„Mintha a Paradicsomból való száműzetésünk érvénytelenné vált volna...” – Kisteleki Gergely „solymászsuttogóval” beszélgettünk

„A madaraim a társaim és a munkatársaim is” – így kezdődik Gergő története, aki hivatásos solymászként járja az országot –  óvodákat, iskolákat, rendezvényeket és történelmi helyszíneket –, hogy életben tartsa ezt a fantasztikus, ősi értékekkel és követendő példákkal teli hivatást. „A bemutatók célja nem csak a solymászat széles körben való megismertetése, hanem a ragadozómadarak közelebb hozása az emberekhez, fizikailag és lelkileg is.

Ezek a madarak nem csak magas intelligenciával, hanem mély érzelmi intelligenciával is rendelkeznek,

csak kevesen vagyunk, akiknek megadatott mindezt nap mint nap megtapasztalni. Viszont bennem van egy benső indíttatás, hogy ezeket az élményeket megosszam mindenkivel, aki kicsit is nyitott rájuk és ezáltal jobban megismerjék és megszeressék ezeket a csodálatos teremtményeket” – mondja a solymász.

Gergő vallja, hogy már egészen fiatalon, kisgyermekkorban fontos lenne a madarak tiszteletének és megbecsülésének tanítása a gyerekek számára, hiszen ebben a korban a legnyitottabbak a világra, és mivel ilyenkor még javában formálódik a személyiségük, egy-egy kapcsolódásra lehetőséget adó alkalom segíthet őket befogadóbbá tenni: „Ha a gyerekek már csak közelről megcsodálhatnak egy ragadozómadarat, miközben mesélünk róluk, akkor abban bízunk, hogy talán olyan felnőtt válik belőlük, aki jobban odafigyel a körülöttük élő világra. Nem az a cél, hogy solymász vagy madármentő váljék belőlük, hanem hogy megtapasztalják a világnak egy olyan szegletét, amely segít kiépíteni a természet iránti tisztelet, megbecsülés és megóvás érzéseit és céljait”. Ő már egészen kiskora óta rajong a madarakért: „Kiscsoportos koromban már saját elhatározásból öltöztem rétisasnak farsangkor, nagycsoportban pedig solymásznak, amiről fényképes bizonyíték is van.”

Saját példáján keresztül élhette át, mennyire fontosak a gyermekkori pozitív élmények és a követendő példák, hiszen családjában számos formában megjelent a természet tisztelete és az állatok segítése.

„Szerintem sokat számíthatott, hogy apai ágon olyan ügyvéd-jogász felmenőim vannak, akik mellesleg galambásztak is. Anyai nagyapám pedig Makay Sándor színész volt, aki többször vitt haza és ápolt utcán talált kóbor kutyákat. Homoki-Nagy István természetfilmjei is még egészen kisgyerekkoromban találtak meg, illetve az óvodám szomszédjában, a Don Bosco Közösségi Ház gondnokának volt egy Roa nevű hollója, aki Konrad Lorenz hollója után kapta a nevét. Hozzá gyakran el is lógtam a társaimtól, és a kerítésen csimpaszkodva bámultam őt. Talán ezeknek az élményeknek is köszönhető, hogy ilyenné váltam” – mondja Gergő.

Fotó: Kisteleki Gergely  

Nemcsak a madarakkal való közös munka, hanem ezeknek a gyönyörű, ám sok szempontból kiszolgáltatott állatoknak a megmentése is legalább annyira fontos Gergő számára, kiskora óta: „Az első sérült madaram egy meglőtt szárnyú vetési varjú volt, aki 7 éves koromban került hozzám. Apámnak voltak díszfácánjai és nagyapámmal együtt galambásztak is, de a varjú akkoriban számomra már majdnem ragadozómadárnak számított.

A mai napig kerülnek hozzám egész évben sérült madarak, az ország különböző pontjairól keresnek meg velük a megtalálóik.

