Kult

„Nem azért vagyunk, hogy vurstliként mutogassuk az állatokat” – mire való az állatkert?

Megszületett egy nagy-nagy álom valamikor a hatvanas évek sűrűjében, ami először csak néhány, majd egyre több természet iránt elkötelezett önkéntes összefogásának köszönhetően két évtizeddel később formát is öltött. Tanárok és diákjaik, szülők és szakemberek együtt tették le az alapkövét annak az intézménynek, aminek révén Szeged annyi élet megmentője és annyi csoda bemutatóhelye lett. Mi az állatkertek szerepe ma? A Szegedi Vadaspark igazgatójával beszélgettünk többek között erről.

Az egész nem volt több, mint egy karám, amit őzek és vaddisznók vettek birtokba. Hosszas küzdelmek után megérkeztek az első majmok, egy méretes óriáskígyó, és 1989-ben valóra vált az álom: a Szegedi Vadaspark önálló intézmény lett. Azon a különleges gyereknapon, amikor először tárult ki az álom kapuja, talán még senki sem sejtette, hogy a magyar Alföld egyike lesz azoknak a történelmi helyszíneknek, amelyek gyökeresen megváltoztatják a természetről alkotott emberi kép alakulását.

Amilyen apró volt, olyan sebesen szárnyalt: elhozta Európa közepébe Dél-Amerikát, aktív szerepet vállalt a karmosmajmok megmentésében, Természetvédelmi Oktatóközpont lett, számos olyan különleges állatot vett védelmébe, amelyek még Nyugat-Európában is ritkaságnak számítanak, és a Föld élővilágának tisztelete jegyében a természetvédelmi mentőközpontok egyik legjobbja lett:

a Szegedi Vadaspark fogadja a legtöbb vadon sérült, elárvult, vagy éppen a határon elkobzott, jogtalanul tartott védett állatot, amelyek száma akár félezer is lehet évente.

Ezt az értékében és jelentőségében nehezen megfogalmazható emberfeletti munkát egy szakértő, munkája iránt elkötelezett csapat összefogása élteti, akiket egy szintúgy elkötelezett és elismerésre méltó szakmai múlttal rendelkező szegedi természetbarát, Veprik Róbert vezet a célok felé.

A Szegedi Vadaspark igazgatója több mint két évtizede része az intézmény vérkeringésének, és már tizenhárom éves kora óta tudja, hogy a természetvédelem jelöli ki számára hivatása ösvényeit. A Szegedi Tudományegyetemen diplomázott biológia-környezetvédelem szakon, majd agrár területen képezte tovább magát. A Nemzeti Állatvédelmi Tanács tagja és egyben hajdani elnöke, a rendőrség természetvédelmi és vadgazdálkodási szakértője, a Földművelésügyi Minisztérium Pro Natura emlékplakettel elismert szakembere.

Az ő segítségével szeretnénk megmutatni olvasóinknak az állatkertek egy teljesen más arcát. Egy olyan, mesékben és nagy tettekben bővelkedő, sokszor láthatatlan világot, aminek minden napja, lépése és lüktetése egyazon célért vívja küzdelmét: egy élhetőbb, kiegyensúlyozottabb és összetartóbb világért.

„A nagy öregek nemcsak a biológiát és a környezetvédelmet tanították meg nekünk, hanem egyfajta életszemléletet is átadtak. A tanári szakma nagyon fontos, és mint minden munkát, csak hittel érdemes végezni. Ez talán a legfontosabb, amit tanultam főiskolásként és ez máig meghatározza az életvitelem” – ezekkel a szavakkal emlékezett Veprik Róbert az egykori egyetemi éveire a Szegedi Tudományegyetemnek adott interjújában.

Sokak számára az állatkert intézménye még mindig a rácsok mögé zárt állatok képeként él, amelyeket pusztán az emberek szórakoztatására tartanak. Ugyanakkor „az állatkertek szerepe és mindennapjai sokat változtak a történelem során. Már az ókorban is léteztek olyan intézmények, amelyekre elődként tekinthetünk, ezeknek semmi más feladatuk nem volt, mint az emberek szórakoztatása. Élénken élhet bennünk a fekete-fehér fotók szűk ketreces, nagymacska-soros képe is, amikben kis helyen, minimális orvosi ellátás mellett voltak kénytelenek boldogulni a vadon befogott állatok. De ez már a múlté, ideje kitörölnünk ezeket a képeket. Ma már az a dolgunk, hogy a lehető legjobb körülményeket biztosítsuk állataink számára” – hangzott el a legfontosabb gondolat beszélgetésünk elején.

A mai állatkertek mindegyikének szigorú előírások szerint kell végeznie munkáját. Alapkövetelmény a környezetgazdagítás, a széles kifutó, továbbá az állatok életének érdekesebbé, színesebbé tétele.

A lakók nem a vadonból érkeznek, a legtöbbjük állatkertben született vagy rendőrségi kobzás által foglalták le.

Nekik az állatkert otthont, menedéket ad, és gondoskodik arról, hogy életük hátralévő részében méltó bánásmódban részesülhessenek.

