„Az esküvőbiznisz erősebb volt, mint a szerelem” – interjú a Magyar Menyasszonyokról

Magyar Menyasszony címmel szerveznek kiállítást a Magyar Nemzeti Múzeumban, és bár csak decemberben nyílik a tárlat, már több mint tízezer embert megmozgatott a téma, kész közösség szerveződött köré. Honnan fakadhat ez a lelkesedés?

Két évvel ezelőtt indítottam el a Magyar Menyasszony Facebook-csoportot, arra kérve az embereket, mutassák meg, milyen volt a menyasszonyi ruhájuk, illetve ha van rá módjuk, töltsék fel szüleik, nagyszüleik esküvői képét, meséljék el az ő történetüket is. Szerelemprojektként indult a dolog, de kimondottan azzal a céllal, hogy a készülő kiállításhoz anyagot gyűjtsünk és közösséget építsünk. Hamar elkezdtek gyűlni a posztok, képek, hihetetlen sorsokat ismertünk meg az elmúlt száz évből. Egyértelműen látszott, hogy az emberek szívesen osztják meg a tapasztalataikat és sokan vágynak elmesélni felmenőik életének egy-egy szeletét. Az oldal egy jelen- és utókornak szánt tematikus online gyűjtemény. De mivel a Facebook-csoport nem alkalmas képek és adatok őrzésére, a feltöltött fotók minőségét pedig a közösségi platform lerontja, létrehoztunk egy saját weboldalt, már oda várjuk a képeket és a sztorikat. Nagy felbontású, jó minőségben digitalizált képeket kívánunk megőrizni, illetve ezeket tudjuk kiállítási célokra is használni. Reményeink szerint itt áttekinthető, időpont és helyszín alapján kereshető lesz ez a rengeteg értékes információ.

Összegyűlt már a kiállítás anyaga, vagy frissen feltöltött képek, elbeszélések is visszaköszönhetnek majd a múzeum falai között?

Számos feldolgozott és feldolgozásra váró adatunk van, de még nem állítottuk össze teljességében a kiállítás anyagát. Mivel egyelőre kutatunk, azok az anyagok, amiket március 31-ig feltöltenek a weboldalra, bekerülhetnek a tárlatba. Most gyakorlatilag online gyűjtést végzünk, ami alapján be tudjuk emelni a magánemberek családjainak történetét, fényképeit és emléktárgyait is. A múzeumnak is jó, hogy létrejön egy virtuális adatbázis, és természetesen a feltöltőknek is, hiszen mi

vállaljuk, hogy bárki számára elérhető formában megőrizzük a képeit.

Milyen feltöltéseket várnak?

Jelenleg azt kérjük mindenkitől, hogy a megmutatni kívánt esküvő kapcsán válasszon ki minimum egy, maximum tíz fényképet, és azt megfelelően digitalizálva – a legjobb, ha magas minőségben szkennelve – töltse fel a weboldalra, és írja le, amit tud az egybekelésről, a pár szerelméről. Nemcsak a házastársakról készült képek érdekesek, ha megmaradt a ruha, a fátyol, a koszorú, a meghívó, az esküvői menüt feltüntető étlap, esetleg a viaszból készült csokor, a jegykendő vagy bármi más, akkor ezeket is fotózzák le, és mutassák meg nekünk. Kincsek lehetnek a nagymamák szekrényében, mindenre kíváncsiak vagyunk.

A tervek szerint ötszáz év esküvői szokásait mutatják majd meg a kiállításon, tehát nem csak a közösségi gyűjtésre alapoznak.

Már az elmúlt száz év esküvői történetei is bőven megtöltenének egy kiállítást, de valóban nagyobb időtávban gondolkodtam. Ennek oka, hogy

a Magyar Nemzeti Múzeum őrzi Mária királyné esküvői ruháját, ami a második legrégebbi menyasszonyi viselet Európában.

