„Mindig túl sokat várunk a férfiaktól, hogy aztán csalódhassunk bennük” – Interjú Bánki Évával

BÁNKI ÉVA

Nagykanizsán született 1966-ban. Budapesten érettségizett, majd magyar-portugál szakon végzett. PhD-dolgozatában az első trubadúr, Vilmos herceg költészetéről írt. Jelenleg középkori világirodalmat, galego költészetet, kreatív írást, műfordítás-történetet tanít az ELTE és a KRE bölcsészkarán. Versei számos irodalmi folyóiratban megjelentek, első prózai műve pedig 2004-ben látott napvilágot Esőváros címmel, és hamar elnyerte a Szépirodalmi Figyelő-díjat.

Napvilágot látott első, Át című verseskötete, holott más műfajokban már többször publikált. Mi tartott ennyi ideig?

Én is, mint sokan, állandóan írtam verseket. Az Esőváros című regényem befejezése után a líra háttérbe szorult – ámbár az Aranyhímzést kivéve, az összes regényemben található egy-egy vers –, majd a gyermekszülés annyira felfrissített, megfiatalított, hogy képes lettem megírni saját kamaszkori verseimet. Fekete Anna néven publikáltam egy verseskötetet Oda-vissza címmel. Díjakat kapott és nagy népszerűségnek örvendett a könyv. Fekete Anna az én kifinomultabb, világosabb karakterem – egy tőlem sok tekintetben eltérő lírai én műve az Oda-vissza. A betegségem idején a személyes sorsommal szembesülés felélesztette a saját nyersebb lírai hangomat.

Akkoriban sok időt töltöttem egy-egy versbe költözve.

Akkor és ott csak a vers számított, ez lett a legfontosabb önkifejezésem. Úgy is mondhatom, hosszú úton érkeztem meg önmagamhoz. 

Ennyi idő távlatából visszaolvasva a Fekete Anna-kötet milyen benyomást tesz Önre?

Mai napig azt gondolom, hogy azok jó versek, viszont egy hagyományosabb, líraibb önszemléletet tükröznek. Egy olvasóm szerint ezek úrilányosabb versek.

Fotó: Bánki Éva || Fotós: Ilauszky Tamás

Ezért helyezte Bécsbe a szerzőt?

Részben. Úgy kezdődött, hogy a tanítványaimmal szerkesztettük az Újnautilus portált, és zavart, hogy nagyon kevés vers érkezik. Adtam a tanítványaimnak néhány Fekete Anna-verset, örömmel fogadták. És ahogy egyre több verset publikáltam Fekete Anna néven, néhány újságíró emailen megkeresett, találkozni akart. Erre én azt találtam ki, hogy Anna a bécsi egyetemen tanul, nem ér rá találkozókra futkosni. Majd miután Bécsben is megkerestek, Annát Brazíliába költöztettem, ahol már senki nem érheti utol. Lehet, hogy később még visszatérek hozzá, hiszen ő a legjobb barátnőm, a lelki nővérem. És hát én mindig felnézek a tiszta lelkű teremtésekre.

Ez milyen új utakat nyitott meg a személyiségfejlődésben?

Ötödéves bölcsész voltam, amikor meghalt az édesapám. A hírt egy bölcsészkaron dolgozó kanizsai nőtől tudtam meg, és az első reakcióm a hápogás volt. Óraadó voltam a portugál tanszéken, épp a trubadúrók témája volt soron. A sokkoló hír után egy órán át bénultan tébláboltam, aztán bementem a terembe, és megtartottam az órát. Nem jött a nyelvemre, hogy azt mondjam: meghalt az apám. Rettentő zavarban voltam.

Az egyetem egy olyan szógyár, ahol mindenre vannak szavak. De arra, hogy az ember apja meghalt, nincsenek.

Tulajdonképpen csak a betegségem idején, a halál árnyékába kerülve tért vissza az egyetemen megtapasztalt döbbenet. Megpróbáltam közelíteni önmagamhoz ezekben a versekben, vállalva a megvetett érzelmességet vagy a dadogást.

Tiltás alá esik az érzelmesség a kortárs költészetben?