A Hortobágyi Madárkórházzal és a Sukorói Vadmadárkórházzal is tartom a kapcsolatot, illetve több madármentő állomással is, így ezeknek a bajbajutott madaraknak a megmentése nem egészen csak az én érdemem, hanem legtöbbször közös összefogások eredménye” – mondja.

Gergő a hazai madárvédelem nagy alakjaitól tanulhatott, mellettük nőhetett fel, segítségükkel válhatott eggyé az ég urainak világával. „Felsorolni is nehezen tudnám, mennyi mindent köszönhetek solymászmesteremnek, Tóth Jánosnak, aki élete utolsó éveit Hortobágyon töltötte a Madárkórház szolgálatában. Kilencéves koromban tőle kaptam az első dolmányos varjúmat, és gyakori hétvégi program volt a közös repítés, bemutatózás is. Általa kerültem kapcsolatba a Hortobágyi Madárkórházzal is, immáron másfél évtizeddel ezelőtt. Aztán szép lassan kialakult egy olyan gyakorlat, hogy ha olyan sérült madár miatt telefonálnak be a madárkórházba, aki hozzám közelebb volt, akkor hozzám irányították, így volt olyan év, amikor száz körüli sérült, mentett madár is megfordult nálam” – osztja meg élményeit a solymász.

Fotó: Kisteleki Gergely   

Ott segít, ahol tud, és úgy, ahogyan szükség van rá: ha fuvar kell egy sérült madárnak, akkor igyekszik megoldani, ha csak pár napos szállást kell biztosítani vagy éppen egy rövid, megerősítő gondozást, akkor is lehet rá számítani, de akár több hónapig is segít a bajba jutott madarak rehabilitációjában, ha ez az ára annak, hogy szabadon, erejük teljében visszakerülhessenek a természetbe. „Sokszor látok el áramütött madarakat, de az autóval ütközött vagy a mérgezett példányokban sem volt hiány az évek alatt. A körülöttünk élő madarak számtalan veszélynek vannak kitéve, amelyek jelentős része az emberi jelenléttel, a civilizáció terjeszkedésével van összefüggésben” – mondja.

Az érem másik oldalát is meg kell mutatnunk: számos pozitív példa is van arról, hogy hogyan lehet beépíteni mindennapjainkba a madármentés csodálatos tevékenységét.

„A Hortobágyi Madárkórház rendszeresen szervez madármentő tanfolyamokat. Akik ezeket elvégezték, nagy részük már aktívan részt vesz a hazai madármentő munkákban.

Elkötelezett emberek, akik önkéntes alapon, idejüket és energiájukat nem sajnálva, sokszor nagyobb anyagi ráfordítás mellett segítenek a körülöttük élő kiszolgáltatott állatoknak – egy belülről jövő, felelősségtől teljes indíttatás által vezérelve” – mondja Gergő, akitől azt is megtudtuk, hogy Magyarországon jelenleg két nagy tapasztalattal rendelkező madárorvos segít a bajba jutott ragadozómadaraknak: dr. Déri János a Hortobágyon és dr. Berkényi Tamás Sukorón, a Székesfehérvári Vadmadárkórház orvosaként.        

Fotó: Kisteleki Gergely  

Gergő nemcsak a munkanapjait, hanem az otthonát is megosztja szeretett madaraival. Egyik legidősebb lakótársa Oszi, aki szeretett solymászmestere madara volt, és még halála előtt került hozzá, a mester akarata szerint. „Oszi másfél évtizednyi tapasztalatot tud maga mögött – még a kilincset is megtanulta használni, pusztán saját megfigyelései segítségével, anélkül, hogy bárki tanította volna erre. Csibész, a dolmányos varjú is egy egyéniség: háromnapos korától én nevelem, most 12 éves” – mondja Gergő, aki szívén viseli a felnövekvő generációk környezeti nevelését, ahogy a madarakkal történő kiegyensúlyozott együttélést és a solymászat hagyományának életben tartását is.