A vadaspark igazgatójától azt is megtudtuk, hogy az állatkertekre vonatkozó rendeletek a tartást és annak körülményeit is egyértelműen, következetesen szabályozzák: minden faj esetében egyedileg jelölik ki a tartási hely minimális paramétereit, a szükséges felszereléseket, az ott dolgozók szakmai képzettségének feltételeit, és még sok más, kötelezően teljesítendő feladatot. Ahogy a rendelet is fogalmaz: „Az állatkert a természet- és állatvédelmet szolgálja, az ismeretterjesztést, oktatást és nevelést”. Tehát nem a klasszikus értelemben vett szórakoztatást! 

„Nem azért vagyunk, hogy vurstliként mutogassuk az állatokat! A munkánkat a természet- és környezetvédelem irányítja, és célunk a lehető legeredményesebb fajvédelem megvalósítása. Mindennapjaink fókuszában az állatvilág jóléte áll, és az a törekvés, hogy megpróbáljuk visszaadni nekik mindazt, amit az emberi világ sok helyen elvett tőlük. Ehhez összefogásra van szükség. Az csak hiú ábránd, hogy egy intézmény meg tudja valósítani egy faj védelmét, ehhez sokkal nagyobb, több szereplős cselekvés kell, amihez nemcsak az állatkerti megőrzés szükséges, hanem például az élőhelyek megvédése vagy a társadalom széleskörű edukációja is” – így a szakember.

Az oktatást és környezeti nevelést célzó tevékenységek pedig nem véletlenül igyekeznek olyan érdekesek lenni: „Egy-egy látványetetésnél a gondozó személyesebb kapcsolatot tud kialakítani a látogatókkal, be tudja mutatni az állatot, beszél a természetben betöltött szerepéről, fontosságáról,

meg tudja teremteni a kapcsolódást az állatvilág és az emberi világ között.

A Zoo típusú találkozások című programunk is ilyen, aminek célja a környezetgazdagításnak nevezett gyakorlat. Azt várjuk tőle, hogy az élmények hatására fel tudjuk kelteni látogatóink érdeklődését a veszélyeztetett állatok iránt, így fogékonyabbak lesznek az ismeretek befogadására. Az ecsetfülű disznó, az indiai orrszarvú, az európai vidra vagy az aranyarcú gibbonok életének és sorsának megismerése olyan új kapukat nyithat meg az érdeklődők természetkapcsolódásában, amire a mai világunknak nagy szüksége van”.

És valóban sok érdekes programmal vár a Szegedi Vadaspark: Mókus-móka, Erdők és kertek téli madárlakói, Pingvinséta, Afrikai szafari, Elefánt-les és Orrszarvú iskola a legkisebbeknek. A kisiskolásoknak: Pampa lakók, Lássuk a medvét, Nemszeretem állatok és az Erdő szintjei. A felsősöknek pedig Így neveld a sárkányodat, Az esőerdő állatai, a Legek a madárvilágban és a hazai erdők állatai szólnak. Biomok és rendszerbe foglalt ismeretek a középiskolásoknak szólnak, a Zootábor, a Szabadulószoba, a kiszervezett programok és az iskolalátogatások pedig mindenki számára.

„Büszkék vagyunk egyedülálló, Zöld járőr programunkra, ami 2008 óta működik a Vadasparkban. A Nemzeti Bűnmegelőzési Tanáccsal együttműködve egy olyan környezettudatos magatartást kialakító programot hoztunk létre, aminek célja, hogy a természetismereti szakkörök révén egy fiatalokból álló, a települések természeti és épített környezetének értékeit ismerő és védelmező közösség jöjjön létre. De hasonlóan értékes és ugyancsak kevésbé ismert feladatunk a Mentőközpont munkájának biztosítása is. Nagy számban fogadunk be sérült vadállatokat, elárvult kölyköket, fiókákat, vagy éppen engedély nélkül szállított, tartott, majd a hatóságok által elkobzott állatokat. Mivel a határ közelsége miatt olyan esetek is előfordulnak, hogy egyszerre több száz állatot kell befogadnunk, 2006-ban növelnünk kellett a fogadókapacitásunkat, hogy továbbra is a megfelelő színvonalú tartást és ellátást tudjuk biztosítani. Felépült a Természetvédelmi Mentőközpont és Karantén-ház, és ezzel

a Vadaspark hazánk egyetlen Európai Uniós szabványnak megfelelő karanténja lett.”

