Egy mesés magángyűjtemény otthona – villatörténet a Bérc utcából

Az 1930-as években virágzó neobarokk szülöttje, tervein bizonyos Elek László műépítész és Faludi Ernő felelős kivitelező szignója olvasható. Eredetileg egy földszintes, falusias hangulatú, faverandás házikó állt a telken, azt nyaralónak használta a tehetős új tulaj, mielőtt a családja állandó lakhelyének szánt kényelmes villáját felépítette volna. A ház a rendesen lejtő telek felső harmadában épült meg, alagsorában kertészlakással, kazánházzal, mosó-és szárítóhelységgel, földszintjén egyenként 20 négyzetméter körüli helységek: hall, úriszoba, szalon, ebédlő épült egy szép, nagy, félköríves télikerttel, és a teljes homlokzat hosszában a város felé néző terasszal, az emeletre négy nagy háló, egy vendégszoba, gardrób, fürdő, középen hallal volt a beosztás, s hozzá a földszinti télikert tetején félköríves terasz városi kilátással. Ide költözött 1932-ben Wertheimer Adolf (1868-1955) feleségével, Winkler Saroltával (1875-1940) és két lányával, Edittel (1901-1940) és Klárával (1901-1975).

A megrendelő – így a ház tulajdonosa is – amíg lehetett, a háború végéig Wertheimer Adolf bankár, műgyűjtő volt.

Érdekes, szerteágazó család a Wertheimereké, angol, német, francia ággal, de Amerikában is élnek Wertheimerek: ők manapság a világ ötödik leggazdagabb családja. Mindez köszönhető bizonyos Pierre Wertheimernek, aki 1924-ben fantáziát látott Coco Chanel N° 5 parfümjében, és annak piacra dobásakor a befektetés 70%-át adta. Érdekes részlet, hogy a hiányzó pénz egy részét Adolph Dreyfus adta a csupán 10%-os részesedéssel rendelkező Chanelnek. 1954-ben a Wertheimerek átvették az üzletet, azóta is az övék a Chanel név, a cég, és annak csinos bevétele.

A Bérc utca 5. szám alatti villa – Fotó: Roggs Fényképészet

A Bérc utcába költözött Wertheimer Adolf a pozsonyi ág leszármazottja, de ő maga Nagyváradon született 1868-ban. 1880-tól dolgozott a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank kötelékében, 1928-ban – 48 év szolgálat után – ment nyugdíjba. Ekkor vette meseszép telkét a Gellérthegyen, hogy a vélhetően szintén nagy, és finom ízléssel berendezett Ferencz József (ma Belgrád) rakpart 27. alatti lakásából öreg napjaira a domboldalra költözzön, és azzal foglalkozzon, ami világ életében a tőzsdén túli egyetlen szenvedélye volt: a képzőművészettel, hiszen

az övé volt a két világháború közti Magyarország egyik legértékesebb magángyűjteménye.

1923-ban a Színházi Élet így írt róla: „Kiváló szaktudás, nagy gyakorlati érzék jellemzik ezt az ízig-vérig bankembert, aki a Kárpátoktól az Adriáig minden papír genezisét ismeri”. 1925-ben, amikor báró Kohner Adolf – egy másik mesés, és szintén nyom nélkül eltűnt magángyűjtemény tulajdonosa – lemondott az Országos Képzőművészeti Társulat elnöki posztjáról, és azt Wertheimer vette át, így írt róla a Magyar Művészet folyóirat: „(...) a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank igazgatója finom ízlésű amatőr”. Majd ismét a Színházi Élet 1933-ban: „Wertheimer Adolf szalonjában van valami, amit a Szépművészeti Múzeum is irigyel tőle. Munkácsy Mihály Krisztus Pilátus előtt, Paál László, és más Munkácsy képek.” Amely képet, a Krisztus Pilátus előtt címűt 1939-ben a Fővárosnak ajánlott fel megvételre, és 40 000 pengőt kapott érte. Nyugdíjazása évében, 1928-ban lett az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat elnöke, és indulásakor, 1931-ben elvállalta a Magyar Zsidó Múzeum igazgatását, amit 1939-ig vitt. 1936-tól a Ferenc József Országos Rabbiképző intézet „vezérlőbizottságának” elnöke is volt. 1929-ben a belga II. Lipót -rend középkeresztjének boldog tulajdonosa lett és több magyar vezető, ipari társaság vezetőségi tagja.

