Kult

Elfeledett Márton-napi szokásaink: a hagyományokat követve rendet vághatunk kint is, bent is

A böjt előtti utolsó dús lakomának nem csak szimbolikus jelentése volt a hagyományos kultúrában. Márton napja afféle vízválasztó is volt a gazdasági év szokásrendjében: ekkor zárult „hivatalosan” a betakarítási és betakarodási időszak, amit szövetségek megerősítésével vagy éppen felbontásával pecsételtek meg. Többek között ekkor gyakorolták a ma már szinte feledésbe merült pásztorköszöntés hagyományát is.

Okos gazdaember jó ritmusban szervezte a teendőit, és ehhez a kalendárium is nagy segítségére volt hajdan. Az év gazdasági ütemezését a jeles napok és az azokhoz fűződő feladatok, tiltások és szimbolikus jelentések szabályozták, így váltak az őszből a téli időszakba való fordulás jelképeivé például a jószág behajtására és a pásztorokkal való elszámolásra kijelölt Dömötör- és Márton-napok is. Míg a Dömötör-napi vásárok máig élő hagyományát a magyar nyelvterület egészéről ismerjük, a Márton-napi pásztorköszöntők és a Márton vesszejével való áldásmondás szokása már jobbára folklór örökségünk része marad. 

Mi történt Márton-napkor?

A józan paraszti logika szokásjog alapján köt szövetséget és úgy is bontja fel azt: a nyáj és gulya téli szállásra való behajtásával a havasi és pusztai pásztorok feladata tavaszig „megpihen”, ezért természetes, hogy gazda és a pásztor elszámolnak egymással. Az elszámolás az egyéves szövetség megszentelése vagy éppenséggel a búcsú pillanata lehetett: ha nem volt megelégedve a gazda a pásztorral, következő évben már másikat fogadott. Kulcskérdés volt tehát a pásztorok számára a gazdával való jó viszony ápolása és lehetőség szerint a szerződés meghosszabbításának ígérete, ezért is találunk több olyan népszokást Márton-napkor, ami a pásztorok áldáshozó, köszöntő gesztusait tartalmazza.

Fotó: Fortepan / Urbán Tamás 

Több szokás is kapcsolódik ehhez a naphoz, ezek között a legismertebb talán a pásztorok vesszőzése vagy vesszőhordása, amely tulajdonképpen az érintkezési mágia egyik nagyon szép szokáscselekvése. A pásztorok a határban összegyűjtöttek szép hosszú, dús lombú nyírfavesszőket és azokból a gazdáknak adományoztak egyet-egyet, hogy azok – a jószágot megérintve – megóvhassák állataikat a betegségektől és ugyanezzel a vesszővel hajtsák ki tavasszal a csordát vagy nyájat. Az átkötés világos:

a pásztor, aki ősszel „leveszi a szemét a nyájról”, így gondoskodik mégis az állatokról.

A vesszőzést a hagyomány szerint köszöntő is kíséri. Így szól: „adjon Isten jó estét, meghoztam Szent Márton püspök vesszejét. Annyi malacuk legyen, mint ahány ága-boga van. Adja Isten, hogy több Szent Márton-napot is megélhessünk, s erőben, egészségben eltölthessünk, nem ilyen búval, bánattal. Több örvendetesebb napokat adjon Isten, adjon bort, búzát, békességet, s lelkünknek örök üdvösséget!”

Fotó: Fortepan / Magyar Földrajzi Múzeum / Erdélyi Mór cége

És hogy miért Mártonhoz kapcsolódik mindez? Egy répcevidéki legenda szerint, amikor egy évben disznóvész dúlt a környéken, az egyik pásztor Szent Mártonhoz – az állatok védőszentjéhez – fohászkodot segítségért. Válaszképpen egy fehér nyírfaágat kapott tőle, amellyel ha megérintette a disznókat, azok meggyógyultak.

Később a szokás éltetői különös jelentőséget tulajdonítottak még annak is, hogy

hány ága van a nyírfavesszőnek, hiszen abból próbálták megjósolni, hány malacot fial a koca jövőre.

A vesszőzésért „cserébe” a gazda pedig megfizette a „bélesadót” vagy „rétespénzt”, a kapott vesszőt pedig az ól homlokzatába vagy az istálló gerendájába szúrták.

Városon is ünnep

A szolgálatról való számadás vagy elszámolás nem csak a pásztorok életében jelentett fordulópontot Márton napján. Polgárosultabb kivitelben is megtaláljuk ennek a szokásnak párját, hiszen sok helyütt Márton-napkor számoltak el a cselédekkel, de ilyenkor fogadták meg az új cselédeket is.

Fotó: Fortepan / Flanek-Falvay-Kováts 

Fizetségképpen az évi bér mellé libát is kaptak ajándékba, na nem merő szívjóságból, hanem ugyancsak praktikus szempontokból: a tél beállta előtt a sok szárnyasból meg is kellett enni valamennyit, mert az elraktározott gabonával nem tudták volna mindet átteleltetni.

Mi marad mára?

A libalakoma, amelyet ma is megülünk sokan, egykor összetett szimbólumként működött, és erre jó emlékezni. Anno a társadalom minden szereplője számára fontos mérföldkő volt egy ilyen vacsora: az advent előtti utolsó bőséges lakomán túl a gazdasági év lezárását, eredményeinek megünneplését, a következő év bőségének előrevetítését és az új jogosultságok megszerzésének kilátásba helyezését is magába sűrítette.

Ezen túl Márton vesszeje nem csupán a jószágot terelte be a gazdaságba, téli szállásra, hanem az emberi viszonyokban is rendet vágott, s a téli nyugalomra áldást hozott. S hozhat ma is, ha jól állunk hozzá, illetve: jól ülünk az asztalhoz.

Nyitókép: Fortepan / Morvay Kinga

A cikk megjelenését az Agrármarketing Centrum támogatta.

Ajánljuk még:

A boldog új év titkai – sokfélét gondoltak róla, de a válasz talán sokkal egyszerűbb

Az év utolsó estéjén sokan tekintenek egy új élet reményében a másnapra: az új évhez számos hiedelem, reményteljes elvárás és célkitűzés kapcsolódik. Ahány család, annyi szokás és annyi meggyőződés: a legkülönfélébb praktikákat igyekszünk bevetni annak érdekében, hogy a naptárfordulóval egy új úton indulhassunk el. És bár ennek az útnak az ösvényei nagyrészt csak rajtunk múlnak, érdekességképp ismerkedjünk meg pár olyan szokással, ami generációkon át éltette és biztatta az új évben útnak indulókat.