Kult

„Menjenek a Rákóczi téri budi mögé kigyakorolni” – Az Eszenyi-ügy margójára

Most, amikor szép lassan kiborul a bili, és sorra szólalnak meg az eddig Néma Leventék, azon gondolkodom, hogy mi tartott ennyi ideig?

Kovács Patrícia azt mondja: „nem tettem meg, mert van egy ilyen káros trend, hogy mi fegyelmezettségre lettünk trenírozva”. Mármint nem szólt, mert ez az, amit legelőbb megtanítanak a színpadon dolgozóknak. Hogy színpadról nem szólunk vissza. Főleg nem megengedett a megsértődés, bármilyen megalázó is a hangnem.

Eszembe jut egy régi történet. Sikeres sportpályafutásom után egy színházba vetett a sors. Boldog voltam, hogy szerződést kaptam. Tudtam, hogy

ez egész más világ, mint a sport, ahol ha teljesítmény van, akkor tisztelet is van. Teljesítmény nélkül viszont nincs semmi.

Ha viszont eredmény van, akkor szerénység is van, mert ez alap. Épp azon dolgoztam magammal, hogy a sport után, ahol azért volt egy respekt körülöttem, hogyan is lehetnék a legjobb senki. Mármint olyan valaki, akinek nincs múltja, csak pusztán az, ami ma van, egy hely a kórus hátsó sorában. Nem volt ezzel nekem semmi bajom. Minden szakmát el kell kezdeni valahol, teljesen rendben lévőnek láttam, hogy egy massza részeként arctalan és hangtalan vagyok. 

Aztán jött egy álmos délelőtti próba, ahol nem mentek úgy a dolgok, ahogy kellett volna. Minden egy kicsit lassú, egy kicsit szétcsúszott volt, de szólt a zene és mentek a jelenetek.

Aztán a semmiből egyszer csak  a mikrofonban éktelen ordítás hallatszott. Trágár szavak, megalázó mondatok, mindenki el lett küldve – nem idézném hova.

Sokkolt az egész. A szavak is, meg a stílus is.

Megszoktam a feszültség alatt dolgozást. A sport megtanított arra, hogy vannak pillanatok, amikor minden verbális és nem verbális eszközt be kell vetni a siker érdekében. Mondjuk, hogy meg tudjak nyerni egy országos bajnokságot. Mert az már tétnek nevezhető. De ilyen stílust soha senkitől nem hallottam még. Ott álltam, és először is nem értettem a tétet. Ez mégsem egy világverseny. Az ország egyik színházának délelőtti felújítópróbája, egy olyan, kicsit poros darab, amelyet már százszor előadtak, és valószínűleg most is sikerülni fog. Nem értettem a feszültséget. A hangnemet meg egyáltalán. Csak néztem a velem együtt megalázott embereket, és fel nem foghattam, hogy az első sorban állók, a neves és bálványozott művészek, a régóta itt dolgozó, megbecsülést kivívott szakemberek közül miért nem mondja senki, hogy ezt akkor itt most mi kikérjük magunknak. Senki. Csak a néma csend. Mikor felocsúdtam, megkérdeztem a kollégáimat hogy ki ordított így, mert a színpadi fényben nem lehetett hátulról lelátni a nézőtérre. Akkor lepődtem csak meg igazán, mikor azt mondták, a rendező asszisztense az, aki most a rendező távollétében irányítja a próbákat. 

A szünetben aztán jól megnéztem magamnak az Embert. Az 50-es évei végén járó köpcös férfi, az örökös rendezőasszisztens, aki soha nem vitte semmire, aki még soha nem rendezett meg önállóan semmit, legfeljebb talán még fiatalon egy gyerekelőadást. Ma azonban, a rendező távollétében mikrofont ragadott, és elérkezettnek látta a pillanatot, hogy egy egész társulatot alázzon meg frusztrációja miatt.

Csak néztem, és próbáltam érteni, hogy miért hagyja ezt itt mindenki.

Aztán megértettem, hogy ezt csak én nem értem. Business as usual, ahogy az angol mondja. Ez ott egy szokványos ügymenet volt. Hogy aki a színpadon van, az végtelenségig megalázható. Az alkotói folyamat természetes velejárójaként tekintett erre mindenki, hogy aztán a premierbulin már puszilkodva ölelkezzen össze, és felejtsen el mindent a társulat.

Volt olyan próbafolyamat, ahol a teljes női balettnek üvöltötte a mikrofonba a rendező, hogy ha nem megy, akkor menjenek a Rákóczi téri budi mögé kigyakorolni. (A Rákóczi tér akkor még nem balettosok, hanem egészen más iparágban tevékenykedő hölgyek munkahelye volt.) Ennek a próbafolyamatnak a végén a főszereplő egyébként pszichésen úgy kikészült a rendező megalázó stílusától, hogy hetekig hangtalan és munkaképtelen lett a bemutató előtt. 

Mindez több mint 20 évvel ezelőtt történt. Ma, ahogy napról napra fejlődik az Eszenyi-sztori, továbbra sem értem, miképp lehet, hogy a színházi világában még mindig itt tartunk, és vezető színészeink éveken át tűrik a megaláztatást, majd egy fiatal kezdőnek kell jönnie, aki végre megszólal, és névét vállalva – nagyon bátran – lerántja a leplet. 

És ekkor lassan, nagyon lassan végre azok is megszólalnak, akiknek van hangjuk, hitelesek, csak eddig nem hitték el magukról hogy egy ilyen csatában nyerhetnek. Csak tűrtek évekig, meg nyelték a könnyeiket, míg végül valaki nem bírta tovább, és távozott. Csak masszívan hallgattak. 

Annak idején Molnár Gál Péter, az ismert színikritikus élet és halál ura volt a szakmában. Ő a tollával alázott meg mindenkit. Akkor is mindenki tűrt és elviselt, egészen addig, míg ki nem derült, hogy ez a sajnálatosan frusztrált ember a III/III-as főcsoportfőnökségnek legalább 90 színészről jelentett. 

Mikor ez kiderült, Bessenyei Ferenc azt mondta: „mindannyiunkat börtönben tartott e rendszer eszméivel, úgy, ahogy Molnár Gál kritikáival”.

Ez a múlt században történt, és abban a rendszerben oka volt a hallgatásnak. De valaki mondja meg, hogy ma sikeres és elismert művészek miért tűrik évekig a verbális és szexuális abúzust szótlanul? Kovács Patrícia megmondta: mert erre trenírozták őket. Színházban sokszor hallottam a trenírozás helyett azt, hogy erre vagyunk idomítva. 

Viszont hamarosan minden cirkuszban megszűnik az idomítás, az oroszlánok végre rangjuknak megfelelő helyre kerülnek. Ideje felébredni: az állatszámok lassan teljesen kimennek a divatból . 

(Nyitókép: Bálint F. Gyula , Wikimédia - Forrás)

Ajánljuk még:

Mesél a Nemzeti Botanikus Kert – ez „Egy Mesés Program” lesz!

A közelgő gyermeknap országszerte a felnőttek számára is legalább annyi csemegét tartogat, mint az aprónépnek. Egy ilyen varázslatos kultbonbonból adunk most kóstolót, de ha minden ízére kíváncsiak vagytok, akkor érdemes elmenni vasárnap Vácrátótra, a Nemzeti Botanikus Kertbe, ahol a Meseszó Egyesület mesemondói várnak minden érdeklődőt jó szóval, csodás hangulattal és e titokzatos kert balzsamos illatával.