Délután érkezünk, éppen csukódnak a kastély ablaktáblái, s a fények is jócskán megereszkedtek. A völgyben már nyílnak a kerti virágok: gyümölcsfák ontják színeiket az esős tavaszba a Lápos kanyarulatai mentén, mit sem törődve a „bérci tetőről” érkező borongással: a Rozsály nem fedi fel titkait. Csend van. Éppen elállt a csepergés, és ebben a vizes, ködös délutánban a tavasz színei éppen úgy dacolnak az alkonyattal, mint emlékezetem az idővel: mikor utoljára itt jártam, a kastély bejáratát őrző időtlen fa még nem szorult támaszra.
„Fent a gerincen két külön világ találkozik: Máramaros és Erdély. A két különböző jelleg összeütközését nemcsak az emberek, de a növények, állatok, szelek és hegyek is megérzik. A nagybányai hegyek a kétféle világnak örökös elválasztói. Azoknak pedig, akiknek titkos útjai akadtak, a múltban is, ma is összekötői. Ezek az erdők termelték és rejtegették a szabadságért harcolókat, szegénylegényeket, menekülő kurucokat, ezek a szeszélyes sziklákkal díszített hegyek őrizték meg azoknak legendás emlékét is. Itt minden forrás, barlang, szikla regényes emlékekről suttog.” (Paradi Ferenc: A természetjáró Petőfi)
A háromszintes Teleki kastély ma múzeum: Teleki Sándor gróf életének, de főként Petőfi és Szendrey Júlia emlékének szentelt kiállítással. 1847. szeptember 9 – október 19. között itt töltötte mézesheteit Petőfi és ifjú felesége: ettől vált ez a kastély zarándokhellyé, a magyar kultúra és identitás egyik nemzeti kincsévé. Eredeti berendezését már nem láthatjuk, csupán néhány visszaszerzett bútor jelzi, milyen lehetett a hajdani kastélybelső, de figyelmünket nem is a tárgyak, sokkal inkább azok viszonya ragadja meg. A földszinti kiállítóterekben helybéli néprajzi érdekességek és a Teleki család emlékei közt sétálunk, és bár a kiállítás ezen része igen visszafogott, felsejlik valami a szerteágazó családfa ideszármazott ágának életéből és emberi viszonyaiból.
A Teleki család emlékei a koltói kastélyban – Fotó: Krisztics Barbara
Az elveszített fiúgyermek, a magyar tájba csábított francia asszony, a nagytermészetű gróf és a hajdani társasági élet képei, hangjai sejlenek fel az itt kiállított emléktöredékekből. Az emeleten, ahol hajdan Petőfi és Júlia közös életük legszebb hat hetét töltötték, a szerelem balzsamos illata fogad. Verssorok mindenütt, egy fehér ruha – amiről tudjuk, hogy csak rekonstrukcióü, hiszen Szendrey Júlia menyasszonyi ruhájáról nem készült fénykép – a vetett nászágy és Júlia naplója, melyet Koltón kezdett el vezetni: képek a boldogság utolsó pillanatairól.
Oly sokat foglalkoztunk már Petőfivel, hogy úgy érezhetjük, pontosan ismerjük, de aki ide ellátogat, megsejti, mily keveset tudunk róla valójában. Többek között vonásait is csak az utókor buzgó ecsetjei élesítették vászonra, de pontos arcmásából csak az a bizonyos dagerrotípia őriz valami bizonyosságot.
„Petőfi sajátszerü heves jellem volt: büszke és sértékeny, igazi népembere a magánál kisebbek előtt, fidelis cimbora azok közt, kiket a barátság vele egyarányuvá tett, azok gunyolhatták még verseit is; de hajthatlan kevély satrapa volt mindenki irányában, akiről azt gyanitotta, hogy magát nálánál jobbnak tartja. Egy levelében Teleki Sándorhoz azt irja, „ön az egyetlen mágnás, akit a világon tisztelek” – írja Jókai Mór Petőfi Koltón című írásában.
Fotó: Krisztics Barbara
Temperamentumát lírájából ismerjük a legjobban: lobogása szerelemben és költészetben, szabadságharcban egyaránt karaktere fő vonása. Ezt a lángot képes volt úgy meggyújtani, hogy még most is loboghasson, ma, amikor már csak melegedni járunk tüzéhez és tisztánlátásért zarándokolunk fényéhez ilyenkor, március idusán.
Teleki Sándorral való viszonya önmagában is érdekes, hiszen Petőfi híresen távol tartotta magát az arisztokráciától, éppen ezért nagy dolog, hogy élete legfontosabb dolgában hozzá fordul segítségért: elkéri tőle a kastélyt a mézeshetekre.
A Rozsály látképe a koltói kastély első emeleti teraszáról – Fotó: Krisztics Barbara
Az első három hétben nem születik vers Koltón, de utána összesen 28 költeményt ihlet a hely és a boldog órák gyümölcse nem marad el. Az akkor tizenkilenc éves Szendrey Júlia életében ugyancsak sorsfordító időszak ez: itt kezdi írni asszonykori naplóját, és talán ezek azok a pillanatok, melyek későbbi irodalmi kibontakozásának is forrásául szolgáltak. Bár első költeményeit Petőfi eltűnése után fél évtizeddel, az '50-es évek derekára datálják, korai késztetése a míves önkifejezésre nem elvitatható.
