mindössze 39 évesen, 1981. augusztus 8-án távozott az élők sorából, hátrahagyva egy kiteljesedő pálya ígéretét. Nem volt számára biztos környezet az íráshoz. Önmagáról így ír A fűtő című elbeszéléskötet fülszövegén: „Körülbelül egyéves koromig lelencházban éltem, onnan vittek el nevelőszüleim, harmincéves voltam, mikor megismertem az anyámat. Esti tagozaton érettségiztem,

voltam lázadó, kabinos, szentképügynök, modell, kazánfűtő, dolgoztam kőművesek mellett, voltam betűszedő inas, szénlehordó, dolgoztam nyersanyagkutatásnál, stb.”

Nehéz körülményei meghatározták életmódját és irodalmi világát is. Nagyon fiatalon kezdett inni, és sosem sikerült hosszabb időn át lemondania az alkoholról. Szomorú sorssszerűség, hogy személyes tragédiáit nem tudta ugyan leküzdeni, viszont irodalomba foglalni igen. Művei fogalmazzák meg legérzékletesebben azt a kilátástalanságot, ami egész generációját meghatározta, méghozzá úgy, hogy általános érvényességet ad a látszólagos értelmetlenségnek.

A halál kilovagolt Perzsiából című kisregény, ahogy a szerző legtöbb műve, egyfajta önéletrajzi alapokon nyugvó pokolbaszállás elbeszélése. Zavarbaejtően közeli képet ad a delírium tremens rémképeiről. Főhőse egy alkoholista író, aki az elvonási tünetekkel küzd, fizikai, illetve mentális fájdalmakat él át. A kisregény idősíkjai folyamatosan és mesterien váltakoznak, miközben a szerző újra és újra szakrális – keresztény és zoroasztrikus – utalásokkal tűzdeli tele a szöveget.

Hajnóczy ezzel a művel egyértelműen beírta magát legnagyobb kortársai közé.

A mű megírásakor még nem ért az alkoholizmusnak arra a szintjére, ahol hősét ábrázolja, de talán sejtette, hogy az örvénybe már belekerült, hőséhez, „a férfihoz” hasonlóan ő sem tudja magát megváltani, egy ponton túl az ő valósága és látomásai is eggyé fognak olvadni.

Az író sorsát ismerve nem könnyű olvasni a művet, de megéri. A rövidke írás olyan tömör, és olyan sokáig kísér, hogy miután végigolvastam, sokáig olyan érzésem volt, mintha egy nagyregény lett volna a társam hosszú hetekig – pedig az olvasás mindössze két-három estét vett igénybe.