Kult

Élvezem én a strandot, főleg, ha van mit olvasni - 5 könyv nyári délutánokra

„Mit írsz?” – kérdezte a párom, mire én elmondtam neki, hogy könyvajánlót strandoláshoz. „Strandoláshoz?” – így ő – „dehát ott hangoskodnak a gyerekek, hogy lehet egyáltalán a strandon olvasni?” Voltaképpen van igazság abban, amit mond, ezért is esett a választásom olyan könyvekre, amelyek lebilincselőek, különlegesek, vagy éppen letehetetlenül viccesek, de közben nem olyan nehéz a nyelvezetük, hogy túlzottan kizökkentsen, ha időnként egy pancsoló labdája ránk esik. Van köztük szomorú, vidám, izgalmas, rövid, hosszú, régi és új is.

Gabriel Garcia Marquez: Szerelem a kolera idején

A kolumbiai író regénye igazi fülledt nyári olvasmány, izgalmas, erotikától sem mentes történet az el nem múló szerelemről. A főhős, Florentino Ariza fiatalon beleszeret Fermina Dazába, aki azonban máshoz megy feleségül. Florentino egész életében a nőt szereti, sőt, miután évtizedekkel később az megözvegyül, újra felkeresi őt, és szerelmük időskorukra beteljesül. Maga a történet azt sugallja, hogy egy latin-amerikai szappanoperát vetett papírra Marquez, azonban a stílusteremtő írót éppen azért szeretjük, mert egy sekélyes romantikus történet is magasirodalommá válik a keze alatt. 

Arizával együtt hinni akarjuk, hogy létezik a sírig tartó lángolás, de közben nevetünk is ezen a vágyon,

mert az író pontosan szembesít vele, hogy a szent és a profán dolgok békességgel élnek egymás mellett, sőt, csak így, együtt lehet őket értelmezni. Ha ezt megértjük, akkor az is érthető lesz, hogy igazat beszél Florentino, amikor a regény végén azt súgja kedvesének, hogy szüzességét csak neki tartogatta – annak ellenére, hogy több száz szeretőjével való viszonyának érzékletes leírása adja a regény legnagyobb részét. Romantika, bujaság, misztikum és míves, sokszor költői nyelvezet jellemzi ezt az irodalmi ékszerdobozt. Aki nyárra fel akar lélegezni a sokszor olyan borús és realista európai irodalomból, annak érdemes levenni a polcról ezt a regényt.

Julie Otsuka: Buddha a padláson

2022-ben jelent meg a japán származású, Kanadában élő írónő regénye magyarul, és egy egészen különös, ismeretlen világba kalauzolja az olvasókat. Szó sincs könnyed történetről, ugyanis a japán-amerikai történelemnek egy rendkívül szomorú periódusát meséli el a kötet: a XX. század elején rengeteg fiatal japán nőt rendeltek postán küldött fénykép alapján a már Amerikában dolgozó, szintén japán férfiak. Többnyire szegény, alacsonyan iskolázott, kemény fizikai munkából élő emberekről volt szó, akikhez mégis sokszor kíváncsi vágyakozással mentek a lányok – egy szintén szegény és kiszolgáltatott életből. A korszak, amelyet a regény megjelenít, még évtizedekkel a hippimozgalmak egymás elfogadására irányuló törekvései előtt játszódik. Szereplői – akikről csak információmorzsákat tudunk meg –

egész életükben építettek egy országot, amiben halálukig kívülállók maradtak.

Sőt: a regény utolsó fejezete a Pearl Harbour utáni időszakot mutatja be, amikor az évtizedek óta ott élő japánok megítélése radikálisan megváltozott, szükséges munkaerőből veszélyes ellenséggé, gyanús elemmé váltak.

A történet zordsága ellenére a különleges, áradó nyelvezet miatt könnyű szinte egyhuzamban elolvasni a regényt: az írónő talán éppen a közös sorsot, az amerikaiak szemében egyformának tartott, személyében meg nem becsült japán nők közös tragédiáját fejezi ki azzal, hogy az alig 150 oldalas művet végig többesszám első személyben írta. Ezáltal a különleges olvasmány olyan, mint egy generáció balladája.