Hosszú ideig láthatta a közönség, de úgy tűnt, a sok műtárgy között szinte észre sem veszik a látogatók, kevesen álltak meg előtte. Szerettük volna, hogy kiemelt szerephez jusson. Mivel 1522-ből való, úgy döntöttünk, ötszáz év változását kellene megmutatnunk.

Nem könnyű feladat ez, hihetetlen mennyiségű információról beszélünk, hiszen az emberek mindig házasodtak, nemcsak a királyok, hanem az egyszerű közemberek is, ráadásul voltak az esküvőknek egyházi, azon belül felekezeti különbözőségei és állami vetülete is.

Tény, hogy ha az egész múzeumot megtöltenénk egy esküvőkről szóló kiállítással, akkor sem tudnánk minden részletet bemutatni. Viszont szeretném a téma színességét megőrizni, vagyis nem akarom leszűkíteni a tárlat anyagát bármelyik társadalmi csoportra, felekezetre vagy akár művészettörténeti, történelmi korszakra. Igyekeztem inkább olyan vezérfonalat keresni, ami mentén érinthetjük ezt a sok területet. Jelenleg úgy hiszem, hetvenhét pár története köré szervezzük a kiálltást. Köztük lesz mindenféle karakter, mert a magyar menyasszony számomra mindenkit jelent, aki magyarnak érzi magát.

 Gedrus Béla és Bujdosó Irénke || Fotó: Tiszaújvárosi Művelődési Központ és Könyvtár Helytörténeti Gyűjtemény

Miért hetvenhét?

Sokféle pozitív tartalmat társítunk a hetes számhoz. Hetedhét országot bejárunk, hét égbolt van fölöttünk, hétmérföldes csizmát húzunk – a hetes szám rengeteg módon megjelenik a magyar mese- és mondavilágban, de a mitológiában és a Bibliában is. Ezt a pozitív energiát szeretném a kiállításon is felhasználni.

Mi mindenről árulkodik egy esküvő az adott páron, mikrokörnyezeten kívül? Miért érdekes kutatási terület ez egy művészettörténész számára?

Bár az esküvő  ma is fontos, úgynevezett átmeneti rítus, a történelem során még jelentősebb volt. A nagyhatalmi diplomácia eszköze volt a házasítás, Európa térképe múlott csecsemőket összeadó tárgyalásokon.

Az arisztokrácia és a polgárság is érdekek mentén házasította ki gyermekeit:

mindenki a család presztízsét, netwörkjét és a vagyon megtartását, gyarapítását szerette volna biztosítani a frigyekkel. Ezért beszéltek régen az ara áráról: a menyasszony árucikk volt, és ezt mai napig sok szavunk őrzi, például, hogy „eladó a menyasszony”, vagy hogy „eladósorba került egy lány”. Ezek mögött a kifejezések mögött egykor komoly tartalom rejlett, valóságos házassági piacok működtek. Ha csak e kapcsán elgondolkodunk, láthatjuk, miképp változott a nők szerepe a történelem során.

Arról sokat hallunk, hogy a nőkkel miképp bánt a történelem, de ha csecsemők házasítására is volt példa, akkor a férfiaknak sem volt feltétlen kedve a frigyhez. Arról tudunk, hogy a vőlegénynek mennyi beleszólása volt élete alakulásába?

Bizonyos kultúrákban, például a zsidóknál vétójoga volt a nőnek és a férfinak is. Viszont az uralkodócsaládoknál sok esetben a fiataloknak esélye sem volt nem hozzámenni ahhoz, akit a szülők, nagyszülők választottak nekik. Persze a felnőtteknek nem az volt a célja, hogy boldogtalanná tegyék a gyermekeiket, így ahol lehet, igyekeztek változtatni szükség esetén, például egy másik testvér „odaadásával”.

De az biztos, hogy az esküvőbiznisz erősebb volt, mint a szerelem.

