Kult

„Igazi gyöngyhalásznak érzem magam” – interjú Popova Aleszja balettművésszel

Mária hercegnő, Odette és Odília, Makrancos Kata, Júlia, Scarlett O’Hara, Tatjana, Csipkerózsika és Coppelia – csupán néhány emlékezetes alakítás, mellyel Popova Aleszja Kossuth-díjas, Érdemes Művész saját páholyt érdemelt ki a klasszikus balett Pantheonjában. A bonyolult jellemek megformálója maga is összetett karakter, aki a színpadi lét után igazi gyöngyhalászként folytatja pályafutását. Saját klasszikusbalett-stúdiójában hosszú évek óta tehetséggondozás keretében kíséri a legkisebbek és az ígéretes nagyok kibontakozását. Értékes pillanatokról, sorsfordító rezdülésekről és a balett lélekformáló erejéről beszélgettünk az órák szünetében.

Aki egyszer is találkozott veled személyesen a színpadon kívül, annak azonnal feltűnik vibráló egyéniséged, élénk, derűs természeted, de szerepeid is igen széles temperamentumskálán mozognak. Hogy találkozik a személyes karaktered ezzel a feszes, szigorú műfajjal, a klasszikus balettel?

Az összetett karakterem lehetőséget adott ahhoz, hogy sokféle szerepet megformáljak. Lehetett ez drámai, virtuóz, fenségesen elegáns vagy humorosan groteszk. Ahhoz, hogy egy klasszikus balerina magas szinten képviselhesse ezt a különleges műfajt, ismernie kell más művészeti ágakat is, s azokban elmélyednie.

Fotó: Krisztics Barbara

Mi az első balett-emléked?

Ötéves koromban a Hattyúk tava című előadás, orosz-magyar szótárakon ülve édesanyámmal. Ezenkívül, gyermekkoromban rengeteg klasszikus zenét hallgattunk, a nagyszüleimnek hatalmas Melódia zenegyűjteménye volt, és állandó bérlete a Zeneakadémiára, illetve az Operaházba.

A klasszikus balettirodalom összes női főszerepét eltáncoltad. Kik voltak számodra legkedvesebb „találkozások” a színpadon?

Első nagy főszerepemet tizenkét évesen Markó Iván oldalán táncolhattam el Arielként, a Prospero című darabban. Később, már a Magyar Állami Operaház tagjaként, Seregi László Makrancos Katájának címszerepében debütálhattam, melyet olyan klasszikus főszerepek követtek, mint amilyen a Diótörő, a Hattyúk tava, a Csipkerózsika, a Sylvia, a Giselle, a Rómeó és Júlia vagy az Anyegin. Utóbbi darabban minden megtalálható, ami egy nő számára fontos az életben: a nőiesség, az anyaság, a szerelem, a felülemelkedés a bennünk feszülő érzelmeken, melyek által mély zuhanásban vagy a magasságok megélésben folytathatjuk szárnyalásunkat.

Több szerepedre is jellemző, hogy a karakter olykor érzelmi végleteken megy keresztül – Odette és Odília, Scarlett O’Hara, de Anna Karenina is beleillik a sorba. Rád mennyire jellemző a kettősség? 

Egy szerepben, éppúgy mint egy festményben több szín is megmutatkozik. Mivel az alakításaim között többféle személyiség is megtalálható, nem mondhatjuk, hogy csak ez a kettősség van jelen. Ennél sokkal árnyaltabb történet ez. Egy koreográfia megtanulása rendkívül analitikus jellemet igényel, mind a betanulási folyamatban, mind az előadás létrejöttében.

A karácsonyi időszak „kötelezőjéből”, a Diótörőből sokféle feldolgozást ismerünk, mégis azok maradnak a legemlékezetesebbek, amelyekben Mária hercegnőnek nemcsak a ruhája és a mozdulatai kecsesek, de az arcvonásai is részt vesznek a játékban. Nem triviális, hogy a balerinák a mimika eszköztárát is magas szinten használják a színpadon, a te alakításaidnak viszont ez is természetes velejárója. Egyéniségfüggő vagy tanult képesség ez?

Az alakítás minősége részben egyéniségfüggő, részben technikai tudás kérdése, de gyermekkori mesterem, Markó Iván a kezdetektől fogva csakis úgy fogadta el a darabokat, ha azokban egész lényünkkel vettünk részt. Test és lélek találkozásából születhet meg ugyanis az a művészi élmény, amely végül a nézők lelkében rezonál. Egész pályám során ez volt a legfontosabb célom: megérinteni az emberek lelkét a balettel.

Bejártad a világot a hivatásod által. Sosem foglalkoztatott a gondolat, hogy külföldi színházhoz szerződj?

