Brit dráma a javából: a Hollington Drive minisorozat hozza, amit kell

A minisorozatokat azért szeretem, mert pont jól kitöltenek egy lazulós napot. Nem igényelnek sok időt, de hosszabbak, mint egy film, így a karakterek közelebb kerülhetnek hozzánk és a történet is összetettebb lehet, mint amit másfél órás játékidő engedne. Az HBO Max-on futó Hollington Drive-ról szóló külföldi kritikák azt ígérték, jó hétvégi kikapcsolódást hoz a mindössze négyrészes minisorozat, így lekucorodtam elé egy szombat délután. Nem bántam meg – még akkor sem, ha nem gazdagodtam egy lehengerlően új, örökké feledhetetlen filmélménnyel. 

A Hollington Drive az a fajta sorozat, ami egy ellazulós szombaton nagyon tudunk szeretni: egy nem körömrágósan, de kellőképpen izgalmas thriller, tele érdekesen kibomló családi kapcsolatokkal, felsejlő titkokkal. A környezet amolyan tipikus nézni-is-jó-kertváros, ahol a gyönyörű házakban lakó szép emberek élete látszólag tökéletesen egyben van. A házasságok, párkapcsolatok szépen működnek, a férjek megértőek partnerként kiveszik a részüket a házimunkából, a családi életből. Itt nincsenek függők, hangos szó-, pláne egyéb csaták, gyerekverések, anyagi gondok, egzisztenciális problémák. Persze, aki látott már életében filmet, sejti: nem mind arany, ami fénylik, a csillogó felszín alatt valójában burjánzanak a problémák. 

A dráma annak kapcsán bontakozik ki, hogy eltűnik egy tízéves kisfiú, a főszereplő család szomszédjának gyereke. Az anya, Theresa (Anna Maxwell Martin) rosszat sejt: úgy véli, az ő fiának valami köze lehet az eltűnéshez. A nő mozaikcsaládban él, párja, Fraser (Rhashan Stone) egy kamaszlány édesapja, és bár a lány és mostohaöccse jól kijönnek egymással, a nagy a korkülönbség miatt a kisfiú inkább unokatestvérével, Theresa nővérének, Helennek a lányával tölti az idejét.

A két nővér jó testvér, de első perctől érezhető közöttük annak feszültsége, hogy más úton járnak az életben. Helen a helyi iskola igazgatónője, komoly és megfontolt asszony, míg Theresa háztartásbeli, főállású anya. Az elsőre talán kívánatosnak tűnő életét egy percig sem irigyeljük nézőként, ugyanis mind nővérével, mind fiával konfliktusos a viszonya, és a fiával kapcsolatos ambivalens érzései idővel olyan nagyra nőnek, hogy beárnyékolják egész életét, minden örömét. Egy igazi dráma bontakozik ki előttünk, amiben az anyai érzések széles palettáját tárja fel a színésznő, bemutatva, hogy olykor olyat is érez az ember, amit nem szabadna, és amit valójában maga előtt is szégyell. 

Az eltűnt kisfiú felkutatására tett törekvések olyan módon kavarják fel a kertvárosban élők mindennapjait, hogy az a családi viszonyokat is megtépázza. Ugyanakkor mivel angol sorozatról van szó, távol állnak a szereplőktől a látványos érzelemnyilvánítások, az amerikai alkotásokban elkoptatott, valóságtól elszakadó nagyjelenetek – számomra éppen ez adta a Hollington Drive egyik bukéját. Minden olyan természetes és csendes, a szereplők mondatai őszinték, és senki nem magyarázkodik, nem beszél félre. Ha épp nem akarnak igazat mondani, akkor hallgatnak, nézőként pedig jó érzés egy ilyen logikus világba csöppeni. Akkor is, ha a cselekmény, a történések nem logikusak, nem is mindig érthetőek, hiszen nyomoznak, kutatnak a karakterek, és közben maguk sem mindig értik, mi történik.

A négy rész alatt azonban minden a helyére kerül: a titkokról lehull a lepel, felszínre törnek a mélyben elrejtett fájdalmak, és végre a nyílt színen megtörténik minden, aminek meg kell történnie ahhoz, hogy valamiféle megoldás születhessen a problémákra. A sorozat minden része megadja, amire vágyunk: eleinte beszippant, aztán szórakoztat, a végére pedig olyan lezárást ad, ami után nyugodt szívvel kapcsolhatjuk ki a tévét. A Hollington Drive jó eséllyel nem lesz senki életének nagy durranása, de én kifejezetten kellemes érzésekkel emlékszem vissza a jelenetekre, a karakterekre – jó döntés volt, hogy rászántam fél napot erre a sorozatra.

Nyitókép forrása: HBO Max