Legalább egy Kathleen Kelly-t minden könyvesboltba!

A magyar könyvpiac olyan, amilyen: kicsit kicsi, kicsit beteg, de a miénk. Egyfelől túl sok, másfelől túl kevés új könyv jelenik meg évente. Túl sok, mert jócskán akad betűmaszat drága papírra nyomtatva – ez bűnös pazarlás és kártékony szemfényvesztés –, de túl kevés a jóból, mert hát nemcsak az olvasóknak lyukas a zsebük, de a kiadóké sincs degeszre tömve. Ez még nem mentség a könyvesbolti eladók körében tapasztalható, ráadásul egyre terjedő műveletlenségre és érdektelenségre.

Hetente minimum egyszer járok, járunk könyvesboltba. Túlzás? Lehet, de mi nemcsak művelődni térünk be, hanem többek között így pihenünk hétköznapi délutánokon. Ha nem játszótérre vagy balettre megyek a gyerekkel suli után, akkor leggyakrabban egy könyvesboltban kötünk ki. Olvasgatunk kicsit, aztán ismét visszatérünk a földi valóságba, és zajlik az élet tovább. Egy pszichológus azt mondhatná: esetleg így menekülök a mindennapi valóság szörnyű egyhangúságából. Ám legyen! Annyi szent, hogy egészségesebb drog, mint bármelyik másik függőség, és a gyerek is nagyon élvezi. Hozzászokott, hogy nem kell minden könyvet hazavinni, amit el akarunk olvasni, hiszen a boltban is ücsöröghetünk, amíg kiolvassuk, ráadásul sokszor játszótársakra is talál egy-két órára. Egyébként éppen egy könyvesboltban kezdett el járni kapaszkodás nélkül, tehát tényleg nem parvenü hóbortként űzzük a könyvesbolt-túrákat.

Persze, nemcsak szemezgetek, de rendszeresen keresgélek is: új, általam még nem olvasott szerzők műveit és ismerős alkotók ritkaságszámba menő köteteit is kutatom. Ilyenkor segítséget kérek, remélve, hogy gyorsabban előkerül a könyv, mintha a magam nyomozati eredményeire hagyatkoznék. Egyre gyakrabban csalódom azonban. Budapesti történetek következnek.

Fotó: Pexels.com

Nemrégiben Roald Dahl A csodálatos óriás című könyvét kerestem, mire az eladó visszakérdezett:

• Noah?
• Nem – mondom –, Roald.
• Betűzné, kérem?
• Persze, szívesen…

Huszonévei végét taposta a fiatalember, akinek fogalma sem volt, kiről beszélek. A csodálatos óriás csupán egy falat a különleges hangú norvég író impozáns életművéből, amit tényleg mindenkinek megéri megismerni. Sajnáltam a fiút. Lemaradt valamiről. Én is. A könyv elfogyott már.

A fiam a történelem és a fegyverrel vívott csaták megszállottja. Írni még nem tudott, de már papírból vagdosott ki és ragasztgatott csatajeleneteket, később pedig ezeket „belakta” ólom- és műanyagkatonáival. Ma már nagyszájú suhanc, de a rajongása tovább él, ezért rendszeresen kér történelmi témájú könyveket, térképgyűjteményeket, harcászati stratégiai írásokat. John Keegan brit hadtörténész írt egy a szakma által kiválónak minősített könyvet a második világháborúról, ezt kerestem a minap. Speciális téma, persze, a neve sem szokványos, de annyit elvártam volna a kislánytól, akihez segítségért fordultam, hogy legalább a polcrendszerben tájékozódjon, és célirányosan odavezessen a történelmi szekcióhoz. Vagy, hogy a számítógépes nyilvántartásban rá tudjon keresni a könyvre, miután a Keegan-t lebetűztem neki. Ezúttal a John okozott fejtörést.

Lejjebb is van, mondjam még? Idén jelent meg magyarul Giovanni Catelli Camus halála című munkája, melyben Albert Camus 1960. január 4-i halálát „fejti meg”. Részben ’56-os magyar vonatkozású téma. Illik ismernünk a körülményeket. Érdekel. Megvettem. Annak ellenére, hogy a hölgyike nem tudta leírni Camus nevét, így a címből a „halála” kifejezésre keresve találta meg. Amikor jeleztem, hogy arról a francia szerzőről van szó, aki A pestis című hajdani világirodalmi kötelezőt írta, közölte, hogy ő sajnos nem tud franciául.

Zelda Fitzgerald regényét már betűzve kerestem, nem bíztam a véletlenre… Megtanultam a leckét: csak akkor kérek segítséget könyvesboltban, ha minden kötél szakad, és akkor is az idősebb generációtól.

De tényleg itt tartunk? Valóban nem számíthatok szakmai érdeklődésre, minimális irodalmi műveltségre és idegennyelv-tudásra egy budapesti könyvesboltban? Általános jelenség, nem egyedi, éppen ezért sokkal veszélyesebb, semhogy a kultúrsznobság számlájára írhatnánk a számonkérést. Ha így haladunk, pár év múlva nem valami úri huncutságként titulált „műveltségbeli szakadék” fog elválasztani bennünket, hanem világok és ami rosszabb, komplett világképek.

Emlékeznek A szerelem hálójában (You’ve Got Mail) című kedves románcra a ’90-es évek végéről? Megvan a jelenet, amikor Kathleen Kelly (Meg Ryan), miután elveszítette édesanyjától örökölt Sarki könyveskuckóját, a legendás New York-i gyermekkönyv-boltot, sírdogálva ücsörög az utca túloldalán nyílt Fox Könyváruház gyermekkönyv-részlegén? Egy hölgy éppen a „cipők-sorozat” köteteit keresi az eladónál, de nem tudja a szerző nevét. Erre Kathleen hüppögve odaszól: „Noel Streatfeild. Noel Streatfeild írta a Balettcipők-et, a Színházi cipők-et, a Korcsolyacipők-et meg a Tánccipők-et. Én a Balettcipőkkel kezdtem, az is a kedvencem. Habár a Korcsolyacipők is gyönyörű történet, de az hiánycikk.” Majd az eladó fiú is megvillantja tudását: „Szóval Streatfeild! Hogy betűzik?”… És Kathleen Kelly betűzi a szerző nevét.

Kathleen Kelly magyar „kiadását” keresem…