A Bérc utca 5. szám alatti villa – Fotó: Roggs Fényképészet

Mivel mesés magángyűjteménye – ahogy a többi, korabeli magyar gyűjtemény is – elveszett, sajnos csak becslések vannak a fénykorban létezett leltárról. Ezek szerint

a Wertheimer-gyűjtemény nagyjából 60-80 festménnyel rendelkezett, a porcelán, szőnyeg, bútor- és ezüst-szépségeken kívül.

Az ő tulajdonát képezte Munkácsy Mihály Krisztus Pilátus előtt című képén kívül A baba látogatói című alkotás, mielőtt azt a Bérc utcában szomszéd, szintén gyűjtő Vida Jenőnek eladta volna a húszas évek második felében. Ezeken kívül voltak képei Lotz Károlytól, Rippl-Rónai Józseftől, Szinyei-Merse Páltól, Benczúr Gyulától, Székely Bertalantól, Ferenczy Károlytól és Paál Lászlótól. Ezen képek Ernst Lajos Nagymező utcai múzeumának raktárában várták, hogy felépüljön a képek és a család végleges otthonának szánt gellérthegyi ház.

A Bérc utcai villa terve – Fotó: Budapest Főváros Levéltára / Mesélő Házak

1940-ben a Wertheimer család egészen kivételesen tragikus évet zárt. Meghalt a bankár felesége, és egy tragikus baleset során idősebbik, halálakor csupán 39 éves Edit nevű lánya is. Az Ujság című lap 1940. augusztus elsejei száma számol be a balesetről, ami nemcsak a környékbelieket, de az egész pesti publikumot megrázta. Edit kiment a teraszra virágot öntözni, és ahogy nekitámaszkodott a korlátnak, kimozdult egy kő, és ledőlt a teraszt keretező korlát, a fiatal nővel együtt. A Park Szanatóriumba vitték, ahol hamarosan meg is halt. Egy majdnem vadonatúj, a mainál jóval igényesebb építőipar által kivitelezett épület esetén egészen abszurd szerencsétlenség.

A gyűjtemény és sorsa

Az Osztrák Magyar Monarchia utolsó évtizedeiben, illetve a két világháború közti időszakban született, ma már elképzelhetetlen gazdagságú magyar magángyűjtemények második világháború alatti és utáni sorsa külön könyvet, sőt kész könyvtárat érdemelne – még akkor is, ha soha nem tudjuk meg, mi is történt valójában, hova lettek ezek a kincsek, ha jogos tulajdonosaikhoz soha nem kerülhettek vissza. Kész regény már a részleges tudásunk is: rémregény. Egy előre megfontolt, politikai szándékkal és segédlettel véghezvitt köztörvényes bűncselekmény-sorozat, áthágva minden nemzetközi jogi szabályt és törvényt. Olyan krimi, amilyent csak a valóság tud írni. Pár éve megjelent a témában egy azóta gyakorlatilag elérhetetlen könyv Molnos Pétertől Elveszett örökség – magyar műgyűjtők a 20. században címmel és egy rendkívül érdekes cikk az Artportal oldalán Mravik Lászlótól: ez utóbbi munkából idézek a továbbiakban.

Fotó: Roggs Fényképészet

Menedék a bankban

A háború elejétől kezdve a légiveszély sokakat sarkalt arra, hogy az általában a családok által évtizedek óta használt, megbízott bankokba menekítsék értékeiket. 1942 szeptember 4-én volt Budapest első bombázása – egy nap alatt 30-40 szovjet bomba csapódott be – és ezzel kézzelfogható közelségbe került az anyagi javak elpusztíthatóságának veszélye. Testközelbe került a háború, ami a menthető és mozdítható javak bankba menekítését eredményezte. Az elhelyezés formája az úgynevezett zártletét volt. Ennek lényege, hogy a pénzintézet helyet biztosít páncéltermében a letétnek, melyet a letétbe helyező pecsétjével zár le. A letét tartalmát a bank nem ellenőrzi, az értékről való nyilatkozat csak tájékoztató jellegű. Ezek az adatok letéti ívre kerülnek, de semmit nem garantálnak. Tekintettel az őrzés helyére, káreset lehetősége nem merül fel, legfeljebb vis maior esete, mint földrengés vagy bibliai árvíz, világvége.

