Egy elmaradt levél margójára – Személyes emlékezés Farkas Árpádra

Kult

Egy elmaradt levél margójára – Személyes emlékezés Farkas Árpádra

Farkas Árpád Kossuth-díjas erdélyi magyar író, költő, műfordító 2021. február 7-én, 76 évesen elhunyt. Művészete Erdélyben és az anyaországban egyaránt meghatározó jelentőséggel bír – ám az írónagyság szakmai méltatása helyett álljon most itt egy személyes emlékezés. Unokatestvérének, Farkas Dénes nyugalmazott esperesnek, unitárius lelkésznek írását közöljük.

A hétvégén kiolvastam a Nem ilyen lovat akartam című, nemrég megjelent Farkas Árpád könyvet. Tudtam, hogy beteg, hogy élőszóban beszélgetni nincs mód, ezért azt terveztem, írok neki pár sort a napokban. Az a levél már nem születik meg.

Vasárnap este Árpád elhunyt. 

Nagy szomorúságomban előkerestem a levelezésünket. Álljon most itt egy 2018-ban Farkas Árpádnak írott levelem:

„Kedves-drága Árpi!

Az este fiammal találkoztam, és kézhez vehettem a Farkas Árpád legszebb versei kötetet. A szép kivitel és a dedikáció megnézése, elolvasása után dédelgetve kezdtem nyitogatni, mert „elzúgott ifjúságunk” (az egyik dedikálás) olyan emlékei elevenedtek meg bennem, hogy a könyvért való nagy köszöneten kívül, még írnom kell valamit neked.

 
Az említett dedikálás

A benne lévő írások nekem nagyrészt ismerősek, hiszen egész életemben  – s azt hiszem immár míg tart még az életem ez így is marad –  mindennapjaim tartozékai közé fészkelték be magukat azok a szép és nekünk való gondolatok, amelyeket Te isteni adományból olyan szépen megfogalmaztál verseidben.

Elolvastam a Cs. Nagy Ibolya: Farkas Árpád lírája címszó alatti záradékot, amelyben elég terjedelmesen, de korántsem unalmasan végigkíséri a köteteidet, sok értékes hivatkozással azokra, akik itt-ott foglalkoztak a verseiddel. Ez az írás képet ad arról, hogy milyen volt a kor szelleme, a »szivárgások« és a »hóvatta tömött szájak« időszakában. Nem tisztem, és nem is tudnék olyan szakértelemmel tanulmányt írni a verseidről, mint azt egy irodalomkritikus teszi, de ezekről a versbe pattintott, simogatott érzésekről napestig tudnám szőni laikus gondolataimat. Ha nem is napestig, de hátha egyszer sor kerülhet kettőnk között még egy jó beszélgetésre, ha Isten napjainkhoz még napokat ígérne.

Árpi! Visszatérve az »elzúgott ifjúságunk« időszakára, túl a gyermekkori, szentmiklósi keserű-lapuk alá bújós világon, a nyikómenti, lucernáskerti emlékeken... most megelevenedik előttem a Cipőfűzőárus. Minden reggel látványa volt, amikor a teológiáról mentünk a templomba Kolozsváron. A gimnázium egyik sarkától a másikig sétált, vagy a sarkon álldogált a vak ember, kinek nyakában madzagról csüngött egy karika, rajta különböző színű felhurkolt cipőfűzők. Állítólag háborús légnyomás vitte el a szeme világát. Mindennap láttam, s soha senki nem vett tőle semmit, de azt hiszem inkább fedezék volt a kolduláshoz a sok fűző, az amúgy jól öltözött vakembernek. Talán ez a kép íratta veled a fenn emlegetett verset, amelyet egy vonalas irkalapra leírtál nekem. Sokáig őriztem, de a sok költözéssel sajnos nyoma veszett. A papír csak papír, a verset most is tudom fejből.  Egyszer egy pohár sör mellett – miután már sikereket arattál diákkörökben – kérdőre vontalak, hogy: jól van jól, de miért írtál a Cipőfűzőárus című versbe vörös csillagot? Hát te nem látod – mondtad, hogy a lényeg nem a vörös csillag? 

Féltem, hogy nagyon elmész balra s gondolván, hogy egy-két évvel hamarabb kezdtem a kolozsvári  »előfordulást«,  figyeltem a dolgaidat.

Eléggé meg is ijesztett, amikor mesélted, hogy a bérelt padlásszobában meglátogattak azok, akik kíváncsiak voltak, hogy miféle ostort akarsz csattogtatni a »háziállatok felett«. Aztán meg attól féltem, hogy nehogy elmenj olyanba, hogy valahol a deltában köss ki, mint annyi teológus, s pap társam. 

Emlékszem, hogy a volt padtársam K. Jakab Anti (Szatmáron, a Kölcseyben voltunk osztálytársak) azt mondta nekem, hogy nagyon tehetséges vagy, csak kár, hogy pont olyan állatneved van, mint nekem. Ma sem tudom hogy ez megrovás, kitüntetés vagy a konyak hangja volt-e, mert az Antival való találkozásaink rendjén ebben nem volt hiány.

Egyszer Te meg én valamit iszogattunk a Pescarus-ban, Kolozsváron. Azt mondtad nekem: »nagy költő leszek bátyám. Tudnál te olyat mondani, hogy: ropogtattuk a köménymagot a kémény mögött?« Háááát, ezek után gondoltam/tuk/, hogy ejsze jobb lesz hazamenni!

Folytathatnám azt, hogy »bátran LEFÉLTÜK« az életet...
Hátha összejön még egy rokoni-baráti ölelés!? 

Köszönettel simogatom dedikált, gyönyörű könyvedet.
Dénes”

Farkas Dénes
Kolozs, 2021. február 9.

A cikkben kiemelt szavak utalások Farkas Árpád egy-egy versére

Nyitókép: Wikimédia

Ajánljuk még:

 
 
 
X
Már követem az oldalt