„...A boldogság csak mint könnyű pillangó röpkedett körülem mellyet elkaphatott magával a virágok sóhajából támadt esti szellő; vagy tarka szárnyain ringatott, honnan minden pillanatban lebukhattam, mert nem volt biztosságom mi fönntarthatott volna. Nem igy van, mióta határképen két élet áll előttem, jóban roszban; ezóta értem tökéletesen, mi az: boldog lenni! csak ezóta foghatom föl az élet legszebb, legistenibb oldalát. Én szeretek, s mikor látom hogy szerelmemmel boldogíthatom férjemet, nem jut eszembe aggódni a jövőn, bizonyosnak hiszem egész életünk boldogságát...” – olvashatjuk Júlia első koltói naplóbejegyzésében, 1847. szeptember 22-i keltezéssel.
Fotó: Krisztics Barbara
A boldogságnak mértékegysége ugyan nincs, hiszen mindenki másképpen fordítja le magának, mit jelent hiánytalanná, egésszé válni a szerelemben, de minden vallomásból teljességélményt, kerekséget olvashatunk ki. Petőfi leghíresebb itt született verse, a Szeptember végén a magyar líra egyik legértékesebb szerelmi vallomása, ám a boldogság lángsugarú nyara nem időtlen. A Koltón született szerelmes versekben a Petőfi által festett boldogság-képet a haza sorsa feletti aggodalom is árnyalja:
Elértem, amit ember érhet el...
Elértem, amit ember érhet el:
Boldogsággal csordultig e kebel!
Ölemben kedves ifju feleség,
Milyenről lelkem annyit álmodék,
Midőn virágaid közt, képzelet,
Mint mámoros pillangó repkedett;
Ölemben egy oly asszony, akinek
Tündérek adják a testvér nevet,
Ölemben a legdrágább földi kincs...
Oly boldog vagyok, hogy reményem sincs!
Miért is volna nékem a remény?
A nem-továbbat már elértem én.
Mi volna könnyebb? mint lemondanom
Mostan terólad, honfi-aggalom,
Terólad, kínos hazaszeretet,
Ki mindörökké téped a szivet,
S magamnak szedni, mit az óra ád,
Istenre bízván más búját, baját... -
De el nem hagylak, hazám, tégedet,
Múltat, jövendőt, mindent eltemet
Boldogságomnak tenger-özöne,
Csak szent oltárodat nem önti le.
Veled sohajtok, hazám, mint elébb,
A kedvezőbb, a szebb idő felé,
Mely töviskoronádat leveszi,
S helyébe a dicskoszorút teszi,
Veled sirok, ha fájnak sebeid,
- Miket rajtad haramják keze nyit, -
Veled sirok, hogy fázol, éhezel,
S nincs részvevőd sem távol, sem közel,
Veled sirok, hogy korcsok fiaid,
S hivom le rájok isten átkait,
S veled szégyenlem, hogy a nagyvilág
Téged, szegény hazám te, meg se' lát,
Hogy, aki rajta egykor úr valál,
És reszketett parancsod hanginál,
Most rája nézve nem is létezel...
S érted teszek majd, hogyha tenni kell!
Koltó, 1847. október
Fotó: Krisztics Barbara
A hajdani ölelések emlékeit idéző teremből az időutazás következő állomására érkezünk: Petőfiről szóló kortársak és utódok gondolataiba enged betekintést egy összeállítás, melyet az emeleti erkély előterében láthatunk. Így vált a nemzet költőjévé – bomlik ki Petőfi jelentősége a sorok olvasása közben.
Nincs olyan magyar költő vagy író, akinek ne kellene meghatároznia viszonyát hozzá, az általa képviselt szellemiséghez és örökséghez.
A legfelső szinten képtár fogad a nagybányai művésztelepről kikerült alkotásokkal és sok Petőfi-portréval, melyek csak erősítik bennünk: a költőóriás kultusza kibogozhatatlan szálakkal vezet szerteszét a magyar művészet és irodalom hadszínterein. Ismét nem vonásai érdekesek, hanem a szemlélet, amellyel e képek megszülettek: ismétlődő pózok és gesztusok, az állandóság és a bizonyosság időtlenség-élménye és az a rengeteg megválaszolatlan kérdés, amit a különböző ábrázolások felvetnek.
Petőfi Véres napokról álmodom és Erdélyben című versei – Fotó: Krisztics Barbara
1847 őszén megállt az idő a koltói kastélyban – ezzel az érzéssel folytatjuk utunkat nagybányára, a másik Teleki-birtokra, ahol már a forradalom hangjait is visszhangozzák a falak. Petőfi elkísér bennünket, de Júliától Koltón veszünk búcsút. Ő még nem tudja, hogy hiába remél boldog évfordulót...
Ajánljuk még:
Hogy tűnt el az idő, a nők nagy keserűségére? – A Gergely-naptár története
„Úgy csinálok mindent, ahogy ők csinálták egykor” – Remes Ferenc pécsi órás öt generáció örökségét folytatja
Nü-su: egy nyelv, amit csak nők ismertek és használtak