Fel sem merült, hogy bárki illetéktelen banki letéthez nyúljon, akár a megszálló németek is. E tekintetben még a nyilasok is fékezték magukat, „csak” készpénzt, vagy készpénzzel egyenértékű kötvényt, részvényt, arany, drágakő értéket emeltek ki, s azokat a Magyar Nemzeti Bank őrizetére bízták, amely hivatalosan, központi pénzintézetként felügyelő joggal élt, így a bankban őrzött értékek túl is élték a háborút. A letétfelnyitási jegyzőkönyvek tanúsága szerint a bank dolgozói rendszeres szemlét végeztek a tulajdonosok vagy azok megbízottjai jelenlétében. Ez főleg a zsidó származású tulajdonosok esetén fontos, akiknek nevét nem érdemes ezen papírokon keresni. Vagy álnéven, vagy, ami valószínűbb, a nürnbergi törvények hatálya alá nem eső jogi képviselőjük jelenlétében történtek ezek a szemlék, vagyis az ő neveik kerültek a jegyzőkönyvekbe. A Szálasi-kormánynak nem volt megfelelő apparátusa ezen értékekhez való hozzáférésez. Nagy értéket képvisel így is, amit nyugatra vittek: lásd például a Nemzeti Bank elszállított nemesfém készletét, ami így elveszett. A négy nagy fővárosi magánbank és a kisebb bankok azonban sikeresen elkerülték vagyonuk beszolgáltatását, s a németek és a velük harcoló magyar alakulatok megsemmisülése után készen álltak az ország újjáépítésének legalább részbeni finanszírozására. Ám ez nem esett egyben a szovjet szándékkal.

Fotó: Roggs Fényképészet

Az évszázad bankrablása

Ezen szándék létét – és főleg a szándék vezette történések pontos menetét – a mai napig titkosított iratok őrzik a moszkvai Gazdasági Levéltárban. Egy bizonyos Lazarov professzor állított össze egy műkincslistát, amelyeket a szovjet hatóságok Magyarországról a Szovjetunióba óhajtottak szállítani, eredetileg a Sztálin Múzeum feltöltése céljából. Ez azonban a szövetségesek miatt nem sikerült, hiszen a rabolt kincsek közszemlére tétele már az ő gyomrukat is megfeküdte volna. Mindenesetre a rablás megvalósítása érdekében a szovjetek egy úgynevezett Gazdasági Tiszti Bizottságot vetettek be, akik közvetlenül a megszálló szovjet csapatok sarkában mozogtak.

Civilek voltak szovjet katonatiszti egyenruhában, olyan szakemberek – bankárok, közgazdászok, művészettörténészek, szállítási szakemberek –, akik meg tudták állapítani a bankban tárolt kincsek valós értékét. Az ő feladatuk volt az évszázad bankrablásának kivitelezése.

Természetesen igénybe vettek katonai erőket is: alacsonyabb beosztású tiszteket és kiskatonákat a budapesti városparancsnokság bocsátott rendelkezésükre. A harcoló csapatokat szorosan követték. Például még lőtték a pesti Dunapartot, amikor ők már megszállták a rakpartokhoz legközelebb eső bankokat. A páncéltermekbe való bejutás helyi személyzet hiányában robbantással történt. Ezek után történt az őrzött anyagok felmérése, csomagolása és elszállítása. Nem siettek – esetenként 2-3 hónapig is eltartott ez az ügylet. A bankokból először a városon belüli begyűjtőhelyekre vitték „az árut”, majd onnan – ahogy szabad kapacitású szállítóeszköz akadt – továbbszállították a Szovjetunióba.

Fotó: Roggs Fényképészet

A szándék

A jól kidolgozott rablás célja nem csupán a zsákmány volt, hanem Magyarország módszeres és teljes gazdagsági megbénítása, hogy teljes egészében kiszolgáltatott lehessen, és így maximálisan irányíthatóvá váljék a megszállók számára. A bankoktól megvonták a gazdasági erőt, minden jelentős pénzügyi feltételhez kötött magyar lépés megtétele ezután szovjet egyetértéstől és segítési szándéktól, vagyis a megszállók kénye-kedvétől függött. És akkor még nem beszéltünk minden üzemképes, vagy azzá tehető gyár szovjet kézbe való átjátszásáról.

A veszteség mértéke

Négy nagy pesti bank őrizte a magángyűjtemények 95%-át a szovjet megszállásig. A legjelentékenyebb a Magyar Kereskedelmi Bank volt (ma a Pénzügyminisztérium épülete), a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank (ma Belügyminisztérium) a Hazai Első Takarékpénztár Rt. és a Leszámító és Pénzváltó Bank, ahol a részvényesek zöme a pesti zsidó nagytőkés elitből került ki.

A letéti jegyek csak másolatban maradtak meg, erősen hiányosan, de így is dermesztő mennyiségű és értékű, pótolhatatlan kulturális érték, tengernyi kincs elvesztését tanúsítják.

És akkor még nem beszéltünk a bankok falain kívüli, országszerte történt kastélyok, templomok és magánházak, illetve a vidéki bankok zabrálás szintű, nagyüzemi kirablásáról, ami a háború után végbement.