A nyolcvanas években, egyetemista koromban abszolút szitokszónak számított. Úgy éltünk és gondolkodtunk, hogy a vers egy szövegről írt szöveg. Akkoriban virágzott a szövegirodalom, képtelenség volt mást vallani. Ám akkor is érzékeltem egy nagyon furcsa ellentétet. A magyar műfordítások mintha gyorsabban öregednének, mint az alanyi költészet. Arany János Shakespeare-fordítását mára minden nagyszerűsége ellenére avíttnak érezzük. Egy lírai vers a sorshoz, a személyhez, az eleven élethez áll közel, míg a fordítás csak egy szöveghez írt szöveg, tehát gyorsabban megöregszik.

A nyolcvanas évek portugál és brazil költészetét is a szövegirodalom uralta?

Volt ott is, de nem ennyire, mint nálunk, ahol a szövegirodalmat vallásos fanatizmussal mindenek fölé helyezték. 

Helyet követel magának az alanyi költészet, vagy múló divat?

A megszólalás minősége alapján nagyon nehéz ennek a megítélése, kétségkívül születnek nagy és felejtős versek is.

Milyen a felejtős vers?

Nyammogó, semmitmondó, mesterkélt.

Hódít a személyesség?

Azt gondolom, hogy a személyesség, az én visszavétele az epikában is elkezdődött. Egyre több a személyes történetet, utazást feldolgozó írásmű. Talán még a romantika öröksége is újraértékelődik ebben az új személyességben.

„És ma már csak száguldozni tudok,/nem lépkedni” – írja. Milyen ez a száguldás?

Nincs autóm, repülőgépem és lovam, de valóban, szenvedélyes utazó vagyok. Egyetemi tanárként világirodalommal és középkorral foglalkozom, ez arra inspirál, hogy száguldozzam az évszázadok között.

A jelenben élni nagyobb feladat, mint a tizenharmadik században kirándulni.

Ebben a jelenben, vagy általában a jelenben élni?

Általában a jelenben élni. Úgy élni a jelenben, hogy a pillanat örök legyen, a jelen teljes átélésének az élménye. Ez komoly kihívás. Ennél sokkal könnyebb a középkorban vagy a huszonharmadik században utazgatás. Bár talán a régi korok is arra intenek, hogy olyan odaadással éljük a saját életünket, ami méltóvá tesz minket a létezésre.

A traumától a katarzisig mindig eljuthat az ember?

Magam sem tudom igazából. Ez a kötet egyfelől olvasható a katarzis, másfelől olvasható egy széthullás történeteként. Hiszen ezek a versek – nem tagadván meg regényírói énemet – egy lassan kibontakozó történetként épülnek fel.

Érdekes kérdés, hogy tulajdonképpen miért kell a trauma, a szenvedés a katarzishoz, miért nem megy anélkül.

A vallás felajánlja a traumák katartikus feloldását, és mint annyi ember a huszonegyedik században, én is próbálkozom azzal, hogy higgyek. Olykor sikerül, olykor a teljes elveszettség lesz úrrá rajtam. Mindig iszonyodva gondolok arra, hány és hány millió történet van közöttünk, amelyeknek nincs semmi értelme. Vagy mi nem láthatjuk az értelmét. Ezeknek a történeteknek a hordozói is mind szabadok és boldogok szeretnének lenni. Kórházba kerülve rengeteg szenvedővel találkozik az ember, és nem mondhatja nekik azt, hogy tessék, átmész azon az ajtón, és ott vár a katarzis.

„Szent kezeddel minden reggel kituszkolsz a fényre,/és látod, mégsem tudom, létezel-e”, „ A legnagyobb félelmem, hogy Isten mégis létezik,/és ezt a sok köntörfalazást zokon veszi” – olvassuk a könyvben. Hogy is van ez a hit?

Nagyon szeretnék hinni, de mégis előfordul, hogy az egészet képtelenségnek tartom. Azt sem mondhatom, hogy volt a gyerekkoromnak olyan csodálatos korszaka, amikor a hit magától értetődően hozzám tartozott. Gyerekkoromban is sokat küzdöttem azzal a kérdéssel, létezik-e Isten, és miért van Rossz a világban.

A versek nem hagyják figyelmen kívül Istent…

Igen, és hiszem, hogy

az ezekkel a kérdésekkel való küzdelem ad az én mindennapi életemnek valami súlyt.