12 éve solymásztáborokat is szervez iskolásoknak, és az utóbbi években egyre gyakrabban merül fel az az igény, hogy legyenek felnőtteknek szóló solymásztáborai is. „Mivel a madarak között ugyanúgy megtalálhatóak a különböző egyéniségek, mint közöttünk, emberek között, a velük történő munka egyik alapja a türelem, az alázat, a szeretet és az együtt eltöltött minőségi idő. Tisztelnünk kell a madarunkat, hogy ő ezt a bizalom kiépítésének sikerét követően viszonozhassa nekünk. Ha a kölcsönös bizalom már megvan közöttünk, akkor egy nagyon bensőséges kapcsolat alakulhat ki – ilyenkor a madarunk már nem csak hűségét adja nekünk, hanem őszinte szeretetét is, például apró kedvességek, érzelmi megnyilvánulások kíséretében” – mondja, és erről magunk is meggyőződhetünk, ha belepillantunk az egyik solymásztáboráról készült képsorokba:

Gergő solymásztáboraiban a gyerekek azt is megtanulhatják, hogy büntetni soha nem szabad a madarakat, csak pozitív megerősítéssel, gyakori jutalmazással és nagy türelemmel lehet őket rávezetni arra, hogy mit szeretnénk tőlük: „Olyan dolgokat soha nem várhatunk el a madaraktól, ami összeegyeztethetetlen a természetes viselkedésükkel. A madarak nem parancsot vagy utasítást követnek, hanem azt teszik, amit ők akarnak.

Nekünk a hozzájuk vezető utat kell megtalálnunk, hogy mindaz, amit tesznek, harmóniába kerüljön azzal, amit mi szeretnénk.

Egy nagyon kifinomult és érzékeny hangoláson alapuló közös munka ez, ami nehézsége mellett rengeteg szép pillanatot, és fontos személyiségfejlődési mérföldkövet is adhat számunkra” – mondja az elkötelezett solymász, akinek az évek során sok, különlegesen kedves vagy éppen tanulságos emléke és története gyűlt össze. Ezekből velünk is megoszt néhányat.  

„Nagyon sok ilyen élményben volt részem a madaraim által, nagyon hálás vagyok érte, hogy mindezeket megélhettem Velük. 15 évvel ezelőtt például Görögországban dolgoztam két madarammal, Athénban, ahol egy 5 csillagos szállodától kellett a galambokat távol tartanunk. Már az odaút is nagyon szép volt, ahogy együtt hajóztunk egy teljes napon át az Adriai-tengeren két hűséges szalagos álölyvemmel. Amikor megérkeztünk, rövid kicsomagolás után, munkához is láttunk. A kilenc emeletes Ledra Marriott Hotel tetejéről repítettem Katrinát és Karát, akik gyakran elvitorláztak az Akropolisz felé, de volt, amikor a tenger felől jöttek vissza hozzám a naplementében. Igaz, ez nem klasszikus értelemben vett solymászat, de olyan csodálatos élmény volt, amit még biztos sokáig nem fogok elfelejteni” – idézi fel egyik legkedvesebb emlékét.

Fotó: Kisteleki Gergely   

„Hasonló érzéseket ébreszt bennem egy dolmányos varjúm emléke is, akit 1997-ben neveltem. Solymászmesteremtől, Tóth Janitól kaptam, mentett fiókaként. Mikor már nagy, felnőtt varjú lett belőle, teljesen szabadon élt a ház körül, de a hívásomra mindig megjelent valamelyik háztető mögül, és boldogan szállt a karomra vagy a vállamra üdvözölni. Ha biciklizni mentem, gyakran elkísért. Volt olyan is, hogy amíg bementem a boltba, ő kint várt engem a biciklim kormányán, és közben rákárogott minden járókelőre. Csak éjszakára volt bezárva a röpdébe – a saját biztonsága érdekében. Egyszer aztán egy nyári viharban nyoma veszett, és nem jött haza. Persze még hosszú napokig kerestem, hívogattam, de hiába. Aztán ahogy Mesterem megjósolta, több mint egy év múlva hazatért. Időközben lett egy varjúcimborája, akit hozott magával. Akkor úgy mondtuk, hogy hozta a párját bemutatni..., valójában nem biztos, hogy a párja volt, csak szimplán egy fajtársa, aki hozzácsapódott, de ez nem von le semmit számomra e történet szépségéből” – érzékelteti Gergő madár és ember szövetségének árnyalatait saját élményei alapján.