Fotó: Roggs Fényképészet

A Gazdasági Tiszti Bizottságok magyar tulajdonú műkincsrablásainak károsultjai 80-90%-ban zsidó származásúak voltak, a többiek arisztokraták, sokan konzekvens elitélői a zsidótörvényeknek.

A veszteség mértékének megértéséhez érdemes megjegyezni, hogy például a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankban volt elhelyezve a 400 éves Sárospataki Református Kollégium (akkori nevén Sárospataki Főiskola) sok fontos irata, könyvritkaságai, kéziratai. Wertheimer Adolf (zsidó származása dacára egyetlenként saját neve alatt) „Székely Bertalan, Barabás Miklós, Paál László, Csontváry, Gulácsy, Ferenczy, Benczúr, Lotz stb. és régi magyar mesterektől származó képei, továbbá két láda porcelán.” Többek között...

Az oroszok a bankból rabolt kincseket többek között a Magyar Pénzverde, illetve a Ferenc József gyalogsági laktanya Üllői úti raktáraiban helyezték el. Ez utóbbi helyszínen, mint utólag kiderült, a „Vörös Hadsereg által őrizetbe vett műkincsek és műtárgyak a laktanya két raktárában voltak elhelyezve, onnan a Vörös Hadsereg ez év (1945) júliusában(!) azokat ismeretlen helyre szállította. A ládákat és a koffereket az udvaron égették el, ezeknek a máglyáknak a helyén rengeteg porcelán és cserép van...” Eszement, értelmetlen pusztítás, miközben a világ a háború végét, az első szabad nyarat ünnepli... Még 1945 során a magyar miniszterelnök is interveniált Vorosilovnál a visszaszolgáltatás ügyében, persze eredménytelenül, később különféle bizottságokat hoztak létre az állami és magángyűjteményekből elveszett, ellopott értékek felkutatására, hazahozatalára. Ezen bizottságokat 1949 szüntették meg, eredményességüket ugye tudjuk.

Fotó: Roggs Fényképészet

2005 szeptemberében Nyizsnyij Novgorod képzőművészeti múzeuma kiállítást tervezett a szerintük Németországból elhurcolt, állítólag Adolf Eichmann gyűjteményének részeként a Szovjetunióba került alkotásokból. 151 műkincs szerepelt a kiállításra szánt katalógusban, amely csak töredéke az 1945-től kezdődő módszeres fosztogatásokkal eltulajdonított tételnek (festmény, grafika, szobor). Köztük El Greco, Tintoretto, Monet és Degas művei azonban bizonyítottan magyar, nagyrészt zsidó származású tulajdonosok magángyűjteményeiből kerültek a Vörös Hadsereg tulajdonába, mint azt több, eredeti magyar dokumentum is bizonyítja – szemben a kérdéses eredetű, később keletkezett, valószínűsíthetően hamisított iratokkal, amikre az orosz művészettörténet hivatkozik. Az összesen körülbelül 100 ezer elrabolt tárgyat, 20 ezer festményt és 80 ezer iparművészeti alkotást Moszkva nem szándékozik visszaszolgáltatni.

A Bérc utca 5. alatti villa hajdani tulajdonosa Wertheimer Adolf túlélte a háborút. 1947-48-ban a lapok epés cikkekben szítottak gyűlöletet a „régi világ” bankigazgatói ellen, azok botrányosan magasnak ítélt nyugdíja ügyében, amely nyugdíjat feltételezem, elveszíthette előbb-utóbb az idős úr. 1955-ig élt Pesten, magas kort élt meg egy ellenséges, régivágású öregurak számára nem sok jót kínáló világban.

Fotó: Roggs Fényképészet

Szép házát államosították, családja otthonát 7 lakásra osztotta a történelem, beépült a manzárd is. Az 1980-as évek végén a levéltári iratok szerint tisztességesen felújították az addigra erősen leromlott állapotú villát, figyelembe véve a megmaradt díszítéseket, és a minimális, még le nem potyogott vakolatot, így közel eredeti szépségében látható ma.

A Bérc utcai kis ház tervrajza – Fotó: Budapest Főváros Levéltára / Mesélő Házak

Szerencsés mai lakói látványosan szeretik a házat, szép, gondozott kertjének az építtető család is örülne. A telek alsó, az Orom utcáról nyíló felére igénytelen és stílustalan társasház épült, látványosan azzal a nem titkolt szándékkal, hogy hatékonyan takarja az anno végtelen kilátást, de így is szép ház ez. De érdekes első lakójára, mesés, hajdan itt otthonra lelt magángyűjteményére semmi nem emlékeztet.

Források: