Kult

„Mesehősnek lenni a legnagyobb hatalom a világon” – beszélgetés Szabó Róbert Csaba íróval

A nyári szünet elkezdődött, így felmerült a kérdés: hogyan tölthetnék a gyerekek hasznosan (is) ezt az időszakot. Szabó Róbert Csaba marosvásárhelyi íróval, szerkesztővel többek között arról beszélgettünk, mit tehetnek ez ügyben a szülők, és hogy mit olvashatnak a fiatalok a kötelező háziolvasmányok  ̶h̶e̶l̶y̶e̶t̶t̶  mellett – igazi örömmel.

Szabó Róbert Csaba kapcsán két történet jut eszembe. Az egyik egy két évvel ezelőtti eset, ami a Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten zajlott: két gyerek vitáját kellett félbeszakítanunk, mikor nem tudtak megegyezni, kié legyen az utolsó Vajon Nagyi példány a könyvespolcról. A sor akkora volt, hogy nem volt idő utántölteni a polcokat, de amint észleltük ezt, megnyugtattuk a gyerekeket, hogy mindenkinek jut saját kötet. A másik történet a legutóbbi Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron esett meg: egy kisfiú feltűnően hosszan várakozott a kiadó standja melletti széken. Mikor megkérdeztük, hogy segíthetünk-e, elmondta: abban reménykedik, hogy a „Vajon Nagyis bácsi” visszajön, és dedikálja a könyvét – Róbert mikor meghallotta ezt, vissza is jött. Ezek az esetek jól példázzák, hogy a mai gyerekek sem csak a kütyükkel vannak elfoglalva, igenis vannak könyvek, amelyek lenyűgözik őket: Szabó Róbert Csaba könyvbemutatóján épp csak a csilláron nem ültek. Hogy mi lehet a szerző titka?  Hogyan kell írni a gyerekeknek, hogy kell kommunikálni velük, hogy ők is jobban nyissanak a világ dolgai felé? Miképp nevelhet egy történet? Honnan inspirálódik az író? Ilyen és hasonló kérdések merültek fel beszélgetésünk során.

***

Hosszú ideig csak felnőtteknek írtál. Hogyan kerültél közel a gyermek- és ifjúsági irodalomhoz? Mikor jöttél rá, hogy nekik is szeretnél írni? 

A nyilvánvaló válasz az volna, hogy akkor, amikor megszülettek a gyerekeim, és el kellett kezdeni mesélni, de az igazság az, hogy jóval a gyerekek megszületése előtt elkezdett érdekelni. Vajon Nagyi történeteit a Cimbora folyóiratban kezdtem el közölni, még mielőtt a feleségemet megismertem volna. A mesék tehát mindig is közel álltak hozzám, de a gyerekek születése után döntöttem el, hogy tudatosabban foglalkozok ezzel. Az pedig, hogy könyv legyen a gyűlő történetekből, a fiam öt-hat éves kora körül fogalmazódott meg bennem. 

Ekkorra jó nagy alapod lehetett azokból a hétköznapi helyzetekből, amik elindíthatnak egy-egy történetet.

Igen, akadtak szép számmal. Idővel felkéréseket is kaptam, így szülelett például mese arról, miképp harcoltunk meg azért, hogy a lányunk leszokjon az ujjszopásról. Ez úgy szól, hogy hazamegy a gyerek, aki szopja az ujját, és azt veszi észre, egy szülinapi bulira készülve

a nagymama egy kézzel vágja a murkot, a másik keze meg a szájában van.

Aztán látja, hogy minden családtagnak az egyik ujja a szájában van, és egymást követik a balesetek, mert az apuka például nem tud fél kézzel húst sütni. Később született hasonló dramatizált mese arról, hogy kistestvér születik vagy hogy kisállatot akarnak a gyerekek. De a Vajon Nagyiban is van több olyan rész, hogy, amikor a gyerekeim elolvassák, megjegyzik, hogy: „Apa, hát ez velünk történt meg. Megírtad”.

Hogy reagálnak, amikor ilyen formában viszontlátják magukat egy-egy mesében?

Jól, élvezik. A lányom kimondottan szereti az ilyet, mivel úgy gondolja, hogy az édesapja nagyon híres, és ő is híres szeretne lenni, mint minden kilencéves kislány. A fiam kamasz, ő már kicsit visszafogottabb ezekben a kérdésekben, de van humorérzéke, úgyhogy érti a viccet, a meséket. A kulcs a játékosság, és ha ezt ők is érzik, akkor működik a rendszer.

Szoktak adni ötleteket, hogy miről írj?

Persze, szeretnek tippeket adni. A harmadik Vajon Nagyi kötetet, aminek egy rövid szinopszisa van kész, a gyerekeimmel közösen találjuk ki. Az iskolából hazafele menet beszéljük meg, mi hogyan alakuljon. Remélem, november-december körül meg tudom írni.

Mit szabad tudni a kötetről, mire számítsunk?

Ott folytatódik majd, ahol a második abbamaradt. Az lesz a címe, hogy Vajon Nagyi és a térdig érő fa. A fa, ami a második rész végén megnő, mindig hoz öt gyümölcsöt, de a fa csak akkor éli túl, ha a gyümölcsök magvai visszakerülnek a földbe. Mivel nagyon finomak a gyümölcsök, ellopják őket. A történet arra koncentrál majd, hogy Vajon Nagyi visszaszerezze a magvakat. A gyümölcsöknek pedig különleges ereje van: ha megeszed, fél órára húsz évvel megfiatalodsz. Ebből adódóan lesznek olyan vicces helyzetek, hogy a karmester egyszer csak csecsemő lesz.