„Többször neveltem pár napos kortól nyári ludakat is, amik szintén meghatározó élmények voltak az életemben. Egyikükkel sokat úsztam a Kisorosziban, de mikor már szép nagy vadlúd lett belőle, bejött utánam úszni a Balatonba is.

Akkor éreztem olyasmit, amit Lorenz oly találóan megfogalmazott: mintha a Paradicsomból való száműzetésünk érvénytelenné vált volna...” – mondja.   

Gergőnek sok terve van a jövőre nézve, amik között a családalapítás az első helyek egyikén szerepel. „Természetesen szeretnék családot is, 2-3 gyerekkel. Sokáig nem éreztem még ehhez teljesen alkalmasnak a körülményeimet, mostanra viszont már igen, és a vágy is megerősödött jobban bennem, hogy a saját gyerekeimet is a természet szeretetére és a természettel való harmonikus együttélésre tanítgathassam.

Fotó: Kisteleki Gergely   

Többször voltam jelen fiókák kikelésénél a tojásból, ennél meghittebb érzés csak az lehet, mikor az ember ott lehet a saját gyereke megszületésénél. Viszont a jövőbeli családom miatt se tervezek több madarat már, inkább a jelenlegi madaraimnak szeretnék minél hosszabb, egészségesebb és teljesebb hátra lévő életet biztosítani.

A legöregebb közöttük most 28 éves, szeretném, ha a többiek is legalább ezt a kort megélnék. Büszke lennék, ha az unokám is találkozhatna majd valamelyik mostani madarammal.

Lett volna lehetőségem a közelmúltban egy szirti sast tartani. Minden adott volt hozzá: kaptam volna rá tartási és bemutatási engedélyt, van hozzá megfelelő méretű röpdém, lett volna rá pénzem is, csak éppen elegendő időm nem lett volna rá –legfeljebb a többi madaram idejének rovására. Így aztán inkább lebeszéltem magamat róla, hogy sasom legyen” – avat be Gergő a madarakkal való foglalkozás során mérlegelendő egyik legfontosabb szempontra: a ráfordított idő szerinti tervezésre. 

Fotó: Kisteleki Gergely   

Különleges élményekben is társai a madarak: „Egyik vadászmadaramat, Verát (ő 15 éves), elkezdtem hozzászoktatni már a siklóernyőkhöz egy siklóernyős barátom segítségével, ugyanis szeretnék majd legalább egyszer együtt repülni vele. Ő az a madaram, akivel esküvőkre is gyakran kapunk meghívást, amikor ő viszi oda a gyűrűt az oltárhoz. Egy ludamat tervezem elvinni a tengerhez, és ott úszni vele egy nagyot – lehet, hogy még idén, ha az ehhez szükséges papírokat sikerül elintéznem neki. Egyik varjúmmal pedig kaptunk egy felkérést egy filmszerephez: az egyik jelenetben a kamera előtt szelektíven kell majd gyűjtenie a szemetet, és különböző kukákba bedobnia. Ehhez kezdtem el most tréningezni őt” – avat be terveibe Gergő.

Igazán példaértékű mindaz, amit Kisteleki Gergely képvisel a hazai hagyományőrzésben és madárvédelemben 

– nem véletlenül hívják sokan „solymászsuttogónak”.

Rendkívüli nyitottsággal és segítőkészséggel fogadja a megkereséseket, felkéréseket, és sugárzik belőle a tenni akarás, a világ szebbé tételének vágya. Olyan színfoltját őrzi világunknak, amelynek fenntartása nemcsak fontos, de talán egyre nélkülözhetetlenebb is.

Nyitókép: Berze Viktória