Harminc éve ezen a napon hamvadt el végleg az a cigarettavég

Kult

Harminc éve ezen a napon hamvadt el végleg az a cigarettavég

„Szerettem volna karácsonyra hazamenni, de annyi minden közbejött, és inkább talán majd március fele, gondolom én” – 1989. november 25-én este sugározta a(z akkor egyetlen) televízió Vitray Tamás műsorát, amelyben egy 79 éves hölgy, aki csaknem negyven éve nem járt itthon, ezekkel a szavakkal és ismerősen búgó hangjával fokozta a rendszerváltás lázában égő ország reményteli várakozásait.

Karády Katalin végül 1990 februárjában érkezett haza – szinte napra pontosan 39 évvel azután ravatalozták fel a Szent István Bazilikában, hogy átlépte a határt Ausztria felé. A képek tanúsága szerint hatalmas tömeg búcsúztatta, és a magyar élelmesség ékes példájaként, Örkény-novellába illően, Karádyról szóló könyveket kínált egy árus a gyászolóknak a nagy érdeklődésre való tekintettel. Az is látszik a képeken, hogy a kereskedő akkor biztosan jól járt, harminc év távolából viszont már kijelenthetjük: hosszú távon jövedelmező üzletet nem alapozhatott Karádyra.

Nem lett belőle olyan legenda, amelyre sok, s nem pusztán amerikai példát tudnánk hozni.

Nem gyártottak Karády-pólókat, hűtőmágnesek és bögrék sem készültek az arcmásával vagy a jellegzetes aláírásával. Nem lett brand, halála után szép bevétellel bíró kereskedelmi cikk vagy sokat emlegetett jelkép.

Pedig, ha valakiből, akkor ebben az országban épp belőle válhatott volna egy ilyen, akár üzletileg is hasznosítható, saját tömegkulturális ikon, aki a hétköznapjainkban és a nemzeti kulturális emlékezetben is folyamatosan jelen van, aki alkalmas lett volna afféle hivatkozási pontnak is. Alkalmassá tette erre elsősorban is a státusz, amelyet a hazai filmiparban betöltött: kétségkívül ő volt az elsőszámú női sztárja a magyar mozgóképnek 1945 előtt, s utána sem termelt ki hasonlót az ország – negyven évig amiatt, mert nem is volt „sztárrendszer” és kereskedelmi szempontú filmgyártás, 1990 óta meg azért… de ez túl messzire vezetne már Karádytól. A legendává válást erősítette ezenkívül jóformán az egész élete is: hogy a Gestapo megkínozta, aztán a nyilasok alatt komoly veszélyt vállalva mentett meg a biztos haláltól üldözötteket (s kapta meg ezért posztumusz a Világ Igaza kitüntetést), majd a kommunista rendszer ellehetetlenítette és elüldözte, s hogy ő aztán haláláig kínosan vigyázott rá, hogy arra a régi Karádyra emlékezzen az ország, azt tudja csak felidézni, akiért annak idején rajongott. Mi más kellene még ahhoz, hogy egy örökké fényes csillag legyen, illetve annál is több: példakép, szimbólum? Mégis, úgy tűnik, hogy a Karády iránti – a ’80-as évek legelején újjáéledő, és talán úgy a 2000-es évek közepéig kitartott – tömeges, eleinte kifejezetten rajongó érdeklődés szép csendesen elmúlt. Hiába készült az életéről még mozifilm is 2001-ben Bacsó Péter rendezésében, ami rajta kívül más magyar sztárral nem nagyon esett meg.

Karády mintha kikopott volna a közös aktív tudásunkból. Mondjuk úgy: passzív kincs lett belőle.

Énekesnők vagy énekes-színésznők persze elő-előveszik a dalait, mint egy elmúlt korszak és egy nőtípus – mely úgy tűnik, szintén a múlté –, a vamp esszenciáját. Valami szép, régi dolgot, amelyhez nem nagyon van a jelenben közünk, de attól még szeretjük, értékeljük. Csak kezdeni nem tudunk vele sokat. Múzeumokban szoktunk nézegetni ilyen igazán értékes, tetszetős tárgyat, amelyet ugyanakkor haza már nem vinnénk, mert az életünkbe nem illeszthető bele már sehogyan. Nem kompatibilis velünk. Hasonlóképp nem szólal meg ma nekünk Karády. Ami nem jelenti azt, hogy ez így is marad minden időkre már – ezt honnan is tudhatná bárki –, továbbá semmiféle értékítéletet sem hordoz, hogy nem szoktunk manapság gondolni rá, s legfeljebb, ha ilyen kerek évfordulókon kisebb cikkek felsorolják a lexikonok adatait és esetleg a korabeli bulvársajtó főbb témáit vele kapcsolatban, tiszteletteljesnek gondolt, de leginkább unalmas főhajtásként, poros és könnyen letudott, rosszul felfogott emlékidézésként. Nem lüktetnek velünk a dalai, nem búg a hangsúlya sem a fülünkben váratlan pillanatokban, nem jut eszünkbe egy nyári este a Dunakorzón, nem emlegetjük és nem ajánljuk a filmjeit, mint meghatározó élményeket, és nem is fedezik fel maguknak az újabb és újabb nemzedékek – s nem fedezzük fel mi sem már őt újra, akiknek esetleg valaha jelentett ő valamit.

Talán érdemes feltenni a kérdést: miért nincs ma velünk Karády?

Jó esetben is csak a termékeny találgatás talaján tapogatózom, amikor ezen gondolkozom, és semmiképp sem szeretném például a filmjei művészi milyenségében keresni az okot (annál is inkább, mert szerintem nem ott található: kétes minőségű filmek élnek velünk hosszú évtizedekig mindenfajta megkopás nélkül, és remekművek felejtődnek el mindenestül pillanatok alatt). Karády jelenség volt, s ez a jelenség – hívjuk egyszerűen a „végzet asszonyának” – talán leginkább a sorsnak való kiszolgáltatottságot sűrítette magába, ezt üzente. „Ez lett a veszted, mind a kettőnk veszte” – mit is tehettünk volna ellene? Semmit, így kellett történnie, mondja a Karády-jelenség. Tehetetlenül szemléli a sötét végzetet. Talán ez az, amivel manapság a kor s annak szelleme nem nagyon tud mit kezdeni. Ettől még persze az igazságából nem veszített, de az érvényessége mintha itt és most nem lenne meg. Legalábbis sokan szeretnék ezt hinni.

Karády Katalin harminc éve halt meg, s úgy tűnik, jelenleg nem is él. Viszont szoborrá sem merevedett, érinthetetlenné, s ez biztató – de legalábbis könnyebben megengedi, hogy valamikor feltámadjon, és újra szóljon hozzánk.

/Fotó/

Ajánljuk még:

„Embertelenül bántunk a parasztokkal” – Interjú Andrásfalvy Bertalan néprajztudóssal, volt kultuszminiszterrel

90 év, nyolc unoka és a népi kultúra iránti valódi elkötelezettség, amely ma is aktív alkotói életformában teljesedik ki – Andrásfalvy Bertalan nevét egyaránt ismerjük a közéletből – ő volt az Antall kormány első kultuszminisztere –, valamint a magyar néprajzból az ártéri gazdálkodás kutatójaként és szenvedélyes gyűjtőként is. A megélt idő és a szilárd pedagógiai elveken keresztül végzett rengeteg munka nemzetépítő törekvéseket szült: a néphagyományban rejlő bölcsesség megismerésére és alkalmazására hívja fel a figyelmet.

 

Már követem az oldalt

X