Vonal- és QR kódok, infra jeladók, mágneses jelölők az emberek világában, krotáliák és bőr alá ültetett chipek az állatoknál – hogy csak néhányat említsek. A jelölések alkalmazása szinte az emberiség eredetéig nyúlik vissza, már a barlangokban lakó ősemberek korából is találtak különféle jelölésekkel ellátott tárgyakat. A billog, a bélyeg sokszor nem pusztán a birtokos viszont jelölte, de gyakorta mágikus, védelmi szerepet is betöltött. Az állatorvosi történelemkönyvek például több olyan kovácsmesterről is említést tesznek, akik a lovak patkójába sütöttek bűvös jeleket, de nagyobb állatvészek idején az is előfordult, hogy a jószágok homlokára védelmi célból kereszt alakú jelet sütöttek.
A mágikus hiedelmeken túl a népi kultúra különféle jelölései egészen praktikus célokat is szolgáltak: segítségükkel azonosíthatták a gazdák a nagy seregben hazahajtott állatok közül a sajátjaikat, vagy afféle „névjegyként” a kézműves tárgyak készítőinek beazonosítására is alkalmasak voltak.
Fotó: Flickr
A Szigetközben még a XX. században is élt a szokás, hogy a libákat a lábukon található úszóhártya ilyen-olyan bevágásával azonosították. Minden családnak megvolt a maga jelölése, így mikor a hazahajtott libákat elzárták, a lábukra nézve könnyen megtudhatták, ha esetleg a szomszédba tartozó jószág keveredett a sajátok közé.
Hasonló vágott jelöléseket alkalmaztak a disznók fülén is, ami a konda szétverésekor jelentett segítséget a gazdáknak. A nagyobb jószágokat, marhákat és lovakat égetett jelekkel, billogokkal azonosították. Volt idő, hogy a tulajdonos saját jele mellett a lakóhelyként szolgáló vármegye jelölését is alkalmazni kellett. A billognak nem csak a formája, de besütésének helye is információ értékkel bírt – és bír mind a mai napig.
Fotó: Unsplash
„Sok van a rovásán!” – hallhatjuk még ma is sokszor, ha valaki cudarságáról esik szó. A rovásbot valójában egy olyan régi jelölőfa volt, melyre a pásztorra bízott jószágok számának megfelelő rovást vágtak. Ha a nyár végi behajtáskor több volt a rováson, mint amennyi jószág a nyájban, gulyában, ménesben, akkor szükségessé vált a pásztor elszámoltatása…
A különféle jelöléseket a kézműves mesteremberek is gyakran használták, és használják a mai napig. Az egyedi jelöléseket különféle módokon helyezték el az általuk készített tárgyakon. Míg a fazekasok és a kovácsok különböző mesterjegyeket karcolnak, ütnek a tárgyakba, a szőtt-font tárgyak készítői a szálak színe és ritmusa segítségével azonosították magukat. A hagyományos seprűfonók a mai napig a seprű szálait összefogó kötelek színeivel, valamint azok egymástól való távolságával jelzik, ki készítette a seprűt.
Ritka használatuk okán ma már talán kevésbé közismert, hogy a szőtt zsákok mintái, a minták színe és ritmusa nem csak a készítőre, de adott esetben a zsák funkciójára is utalt. Erről írt hiánypótló könyvet Mohácsi Bugarszki Norbert, akinek munkásságáról alábbi riportunkban is beszámoltunk:
700 éves időkapu – összetartással, saját pénzből, saját munkával épült újjá a mohácsi malom
Saját munka, saját pénz. Mohácsi Bugarszki Norberték 17. éve építik a Csele-patak egyetlen, ma is működő malmát, ami élő példája mindannak az emberi összetartásnak, amire egyre jobban és egyre többen vágyunk.
A tárgyi-állati világ mellett a különféle jelölések az ember életét is végigkísérik. Gondoljunk akár a leányok hajába kötött, az ő életállapotukat jelző szalagok számára és színeire, vagy akár a különféle hajviseletekre, a férfi emberek kalapjaira és az abba tűzött jelképek sokaságára. Saját magunk és a hozzánk tartozó dolgok azonosításának igénye, szükségessége egy idős az emberiséggel. Ezidáig azonban a jelek mögött az ember meg tudott maradni embernek. Hogy jelen világunkban így lesz e, vagy pusztán adatokká válunk egy arctalan tömegben…?