A végső döntés ezekben a kérdésekben is a család uráé, a férfié volt, a feleségek, gyerekek szava azzal nem kelhetett versenyre. Más volt a helyzet a vagyontalan embereknél: bár ők is szerettek volna felülházasodni, ha nem volt vesztenivalója a családnak, nem volt olyan nagy súlya az esküvőnek. Ezért is van, hogy a szüzesség megkövetelése a felső körökből származott, náluk volt feltétlenül fontos az, hogy az utód biztosan a férjé legyen.

 Reich Irma és Lukán István || Fotó: Mészáros Krisztina

A szüzességet jelképező fehér ruha a mai napig fennmaradt, bár mint szimbólum egyre kevésbé érvényes. Mi a helyzet a többi esküvői kellékkel, amelyeknek valaha jelentősége volt?

Azzal, hogy a huszadik században az Istenhit kiszorult sok ember életéből és eltávolodtunk a klasszikus vallástól, a norma megváltozott. Elindult egy nagyon erős individualizáció, ami mára minden fronton megjelenik. Bár az esküvő régen is rongyrázás volt – adott esetben hitelt vettek fel hozzá –, manapság sok esetben az ego kifejezésének tere lett. Már nem az egyháznak és a társadalmi elvárásoknak vetjük alá az akaratunkat, hanem a trendeknek. Ezek pedig azt mondják, az esküvőnkön nagyobb királylányok lehetünk, mint egykor a valódi királylányok voltak. Minden az énről szól: az én ruhámról, az én nagy napomról. Ha a szimbólumok szintjén valami meg is maradt a régi időkből, a jelentés már nem, mert hiányzik a keretrendszer, amiben a jelképet értelmezni lehetett.

Mintha minden területen kiélveznénk nőként, hogy végre mi dönthetünk, nemcsak arról, hogy kihez menjünk hozzá, de arról is, milyen formában ünnepeljük a szerelmünket.

Bár maximálisan a női egyenjogúság oldalán állok, és azt gondolom, hihetetlenül fontos tudatosítani, mennyire jobb most nőnek lenni, mint egykor volt, azt is gondolom, az egyénközpontúság már visszacsap, teljes elidegenedéshez, morális talajvesztéshez vezethet. Ez mutatkozik meg az esküvők kapcsán is. A lényeg abban állna, hogy a régiekkel ellentétben nekünk van jogunk dönteni arról, akarunk-e házasodni, és ha igen, akkor kihez megyünk hozzá.

Ez valahol az ötszáz év tanulsága? Hogy éljünk okosan a döntésjogunkkal?

A kislányoknak mindenképp az lenne a fő üzenetem, hogy tanuljanak, teremtsék meg a saját egzisztenciájukat, és ne arra várjanak, hogy a házasságtól lesznek boldogok. Természetesen senkit nem akarok lebeszélni az esküvőről, de azt mindenképp hangsúlyoznám, hogy mérlegeljünk egybekelés előtt, lássuk pontosan, miért akarunk esküvőt. Soha a történelem során nem volt olyan jó dolga a nőknek, mint ma – kár volna a lehetőségeket veszni hagyni azért, hogy divatból házasodjunk. A csoportban sok példát láttam, ami nyomán ezt az álláspontot biztosan tudom ma képviselni. Beszédes számomra annak az erdélyi nőnek a sorsa, aki fiatal lányként elszökött hazulról, hogy színésznő legyen. Sikerült neki, karriert csinált Budapesten. Közben szerelmes lett, a frontra utazott, hogy megházasodhasson a párjával. Aztán a férfi hazatérte után a feleségnek muszáj volt feladnia a színészetet.

Egyszer fellázadt a társadalmi normák ellen, de kétszer már nem tudott,

a házassága megkövetelte, hogy férjezett asszonyként ne a karrierjét építse. Nem kell harcos feministának lenni ahhoz, hogy ezt ne tartsuk ma elfogadhatónak. A csoportban megismertem sok olyan pár sorsát is, akik évtizedeken át boldog házasságban élhettek – ők jó példát mutathatnak, inspirálhatnak minket. Az egyéné a döntés, amiben függetlenül attól, milyen normát követ, a tudatosság lenne a lényeg.