Woody Allen: Tollatlan jószág

Előrebocsátom: én mint a legendás filmrendező legnagyobb rajongója, örömmel olvasok minden sort, amit az összetéveszthetetlen Woody Allen papírra vetett. Aki nem szereti filmjei fanyar humorát, csetlő-botló öniróniáját, annak valószínűleg az összegyűjtött írások sem lesznek a kedvencei, ugyanis minden leírt sor tökéletesen beilleszthető lenne bármelyik Woody Allen-filmbe. Aki viszont hozzám hasonlóan éppen ezt a folyton ismétlődő, mégis változatos önelemzést keresi, az lubickolni fog a Tollatlan jószágban is. Vannak itt örkényi egypercesre hajazó szösszenetek, Allen naplójából származó, hol vicces, hol kimondottan tragikus gondolatszemelvények, meghökkentő balettismertetők, pesszimista hangvételű filozofálások. Ráadásul a szórakozás mellett tanulhatunk is bőven a magát ál-polihisztornak tituláló nevettetőtől: nem árt, ha egy lexikont is magunkkal viszünk a strandra, ugyanis a történelmi, filozófiai, vallástörténeti utalások egész hadával találkozhatunk a szatirikus sorokat olvasva.  

Silvia Avallone: Acél

A fiatal olasz írónő harmincéves sem volt, amikor megírta első, viharos sikert arató regényét. A helyszín Toszkána egyik tengerparti városa, Piombino, a két főszereplő pedig Francesca és Anna. Az ő kamaszodásukat, felnőtté válásukat követhetjük végig a 2000-es évek első éveinek miliőjében. Magyar olvasóként ez alapján egy könnyed tengerparti történetre számíthatnánk, ám a regény címe már előrevetíti, a környezet mégsem lesz olyan idilli. Piombinóban hatalmas acélkohó található, a város iparnegyedének lakói pedig rossz anyagi körülmények között élő, sokszor bűnügyekbe kerülő, 

harmincéves korukra már mindent megélt, jobb sorsra érdemes emberek.

A két barátnő a helyi „menő” lányok, akiket a többi lány irigyel, a fiúk, férfiak pedig bámulnak, magukénak akarnak. Azt hihetnénk, hogy a helybéli siker lehetőséget nyújthat számukra arra, amire a nyomortelepen mindenki vágyik: kikerülni abból a körforgásból, melyben a fiúk egyenes úton a gyárba mennek az általános iskola után, a 14-15 éves lányok pedig vagy gyereket szülnek, vagy prostituáltak lesznek, legjobb esetben pedig bolti eladóként tudnak valamennyit keresni. A kislányok (akik csak a negyed szellemisége szerint érett nők, valójában gyerekek még), minden erejükkel mennének. Csakhogy a nyomortelepről Olaszországban sem könnyű kitörni, a még tiszta lelkű gyerekek elkallódása, környezetükbe való belesimulása pedig éppen szomorú, mint másutt. Piombino tengerpartjáról látszódik, ahogy időről időre elhaladnak a gazdag turistákat szállító hajók Elba szigete felé, ez pedig a regény egésze alatt újra és újra kiemeli, hogy a karnyújtásnyira lévő könnyebb élet mégis milyen végtelen távol van a főhősöktől.

Ungváry Zsolt: A stég 

A balatoni nyaralóban első ránézésre átlagos család üdül a 2000-es évek elején. A két felnőtt testvér együtt tölti a szabadságot a több generációs családi házikóban, immár saját feleségükkel, családjukkal. Együtt vannak, strandolnak, csónakáznak, eleinte nem is érti az olvasó, miért vibrál közöttük folyamatosan valami érzékelhető, el nem múló feszültség. Egy régi fotó előkerülése keveri fel az állóvizet, mely által sokkal több minden kiderül a család múltjából, mint amennyit fel akarnak fedni... A helyszín pontos leírása hátborzongató közelségbe hozza az eseményeket. Néhány éve biciklivel felkerekedtünk, és a regényben leírt viszonyok, a kilátás, a távolságok, a közeli kikötő leírása alapján megkerestük a krimi helyszíneit. Ha valaki a déli parton nyaral, így még izgalmasabb a történet, de azt azért elárulom: a rejtélyes bűntény a fantázia szüleménye!

Ajánljuk még:

„Volt, aki egész életében nem csomagolt ki a ládákból” – Ma van a Felvidékről kitelepítettek emléknapja

A 20. századi magyar történelem sötét fejezetei legfeljebb árnyalataikban különböznek egymástól. Az I. világháborút követő „vérveszteség” után felocsúdni sem volt időnk, máris belesodródtunk a II. világháború szörnyűségeibe. Épeszű ember belegondolni sem mert, nemhogy elhitte volna a deportálások hírét. Ugyanígy sokáig nem vette komolyan a honi és a külhoni magyarság a Beneš-dekrétumok irányelveit sem, gondolván, hogy ilyesmit úgysem mernek megtenni. 1947. április 12-én indult el Felvidékről az első vasúti szerelvény az otthonaikból kitelepített magyarokkal, akik közül sokan Tótkomlóson telepedtek le. Riportunk anyagát 2021-ben rögzítettük – emlékeznünk és emlékeztetnünk pedig ma is kötelességünk.