Beszélgetésünk során megtudtuk, hogy az állatkertek tevékenysége jóval túlmutat a gondozási és nevelési, mentési vagy épp edukációs feladatokon, rendkívül összetett és komoly tudományos munka folyik a háttérben: „Az állatkerteknek és fajvédelmi programoknak nemzetközi szinten kell megvalósítaniuk a genetikai tisztaság, illetve a természethez való alkalmazkodási képesség megőrzésének és megtartásának gyakorlati feladatait. A hatvanas évek úgynevezett fürdőszoba divatja – amikor szinte embergyerekként tartva nevelték a vadállatokat – bebizonyította, hogy a természet emberképre formálásával hatalmas károkat okozunk környezetünknek. Emlékezzünk a dél-amerikai őserdők arany oroszlánmajmaira, amelyek szabadon engedésük után nem tudtak megbirkózni a vadon körülményeivel. Nem másztak fára, képtelenek voltak táplálékot szerezni maguknak, vagyis idegen környezetként viszonyultak természetes élőhelyükhöz. Be kellett látni, hogy ez így nem mehet tovább. Azonnali szemléletváltásra volt szükség, amit szerencsére a mögöttünk álló időszak el is hozott magával”.

Az állatkertek szakemberei, illetve a természet- és fajvédelem képviselői számára minden egyes döntés szakmai alapokra támaszkodik, és egy fenntartható jövő felé mutat: „Az állattartás és az állatokról történő gondoskodás alapfogalma a felelősség. Az állatkertek esetében sincs ez másképp, sőt, a mi munkánkban játssza a legfontosabb szerepet a kollektív felelősség fogalma. A természetvédelmi fajmegőrző programok és a tenyészprogramok munkáját nemzetközi szervezetek és bizottságok irányítják, amelyek pontosan lefektetett szabályok szerint hozzák meg döntéseiket.”

Az állatok genetikai állományát folyamatosan monitorozzák, és a kereskedelem teljes kizárása mellett hoznak döntéseket és intézkedéseket a szülőpárok utódnemzéséről. Nagy figyelmet fordítana arra, hogy a tervezett utódok helye biztosított legyen, és a mesterséges fogamzásgátlással azt is el tudták érni, hogy a szülőpárok életük végéig együtt maradhatnak.

„A legnehezebb azt elfogadni, hogy nem tudunk minden állatot megmenteni. De valljuk, hogy aki szabadon született, annak szabadon is kell élnie, és ezért hajlandóak vagyunk mindent megtenni. Valóban vannak olyan részei a munkánknak, amelyek mind fizikailag, mind mentálisan és érzelmileg is megterhelők, de amikor eredeti élőhelyén szabadon engedhetünk egy rétisast, vándorsólymot, egy illegálisan csempészett görög vagy mór teknőst, az hatalmas élmény.

Minden egyes mentett állat visszaengedése egy plusz energialöket, ami erőt ad a további küzdelmekhez”.

Sokszor gondolkoztam már azon, hogy ebben a sarkaiból kifordult világban hogyan lehetne mások számára is érthetővé és érezhetővé tenni a körülöttünk élő természet mindennapjait: még nem tudtam rá választ adni. Egy sokat tapasztalt, sokat megélt szakember szavai azonban pillanatok alatt képesek rávilágítani a lényeges pontokra:

„Ma már nagyon nehéz tíz, tizenöt percnél hosszabb ideig elnyernünk a hozzánk érkezők figyelmét. Ezért fontos az interakció megteremtése ember és állat között, az érdeklődés és érzelmi kötődés kialakítása: ez az alappillére az ismeretátadásnak és a környezeti nevelésnek. Nem tudunk mindenkit magunkkal vinni az úton, de

ha százból csak egy gyermekben el tudjuk ültetni a gondoskodás és tenni akarás csíráit, akkor minden perc megérte.

A modern világ kényelmében sokan megfeledkeztek arról a nagyon fontos tényről, hogy a Föld nem a tulajdonunk, nem birtokoljuk. A Földet mindösszesen ajándékba kaptuk utódainktól, és kötelességünk úgy továbbadni, hogy az élhető legyen: ebben rejlik az élet igazi körforgása”.

Még most is, miközben ezeket a sorokat írom, végighasít rajtam valami ritkán érzett emelkedettség. A teremtés és tenni akarás felemelő érzése, amikor valami olyannak lehetünk a részesei, ami képes megváltoztatni a világot: mint az, amikor egy szabadon engedett állatból kettő, majd három és végül huszonhárom lesz, amikor az elhalványuló élet egy-egy alkalommal újra a régi fényében ragyoghat. Pátoszos szavak? Nem hiszem. Inkább azok az emberi szavak és gondolatok, amelyek valahol a múltban ragadtak, és amelyek – bár mindannyiunkban ott vannak – már csak halovány árnyékai önmaguknak.

A Róberttel folytatott beszélgetésben volt valami különleges, megmutatkozott benne az információ és a tudás ereje. Olyan, mint egy kéz, ami finoman megkopogtatja vállunkat:

„Hé, nem kell ám feladni, lehet, hogy csendben vagyunk, de attól még nagy dolgokat teszünk”.

Egy biztos, számomra már soha többé nem jelenti azt egy állatkerti látogatás sem, mint eddig. Bármikor is lépem át újra azokat a díszes kapukat, egy teljesen új és ismeretlen világ fog elém tárulni: egy értékekkel, célokkal, küzdelmekkel és követendő példákkal teli világ, aminek mától nemcsak nagy hódolója, de lelkes szurkolója is vagyok!

Nyitókép: Wikimedia

Ajánljuk még:

 

Már követem az oldalt

X