Van kedvenc története az eddig megismertek között?

Több is! Eddig háromezernél többet olvastam a Facebook-csoportban, és ezek közül kiviláglik néhány, ami különleges számomra. Például sorsfordító volt számomra annak a sváb asszonynak az élete, aki 95 évig élt, és a huszadik század nagy traumáit az első sorból szenvedte végig, de mindig felállt. Amikor találkoztam a sorsával, minden értelemben mélyponton voltam, de megértettem, hogy az én gondom eltörpül ahhoz képest, amit egyes asszonyok a múltban végigéltek. Ebben a kiállításban a hasonló sztorikkal rendelkező Irma néniknek, Marikáknak, Julikáknak is szeretnék emléket állítani, mert fantasztikus, mire voltak képesek. Ha róluk, az ő tárgyaikból készítünk tárlatot, rögtön valóságos, kézzelfogható lesz a ma embere számára a történelem.

 Textoris Tóth Gizella Katalin és Vargha Ferenc || Fotó: Rákoskerti Judit

Ebben mintha mostanában a világ is segítségünkre lenne: divat lett a szülők, nagyszülők történetmesélésére odafigyelni, újra értéket látunk a tudásukban.

Igen, ebben ez a csoport is megerősített engem. Sokan nőttünk fel úgy, hogy sóhajtoztunk, amiért „a nagyi már megint mondja a magáét”. Aztán rájövünk, milyen jó, hogy mondja!

A gyűjtéssel remélhetőleg beszélgetést indítunk a generációk között:

a nagyszülők az unokák segítségével feltölthetik a saját életmeséjüket a világhálóra, otthon pedig részletesen is átbeszélhetik, mi hogyan történt a múltban.

A csoportban nem csak az látszik, hogy generációk beszélnek egymással egy családon belül, hanem az is, hogy akár ismeretlen emberek is kapcsolódnak egymáshoz a képek alatt kommentekben.

Valóban egészen megható kapcsolódásokat láttunk már. Volt, aki a huszonöt éve eladott ruháját találta meg a csoportban. Egykor muszáj volt megválnia tőle, és most a képek mellett írt arról, mennyire sajnálja. Aztán jelentkezett az a hölgy, akinél aktuálisan volt a ruha, és az egykori ara visszavásárolta tőle. De arra is volt példa, hogy a kommentekben találtak egymásra családtagok, mások a saját őseikről tudtak itt meg új információkat.

Ismeretlen pár az 1900-as évekből || Fotó: Tiszaújvárosi Művelődési Központ és Könyvtár Helytörténeti Gyűjtemény

Van olyan terület, akár régió, akár korszak, ami hiányos, ahonnan jó volna még képeket, történeteket kapni?

A honlap ma készül a múlt egy szeletéről és a jövőnek szól. Sosem lesz elég, nincsenek tartalmi, időbeli és mennyiségi korlátaink, pont ezért jó, hogy a világháló a tere. Ugyan már nyolcszáz képünk van közel háromszáz esküvőről, de nincs olyan, hogy túl sok, mindegyik újonnan feltöltött esküvőnek örülünk. Jó volna minél több népviseletet látni, falusi lakodalmakról, azok tárgyairól is szívesen vennénk képeket. De elsősorban nem maguk a főkötők, a szép ruhák és még csak nem is az esküvői szokások vannak itt fókuszban: emberi sorsokat, az egykori és mai magyar nők történetét szeretném megismerni, megmutatni. Minden információ érdekes, ami ehhez a közös gondolkodáshoz, együtt készített kiállításhoz hozzátehet valamit.

Ha te is hozzájárulnál az adatgyűjtéshez, szívesen mutatnál képeket az esküvődről, ITT megteheted

 Nyitókép: Sinka Ágnes. Fotó feltöltője: Ufer Ágnes