Olyan dolgokat szeretnék megismertetni az emberekkel, amikről nem tudjuk, léteznek-e – Interjúnk Boros Misivel

Boros Misi a Virtuózokban vált országosan ismertté 2014-ben. Jelenleg Pécsett él, Münchenben tanul és tele van tervekkel. A beszélgetésünk éppen a délutáni sétájára esett, miközben mesélt, a Niké szobor alatti parkban rótta a köröket.

Most lettél nagykorú. Mesélnél arról, mik a terveid, és hogyan is kezdődött a te szép pályafutásod?

18 éves lettem, így ez alkalomból stílszerűen egy 18 állomásos hazai koncertkörutat tervezek, Pécsett már megvolt az online fellépés, alig várom a következő, személyes alkalmakat. Közben elsőéves egyetemista vagyok a Müncheni Zene- és Színházművészeti Főiskolán. A zenei pályám alapjait lényegében már a születésem előtt letették a szüleim. Amikor édesanyám engem várt, folyamatosan klasszikus zenét, főleg Bach-ot és Mozartot hallgattak, és kiskoromban is folyamatosan szólt ez a zene. Idegtudományi kutatások szerint e két zeneszerző muzsikája rendkívül jó hatással van a babák idegrendszerének, agyának fejlődésére.

Állítólag jó volt a ritmusérzékem, az óvodában tanult dalokat különböző változatokban énekeltem, és állítólag úgy mozogtam hozzá, mint Mick Jagger (nevet). Három és fél évesen gitárt kértem karácsonyra, azzal kísértem az éneklést. Egy év múlva karácsonyra egy pianínót kaptunk ajándékba a bátyámmal közösen, aki akkor már zeneiskolába járt. Akkor odaültem a zongorához és azóta lényegében nem álltam fel onnan. Ritmusokat, hangzást próbálgattam, apró „darabokat” szereztem.

 

Ezeket még most is le tudom játszani. Hatévesen bekerültem a pécsi Liszt Ferenc Zeneiskolába Megyimóreczné Schmidt Ildikó tanárnőhöz. A növendék-hangversenyeken azt mondta, mindig meglepem, mert a kis koncerteken kitalálok valamit, ami nagyon jó, de egyben meglepő is. Nyolcévesen kiemelt első díjjal megnyertem a 3. Országos Bartók Béla Zeneiskolai Zongoraversenyt, majd gyors egymásutánban további két országos gyermekversenyt, a Nyíregyházi zongoraversenyt és a Chopin zongoraversenyt. Mivel a szüleim nem zenészek, így a tanárnő visszajelzéseiből és a versenyeredményekből látták, hogy erős a belső motivációm, a versenygyőzelmek és az én önkéntes folyamatos zongorázásom után nem volt kérdés, hogy milyen irányban kell haladni.

És egyszer csak jött a Virtuózok, amit meg is nyertél.  

2014-ben indult el ez a komolyzenei tehetségkutató, amire a Jókai Mór Általános iskola igazgatója, Priskin Pál hívta föl a figyelmemet. Rengeteg előválogató után az első fordulóban már a tévében voltam élőben, ahol a döntővel együtt összesen hat fordulón vettem részt. Addig volt lámpalázam, amíg oda nem ültem a zongorához, utána már csak a zene volt. Fantasztikus emberekkel ismerkedtem ott meg. Egyetlen női zsűritagként, a zsűri ékkövének számított Miklósa Erika, aki nagyon kedves volt, és igazán különleges a kisugárzása. Sokat tanultam tőle, többek között azt, hogy a természetesség nagyon fontos, és

a hangszeres művészeknek éppúgy „bele kell bújni” a darabba,

ahogyan ő veszi fel az általa megformált szereplők személyiségét. De nagyon jó tanácsokat kaptam Batta Andrástól, a zsűri elnökétől és a Zeneakadémia rektorától és Némethy Attila zongoraművésztől, aki kiváló előadó és zeneakadémiai tanár, amiként Szenthelyi Miklós hegedűművésztől és Keselyák Gergely karmestertől is. Nekem mindegy, hogy hol és hány ember előtt lépek fel, lehet az a pécsi zeneiskola vagy a Carnegie Hall. Az enyém egyfajta közvetítői szerep, tanúságtétel a színpadon, legyen ott akár harminc, akár harmincezer ember. Hogy a Virtuózokat ennyien látták, annak azért örülök, mert így egyre többen megismerik és megkedvelik a klasszikus zenét.

