Felülemelkedhetsz a belső zajon – Szent Balázs nem csak a torok védőszentje

Talán tízéves lehettem, mikor a templomban egy esti misén nagymamám fölbotorkált értem a keskeny csigalépcsőn a karzatra – ahonnét a legjobb volt a rálátás a falusi kompániára – , mert a mise legfőbb pontja következett.

A plébános az előző napon, vagyis gyertyaszentelő Boldogasszonykor szentelt, két, keresztbe tett gyertyát érintett a torkunkhoz, hogy áldása által védve legyünk a toroknyavalyákkal szemben. 

Szent Balázshoz – akárcsak a többi szenthez – legendáin keresztül férhetünk közelebb. Ha valaki rászánja az időt, hogy egy-egy szent legendáit eredeti forrásokból olvassa, meg fog döbbenni, hogy mennyivel összetettebb az azokból feltáruló kép, mint amit mi, az utókor pár mondatra egyszerűsítünk. Valahogy megszoktuk, hogy úgy tekintünk ezekre a legendákra, mint egy félig-meddig komolyan vehető adatsorra, amiből egy élettörténet-rekonstrukciót próbálunk összeállítani. Pedig jobban megnézve ezeket a szövegeket, azonnal szembetűnő, hogy mennyire sok, az élettörténet szempontjából szükségtelen részlet található e történetekben, sokszor nem mellékszálként, hanem vezérmotívumként.

Hogy miért? Mert a szentek szentsége éppen abban rejlik, hogy megmutattak egy földre hozott, de földöntúli működésrendet és annak tulajdonságkörét. Valamit, ami jelen van környezetünkben, körülvesz bennünket a természetben – a belső természetünkben is – , de magunktól nem vesszük észre, mert a hétköznapi élet feladatai, érzelmeink és ösztöneink alá temetjük magunkat. A szentek legendái éppen erről mesélnek, hiszen ez a „másság” volt a lényegük, ez az, ami igazán fontos, nem pedig az élettörténetük, amire ma kíváncsiak vagyunk.

A szentek épp olyan emberek voltak, mint bármelyikünk, aki képes kilépni a belső zajból és az őt körülvevő élet egészét szemlélni, lehetőség adtán még teljesebbé tenni.

Szent Balázs áldást oszt (oltárkép Elzász tartomány Valf településének Szent Balázs templomában, 1740-ből) – Fotó: Picryl

Szent Balázs a hagyomány szerint örmény volt, a kis-ázsiai Szebaszté püspöke, aki 316-ban halt mártírhalált. Legismertebb legendája szerint megmentette egy özvegyasszony gyermekét, amikor annak halszálka akadt a torkán és már fuldoklott tőle. Az özvegyasszony később, mikor a szent már hite miatt börtönben ült, hálából ételt és gyertyát vitt számára. Így lett ő a torok betegségeinek gyógyító szentje, és innen épült a katolikus liturgiába a fent idézett gyerekkori emlék is.  

Másik legendája szerint, egy szegény asszony egyetlen malacát elragadta egy farkas, ám ő „uralta az állatokat”, így a farkassal visszaadatta a malacot az asszonynak. Ettől fogva a kanászok védőszentjüknek tartották,

őt hívták – azaz hozzá fohászkodtak – farkasok fenyegetésekor.

Azt tartották róla, hogy a pusztában élt egy kőlyukban, ahol ha beteg állatok felkeresték, akkor meggyógyította azokat. Barlangját medvék, oroszlánok és farkasok őrizték. Madarak hozták neki az ennivalót, és ahogy a legenda tartja: ő parancsolt a madaraknak is. Miután hite miatt elítélték, előbb gerebennel (a textilkészítés eszköze, kenderfésű) kínozták, majd vízbe fojtották.

Szent Balázs litográfia 1898-ból – Fotó: Rawpixel

Visszatérve a hosszas bevezető gondolatokhoz, nem tudom, honnan jön a jelenkor törekvése, hogy ezekből a történetekből pont az élettörténetet akarja kihámozni. A legtöbb szent esetén azzal a kérdéssel babrál a tudomány, hogy valós személy lehetett vagy sem, pontosan hol és mikor, mi és hogyan történt vele. Úgy vélem, szerencsésebb máshonnan közelíteni hozzájuk.

A szentek legendáinak megfejtéséhez az idő a kulcs.

Ha innen közelítjük őket, egy csapásra minden szimbolikus jelkép és esemény értelmes és fontos, egészében értelmezhető olvasatot kap. Nem véletlenül került egy-egy szent ünnepe az adott napra. Az a korábban említett természeti rend, amit ő megszemélyesít, az egy örök – így az egyház által is isteninek tekinthető – természeti változásrend része. Nem magában áll, hanem előzménye és folytatása van.

Jelen esetben egy fordulat kezdődik a természet működésében, aminek ugyan még fizikai síkon csak egy-egy előjele észlelhető, de a magasabb szférákra hangolódott tiszta érzékelésű emberek (pl. a szentek) már érzik. Minden népszokás, minden hiedelem ugyanezt mondja el. Január végén (26-án) Pál apostol ünnepével kezdődött (pálfordulás), Gyertyaszentelő Boldogasszonykor (február 2-án) erősödött (ne feledjük, a medve árnyéka is a fordulatról szól) és a hétköznapi élet szintjére Balázs napján érkezett el, ugyanis a nagyböjt lehetséges legkorábbi kezdőidőpontja éppen Balázs napjára következő hamvazószerda. Balázs tehát a farsang végét, a „torkosság” végét is jelenti – kivéve, amikor ilyen hosszúra nyúlik, mint idén. Idén ugyanis március 5-ére esik a hamvazószerda.

Aki járatos a keleti és a nyugati asztrológiai hagyományban, annak valóságos csemegét jelentenek a szentek legendái, és azonnal érthetővé válik minden – általában jól nyomatékosított jelzés – ami az adott időszakot lényegileg meghatározza. Balázs esetében éppen az „előrenézés” a legmeghatározóbb elem, méghozzá egészen a tavaszi vegetáció megújulásáig és a természet virágba borulásáig „láthatunk” előre.

Szent Balázs megáld egy torokbetegségben szenvedő csecsemőt (metszet az 1700-as évekből) – Fotó: Picryl

Ez hétköznapi szinten annyit tesz, hogy

aki e napon képes felülemelkedni a belső zajon, figyel az őt érő ingerekre, érzetekre, azokból az imént írt tavaszi időszakra következtethet.

Tudom, ez így megfoghatatlannak tűnik, a többség számára régen is ez volt, ezért jöttek létre kézzelfogható szokások, hagyományok, mint a farsangtemetés, balázsjárás, téltemetés vagy maga a böjt. Ezek mind segítettek testileg-lelkileg-szellemileg ráhangolódni a természet működésrendjére, ami által az ember egyensúlyban és biztonságban érezheti magát. Ma sincs erre kevesebb igény, és a lehetőség ma is adott, hogy kutassuk ezeket a szokásokat és velük párhuzamosan önnön belső világunkat. Nem érdemes kizárnunk magunkat abból a rendből, amelyre a földi élet egésze íródik, amihez ünnepeink közelebb hoznak. Inkább éljünk velük, mert olyanok, akár a lámpafény a sötétben.