Mindig is hazámban, s annak ékkövében, a Magyar Állami Operaházban szerettem volna táncolni. A külföldi vendégszereplések alkalmával bepillanthattam más országok kultúrájába és munkamoráljába, de végül nem késztetett semmi sem a maradásra. Megadatott, hogy huszonnégy évesen a Mariinszkij színpadán a Don Quijote női főszerepét eltáncoljam, majd a későbbiekben Nizzától Santiago de Chiléig, a klasszikus balettrepertoár jelentős szerepeit is színpadra vihettem. Ettől függetlenül, mindvégig a mi „kis” Andrássy úti épületünk volt a legfontosabb.

Sikeres pályádat látva, azt is gondolhatnánk, hogy számodra minden egyszerűen ment, nehézségek nélkül. Egy ilyen intenzív fizikai és érzelmi munkát igénylő szakmában azonban a magánélet és a munka nem szétválasztható, és komolyan meg kell dolgozni a stabilitásért. Téged mi segített át az érzelmi hullámokon?

A mestereim által tanított hit, ami komplexen összeforrt a családomban létrehozott hitbéli rendszeremmel. Nyolcéves koromban keresztelt meg Tömördi Sándor Viktor ferences szerzetes atya a Pasaréti templomban. Ő a mai napig az egyik legközelebbi családi barátunk. A férjemmel, Vladimir Arhangelskivel kötött házasságom révén az Orosz Ortodox Egyház tagja is lettem. Számomra a lényeg a keresztényi lelkületben van.

Fotó: Krisztics Barbara

Aktív balettművészi pályád nemrégiben lezárult, ami alig hihető, hiszen ugyanolyan fiatal és gyönyörű maradtál az évek múltával is. Honnan ez az üdeség?

Hiszem, hogy minden belülről fakad: a belső gondolatok és érzések formálják a külsőt. Nemcsak az agyunkat és a testünket kell tornáztatni, de a lelkünknek is szüksége van táplálékra. Ezt a szemléletet otthonról hozom, édesanyámtól, nagymamámtól, a déditől – a család női vonalán öröklődik ez tovább.

Két lányod is továbbviszi ezt a szemléletet?

Két gyermekem, két különböző egyéniség. Thália, a nagyobbik, igazi művészlélek, a Magyar Táncművészeti Egyetemre jár, ahol Volf Katalin a mesternője. Agatha Christie könyveket olvas, a vérfagyasztó regényeket kedveli és a realitás talaján mozog. A kisebbik, Viki, angyalian nyitogatja a szárnyait, főleg most, hogy első osztályos lett.

Az Aleszja Popova Klasszikus Balett Stúdióban, melyet férjeddel, Vladmir Arhangelskivel vezettek, egészen kis gyerekektől a felnőttekig minden korosztály megtalálható. Miként tanítod őket?

A klasszikus balett műfaja életformát, viselkedéskultúrát meghatározó művészet, aki ezt tanulja, annak testtartása, beszédmódja és műveltsége is ehhez „igazodik”. Azt tanítjuk a gyerekeknek, hogy aki balettozik, az szépen beszél, előzékeny, időben elkészíti a leckéit, segít otthon a szüleinek a háztartásban, klasszikus zenét hallgat, színházba és kiállításokra jár, szépirodalmat olvas – természetesen a fiatalok körében népszerű műfajok mellett. A klasszikus balett összetett, szemléletformáló és emberformáló művészet.

Fotó: Krisztics Barbara

Balettmesterként mit jelent számodra a siker: a sok közül egyetlen ragyogó tehetséget felfedezni vagy minél több gyermek lelkében elültetni a balett szeretetének magocskáját?

Természetesen az utóbbi. Megmutatni egy kezdő lelkületű kis balerinának a megfelelő oda vezető utat vagy egy professzionális iskolában tanulónak a tánc nyelvének megismerését, annak a helyes használatát, akár színpadi létben akár a saját egyszerű életünkben. Ezért vagyunk mi gyöngyhalászok, az isteni színtér tengerének közepén.

Karácsony idején az újjászületés reményében kívánok minden kedves olvasónak áldott, kegyelemteljes ünnepeket!

Ajánljuk még:

Fenntarthatóan utazni? Sorra vettük a lehetőségeket

Egész életemben vágytam arra, hogy utazhassak, minél messzebbre jussak, sokat lássak, sokat tapasztaljak, sokat hozzak haza magammal a világból. Ezek a vágyak messze is kergettek, de ma már nem kell távolra mennem ahhoz, hogy jól érezzem magam, és a környezet védelmének igénye egyre kevesebbszer engedi, hogy nekilóduljak.