Az evangéliumok egyik legrejtélyesebb alakja Mária Magdolna, akiről ugyanakkor biztosat keveset tudunk. Talán ezért is veszi körül annyi ellentmondás. Az egyik hagyomány Jézus lelki, szellemi és testi társáról, akár partneréről beszél, egy másik hagyomány viszont éppen azt állítja, hogy egy kurtizán volt, aki a Mester hatására megtért, s jó útra lépett. Mária Magdolna alakját számos műalkotás bemutatja, sok művészt megihletett Veronesétől El Grecóig – az esetek túlnyomó többségében egy szép és csábító alak jelenik meg előttünk. Ezért is élhet át katartikus élményt az, aki a firenzei Museo dell’Opera del Duomo-ban, a Dóm mögött Donatello 1440 körüli Mária Magdolnát ábrázoló művére tekint. Ő ugyanis más utat választott.
Ezen a fából készült, nagyjából 180 cm-es szobron Mária Magdolna elhanyagolt, idős asszonyként áll előttünk, akinek arca sok évtizedes szenvedést, gyötrődést mutat. A valaha szép és vonzó nő az évek gyötrelmeitől szinte nemtelenné válik, ha nem volna a hosszú és csapzott haja, akár egy idős férfinek is láthatnánk őt.
Ami túlmutat a fájdalmon, a szenvedésen és az esztendők gyötrelmein, az Mária Magdolna keze és szemei. A két kéz közeledik egymáshoz, két kézfejének egy-egy ujja már egymáshoz is ér. Nehéz nem azt gondolnunk, hogy nemsokára imádkozni fog a meggyötört asszony. A szeme pedig bár tükre a szenvedésnek, tükre a bizakodásnak is: Mária Magdolna a külvilágtól elfordul, ahelyett a belső találkozásra, az Istenre fordítja tekintetét.
A szobor kétféle hatást hív meg bennünk: megrendítő külsejének igénytelensége, s katartikus annak felismerése: ez a nő már felülemelkedett a mindennapokon, már más regiszterben él, mint mi, s ott talán a szenvedését is másképpen érzékeli.
Azt hiszem, a teológiai és az esztétikai, vagy akár filozófiai üzeneteken túl egy időstudományi üzente is lehet ennek a műalkotásnak, s ezt tapasztalataimmal is tudom igazolni, ugyanis a múzeumba vissza-vissza térve Donatello mesterművénél főleg idősebbeket láttam megállni. Minél tovább figyeltem a szobrot figyelőket, annál inkább azt láttam, hogy a fiatalabbakat többnyire megrémítette vagy elszomorította Mária Magdolna igénytelen kinézete, az mintha megállította volna őket a további kapcsolódásban, abban, hogy hagyják hatni a művet.
Az idősebbek arcáról azt olvastam le, ők értik, érzik, amit én is. Nevesül azt, hogy bár testünk az idősödés folyamán erősen változik (elég csak arra gondolunk, hogy ötven és nyolcvan éves korunk között elveszítjük izmaink felét), s a környezetünkben, kapcsolatainkban is nagy csapásokat kellhet elviselnünk,
ha megvan az az origó, az a biztos pont, ahonnan lelki segítséget, energiát kapunk, mindent másként, megnyugtató fényben láthatunk.
Sokszor kérdezik idősebb tanítványaim, hogy a fizikai, a lelki vagy a szellemi szinten tartás, a mozgás, a közösség vagy a tanulás a legfontosabb idősebb korban ahhoz, hogy jól érezzük magunkat? Nem egyszer meglepődnek a válaszomon: egyik sem olyan fontos, mint az, hogy az isteni erővel, harmóniával, szeretettel békében és stabil nyugalomban legyünk, mert így, ha testünk, lelkünk vagy szellemünk próbát kell kiálljon, van egy biztos menedékünk, van kapaszkodónk.
Donatello mester talán a posztmodern művészeket is felülmúló naturalizmussal ábrázolta Mária Magdolnát, de az alkotás kemény üzenete talán áthatol a falon, amelyet a mai korban a világ körénk épít (vagy mi építünk magunk köré). Ennek a falnak az anyaga, inspirációja és nyomása abból épül fel, hogy minél több dolgot, minél felületesebben ismerj meg. Donatello szobra éppen arra inspirál bennünket, hogy lassuljunk le, gondolkodjunk, és keressük meg a valódi kapaszkodóinkat. Hallgassunk rá!
Ajánljuk még:
Halálom esetén elégetendő! – Írói naplók a Petőfi Irodalmi Múzeumban
Nyomós érvek és finom falatok: 5 érv a sertéshús mellett, és 31 recept, amiben kipróbálhatod
Kedvenc hazai természetfilmjeink