A Virtuózok után jelentősen megváltozott az életed. Hogy élted ezt meg?

Hatodik osztályos koromtól lettem magántanuló. A Jókai Mór Általános Iskola igazgatójától és tanáraitól rendkívül sok segítséget, támogatást kaptam. Amikor a koncertekre készültem, így igazoltan hiányoztam, de azért igyekeztem naponta legalább két-három órán jelen lenni és persze a szünetekben beszélgetni és focizni a barátokkal. Az osztálytársakkal megmaradt a jó viszony, és csak egyetlen esetben tapasztaltam irigységet, féltékenységet, de igazából nem vettem magamra. Egy másik zongorista növendék megpróbált más embereket ellenem hangolni, szerencsére az osztálytársaim tudták, hogy milyen vagyok, így nem sikerült neki. Tanultam belőle, de nem hagyott bennem mély nyomot.

2013 óta több első díjat is hoztam versenyekről Rómából, Milánóból és Párizsból, szóval minden egyes pillanat megérte. Ősztől Münchenben a finn Antti Siirala professzortól tanulok, aki a mentorom, Bogányi Gergely diáktársa volt Finnországban, és korábban megnyerte a Queen Elisabeth zongoraversenyt.

Szerinted mi kell ahhoz, hogy valaki jó zongorista legyen?

Először is rengeteget kell gyakorolnia. Olyan ez, mint a sportolóknál az edzés. Kell egy jó tanár, jó körülmények, egy jó kéz – szerencsére az enyém mérete megfelelő –, és napi hét-nyolc óra gyakorlás. Este nagyon szeretek gyakorolni, akkor valahogy jobban van ihlet. Miután nagyon sokszor eljátszok egy művet, egyszer csak észreveszem, hogy megtanultam. Szerencsés vagyok, könnyen tanulok. A fellépések előtti időszakban már a teljes koncertet eljátszom, lélektanilag így tudok felkészülni. Persze a magam örömére is gyakran játszom, ilyenkor abból fakad az öröm, hogy szinte magamat is meglepem. Ugyanis, amikor egy darabot előadok, akkor tudatában vagyok annak, hogy a zeneszerző írja a művet, de annak a koncert pillanatában kell újra megszületnie. Ezért fontos a szerepem előadóként, mert lényegében „újrakeletkeztetem” a művet. Szóval van a technika, ami több ezer óra gyakorlást jelent, de legalább ennyire fontos az ihlet, ehhez érdemes a különböző művészeti ágakból inspirálódni.

 

Hol laksz most?

Jelenleg is a szüleimmel élek, 18 éve ugyanabban a Mecsek-oldali házban, közeli, szoros a kapcsolatunk. Az ő harmonikus házasságuk példa számomra, édesapám egyébként filozófus, édesanyám irodalomtörténész, mindketten egyetemi tanárok a Pécsi Tudományegyetemen. Ezt a fajta összetartozást kerestem én magam is, és szerencsére meg is találtam. Öt éve ismerem a barátnőmet, akivel a pandémia előtt lettünk egy pár. Megértjük egymást, ő zenészcsaládból származik, van kivel megosztani a gondolataimat.

Van hobbid, mivel töltöd a nem sok szabadidődet?

A rengeteg gyakorlás után is szívesen hallgatok komolyzenét, figyelem az előadásmódot, a spontaneitást, azzal is szélesedik a látóköröm, ha másokat hallgatok. Néha jazz és pop is terítékre kerül, de az igazi szerelem a klasszikus zene. Kevés szabadidőmben naponta egy-két órát sétálok, és ha jut idő, szívesen focizunk a barátokkal vagy megnézek egy-egy Bajnokok Ligája meccset, esetleg a magyar válogatottat, ezek igazán kikapcsolnak. Szüleimmel és a testvéremmel, Danival szívesen utazunk édesanyám szülőfalujába, Csíkszentmiklósra. És nagyon szeretem a hazai ízeket.