A teljes bizonyosság kegyelme nem adatott meg nekem.

A sziklaszilárd hit nem lenne túl unalmas, akár Istennek is?

Ezzel mindig sokat foglalkoztam, egy időben jártam egy karizmatikus közösségbe, ahol nagy extázisban éljenezték az Urat. Nem láttam elmaradott, idejétmúlt dolognak, bár azonosulni nem tudtam vele. Vannak extatikus pillanataim, bizonyos napszakok, dallamok, tájélmények, mint például a tenger, a nagy hegyek. Ilyen pillanatokban leterít a bizonyosság.

„Nézzünk fel a férfiakra,/hogy lenézhessük őket”. Szegény férfiak nincsenek így is lenézve?

Mindig túl sokat várunk a férfiaktól, hogy aztán csalódhassunk bennük.

Nincs nő, aki ezt a játékot ne játszotta volna el egy férfivel. Részben az én életemből is sok mindent elárul ez a két ironikus sor, részben odaszúrás a mai feminizmusnak, amely mintha azért létezne, hogy állandóan szembesítse a férfiakat a hibáikkal, a bűneikkel. Megjegyzem, én is megrögzött feminista vagyok.

A trubadúrköltészetből mit tanulhatnának meg a férfiak?

A trubadúrköltészetben többnyire a férfiak az alkotók, és a nők a befogadók. De a lírát éltető vitalitás tulajdonképpen minden történettől és személytől független. Szükség van a másikra, hogy elmondhassuk a történetünket neki, ugyanakkor nem számít, hogy hálátlan, hűtlen, mert a szerelem, a történet ereje rajtunk múlik. A másik megítélésétől függővé válni hitvány dolog. Manapság, amikor az autonómiáról olyan sokat beszélünk, egyre függőbbé váltunk mások véleményétől, a like-októl, az online reprezentációnktól, és ez valahol nagyon beteges.

Az, hogy ki vagy, nem függhet másoktól.

A Károli Gáspár Református Egyetemen kreatív írás kurzust vezet, továbbá sok-sok íróiskola hirdeti magát, hogy egykettőre költőt/írót csinál az emberből. Demokratikusabb ma az irodalom, mint régebben?

Az önkifejezés, a megszólalás reneszánszát éljük. „Minden madár a maga nyelvén énekel” – mondták a trubadúrok. Az emberek a színpompás önkifejezés mellett igazságot is keresnek. Nagy kérdés, hogy a sok hang közül melyik lesz a fontos, melyik tartalmazza majd az igazságot. Mondják, létezhet többféle igazság, én ezt elvetem, az élet nehéz pillanataiban egyféle igazság van, az ember ez után vágyakozik.

Ez nem régies elvárás az irodalomtól?

Ezzel nem értek egyet. Vannak nagyon vicces, mulatságos, játékos szövegek, de az emberek a karnevál mellett a metafizikai megrendülést is keresik. A politika, az intézményes vallás helyett az önkifejezében, a művészetben keresnek valamilyen igazságot.

„A Szép: igaz, s az Igaz: szép! – sose/Áhítsatok mást, nincs főbb bölcsesség!" – ahogy Keats írja.

Pontosan. De ez csak amolyan remény. Majd meglátjuk, hogy a művészet tényleg alkalmas-e erre.

Tervei közt szerepel egy apakönyv. Erről mit tudhatunk?

A Petőfi-vírus után szeretnék írni egy aparegényt. Amolyan búcsúregényt a hetvenes évekről, a Dunántúlról, a Monarchia régi kisvárosairól. Édesapám egy nagyon szeretetreméltó, és nagyon félresikerült ember volt. Nagyapámnak Nagykanizsa főterén volt rövidáruüzlete, ebből kifolyólag apám osztályidegennek számított, és nem mehetett jogi egyetemre, minekutána nem teljesülhetett az álma, hogy detektívfelügyelő legyen. Állandóan rejtélyes bűnesetek világába álmodta magát, a megfejtés volt a mániája. Annyira szerettem őt, hogy a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején minden, nálunk fellelhető bűnügyi regényt elolvastam. Apám, a „detektív” számára talán az volt a legfontosabb, hogy a saját nyomait elrejtse. Sikertelenül. Az életben előbb-utóbb minden kiderül, ebbe jobb beletörődnünk.