A történet több erdélyi helyszínt is érint majd.

A Vajon Nagyi első részében a verespataki aranybánya körüli történések vannak a központban, a második részben Kolozsváron belül utaztatod az olvasókat, az Újratöltésben pedig a videójátékoké és a természeté a terep. Mi alapján választod ki az alaptémákat?

A mindennapokban látott problémákat igyekszem megfogni. Mindig az adja az alapot, ami zavar, és azt a történést, jelenséget igyekszem úgy feldolgozni, hogy ne legyen az eredmény didaktikus, unalmas, szájbarágós, mégis rávilágítson a nehézségre, és adott ponton felismerhesse a gyerek, hogy róla is szól.

Az Újratöltést a videójátékok miatt valahogy még közelibbnek érezhetik, aktuálisabbnak hat, mint a korábbi mesék. Volt valami új tapasztalat a fogadtatásban?

Jól fogadták, úgy látom, kifejezetten élvezik, hogy a videójátékok világáról is szól a könyv, mert ez köti őket a történethez, az pedig mindig jó, hogyha tudnak kapcsolódni. Ez az első kötetem, ami nagyobbaknak szól, de eddig nincs okom panaszra, ami a fogadtatást illeti. 

Sokan mondják a köteteidről, hogy tanítanak is. Például a verespataki aranybánya körüli felhajtás nem valószínű, hogy eljutott volna vagy eljutna a gyerekekhez más formában, de így megismerték a történteket. Szülőként milyen módszereid vannak, hogy kommunikálsz a jelenvaló eseményekről a gyerekeiddel? 

Sportra járatom őket, és hangszert adok a kezükbe – úgy tapasztalom, ez a két tevékenység rengeteg energiát el tud szippantani, így kevesebb idő marad például a videójátékra. Ez az egyik ötletem. Másfelől fontosnak látom, hogy

ne gügyögjünk a gyerekekhez, hanem felnőttes módon, normális hangon kommunikáljunk velük.

Vegyük komolyan őket, és töltsünk minőségi időt együtt, mert ha figyelünk rájuk, akkor játék, társas, együtt olvasás közben úgyis felteszik az őket foglalkoztató kérdéseket, amikre aztán a saját szintjüknek megfelelően választ is adhatunk. Van ennek egy természetessége, csak teret kell adni neki – és felnőttként ez a legnehezebb, mert mindig dolgozunk, vagy valamilyen feladat van.

Minhárom könyvedben fontos szerepet kap, hogy a gyerekeknek kérdezni kell. Neked elég aktív kapcsolatod van a közönségeddel: mi az, ami foglalkoztatja őket, és mennyire jellemző, hogy felteszik a kérdéseiket?

Engem sokat kérdeznek, általában arról, hogy honnan születik a mese, miről jut eszembe a történet, miért úgy írtam meg, ahogy. Emellett érdekli őket a gyerekkorom. De érdekes például, hogy a gyerekeimnek mindig az az első kérdésük, hogyha valakiről beszélek, hogy él-e még? Nem tudtam még eldönteni, hogy ez pontosan miért van, de ezt mindig megkérdezik.

Milyen meghatározó olvasmányélményeid voltak, amikor a közönségedhez hasonló korú voltál, és miként hat ez arra, ahogy te írsz?

Hauff mesék elképesztő hatást gyakoroltak rám. Rengetegszer elolvastam őket, több történet is van köztük, amit nagyon szeretek. Az egyik a Kőszív, ami lényegében egy horrormese, a másik pedig A kis Mukk. Abban biztos vagyok, hogy az, amit írok, ahogy írok, az Hauff meséinek is köszönhető. A Bibliát is nagyon szerettem, abból is a konkrét történetek érdekeltek. Utána az Egri csillagok, később a Monte Cristo grófja volt a kedvenc, azt tizenévesen nagyon-nagyon sokszor elolvastam, és az Óz, a nagy varázsló is alapmű volt számomra.

Az én generációm már inkább nézte mint olvasta a meséket. Mi először titokban néztük a Monte Cristo grófját, mert azt mondták, hogy nem nekünk való. Később aztán megérkezett könyv formában is, úgy is szerettük. Ami viszont a felnőttek szerint nekünk való volt, azt mi untuk. Hogy választhatunk jól olvasnivalót a gyerekek számára?

Rengeteg unalmas gyerekkönyv van, de nagyon jó kiadványokat is találunk. Szerintem fontos, hogy minőséget adjunk a kezükbe, és figyeljük arra, ahogyan reagálnak. Amit izgalmasnak találnak, azt felszabadultan fogadják majd, és szerintem erre kell ráerősíteni. Nagyon nyitottak tudnak lenni, nekik én is felszabadultabban írok, nem görcsölök annyit. Ha figyelsz arra, amit mondanak, hálás közönség tudnak lenni.

Ajánljuk még:

Art Deco és Jazz: egy zuglói villa titkai

Istvánmező villanegyedében rendszeresen sétálok, egyik ház szebb, mint a másik, gyakorlatilag minden ház egy kész regény. 1899-ben épült az első, lovagvárszerű műteremház, utána meg sorra épültek be az utcák: a virágos magyar, a szigorúbb bécsi, de még a hullámos finn szecesszió is nyomot hagyott – hála az igényes, korabeli pesti polgárságnak és a nekik dolgozó, briliáns építészeknek.

 

Már követem az oldalt

X