A magyar ételek fantasztikusak, anyukám és nagymamám főztje az igazi kedvenc, ezek főleg az erdélyi ízek.

Erdélyben nagyon nagy divat a flekken, a jól átsült disznóhús. Endre, a hentes helyben vágja le a disznót, ez a fajta falusi ízvilág nagyon közel áll hozzám. És persze anyukám sült húsa, és minden, amit főz. Vagy százféle tortát tud sütni, a gyümölcsösöket nagyon szeretem.

Vannak-e példaképeid, meghatározó személyek az életedben?

Vásáry Tamás zongoraművésszel szoros kapcsolat alakult ki a Virtuózok után, többször is játszottunk együtt, volt beszélgetős-zongorázós közös estünk, és a művész több koncertemre is ellátogatott. Ez hatalmas megtiszteltetés és motiváció számomra. Ő óriási zongoraművész, óriási egyéniség, igazi géniusz, és mindig mondja, mennyire hasonlítok rá. Megtiszteltetés, hogy követi a pályámat.

Mentorom és példaképem Bogányi Gergely, aki 2017 óta egyengeti a pályámat. És persze Placido Domingo, vele többször találkoztam már, először Pécsett, majd a Virtuózok forgatásán, Budapesten és New Yorkban is játszhattam neki. Elképesztően karizmatikus, közvetlen, ami a művészvilágban nem túl gyakori. És persze vannak más példaképeim is a nemzetközi porondról. Lang Lang kínai zongoraművész, és a művészeten kívüli világból nagy kedvencem Neymar, aki nagyon nehéz sorból küzdötte fel magát a tehetségével a világ csúcsára. Nagyon büszke vagyok arra, hogy az FC Barcelona teljes csatársorától van személyes ajánlással autogramom.

Végigtekintve az eddigi pályádon, felmerül a kérdés, hogy miközben más egész életében csak álmodozik a hírnévről, sikerről, ismertségről, számodra ez már mind megvalósult, vajon mire vágysz még?

Arra vágyom, hogy még több emberhez jusson el az a mélység, amit a klasszikus zene ad. Boldog vagyok, hogy tíz-, vagy talán százezrek szerették meg a komolyzenét, vagy kezdtek el zongorázni azért, mert hallottak. Ez mindennél többet ér. Nem az nyűgöz le, hogy sokan ismernek, hanem az, hogy én lehettem, aki miatt megszerették ezt a zenei világot, és hogy olyan emberek is eljönnek a koncertterembe, akiknek egyébként korábban eszükbe sem jutott volna. Ez egyfajta misszió, ami feltölt, inspirál.

Azért tartom nagyon fontosnak, mert a klasszikus zene segít bennünket.

Végtelenül tisztelem a természettudományt, a testvérem is azzal foglalkozik. A tudomány a megismerhetőt szeretné még jobban megismerni és ezáltal segíteni az embereken. Én viszont olyan dolgokat szeretnék megismertetni az emberekkel, amelyekről nem tudjuk, hogy egyáltalán léteznek-e. Megtalálni és megnyitni a lelket, ezt érzem a legfontosabb feladatomnak.

Mik a terveid?

A pandémia elmúltával egyre többször szeretnék fellépni itthon, ebben a körutak szervezésével a Filharmónia Magyarország van segítségemre. És persze fontosak a zenei tanulmányok, itthon a Zeneakadémián és Münchenben is. Úgy tervezem, hogy akár hetven-nyolcvan éves koromig is koncertezem majd itthon és külföldön is, de élni mindenképpen Magyarországon szeretnék.

És meddig maradsz Misi?

Megtisztelő, hogy Boros Misinek hívnak, ha magától jön a váltás, hogy Mihály legyek, ám legyen, nem állok a változás útjába. Egy a lényeg, hogy minél több emberhez eljuthasson az üzenetem – a komolyzene szeretete.