Bolondozásból mesterség – kultúrtörténeti morzsák a bolond és a bohóc figurájához

A bolondság nem tréfadolog

Bolond, a bohóc és a standup comédiás: gyakorlatilag egy családfa különböző „stációiról” beszélünk, ha időrendi sorrendbe tesszük a társadalom különceiből kialakuló szerepkörök megtestesítőit. A téma gazdag irodalmából az egyik legátfogóbb munka Michel Foucault tollából született: A bolondság története. Ebből az áttekintésből kiderül, hogy a középkori Európában a „bolond” valójában olyan embert jelentett, aki valamilyen testi és szellemi képességeinél fogva nem volt tökéletes, tehát ide sorolták a betegeket is. A betegségben szenvedőt (a leprásokat, később a szifiliszeseket) kirekesztették vagy egyszerűen börtönbe vetették. Olyan városok is voltak, amelyek gyűjtőhelyként funkcionáltak, mint például Nürnberg, ahol 1300-ban több bolond volt, mint ott született lakos. A kirekesztés és a gyógyítás szándéka azonban gyakran össze is kapcsolódott, így jött létre például a meluni Châtelet, a Bolondok Bástyája Caenban vagy a hamburgi Jungpfer.

Az udvari bolond felfedezése

Aki azt gondolja, hogy udvari bolondnak lenni egyértelműen alantas vagy egyértelműen becses szerepkör volt, nagyon téved. A kép ennél sokkal színesebb és gazdagabb – és mindkét végletig elér. Nagy utat tett meg a főúri és királyi udvarok különce a legalacsonyabb státusztól a királyi udvar egyik legkiváltságosabb beosztásáig.

A bolondok az ókorban, a középkor elejéig valóban a testi vagy szellemi fogyatékossággal született, alsóbb néprétegekhez tartozó nincstelenek közül kerültek ki, és élelemért, szállásért cserébe szórakoztak különleges képességeiken, furcsa járásukon, púpos vagy törpe alakjukon, együgyűségükön. Sokszor meg is kínozták őket: kavicsos lepénydarabokat kellett enniük, romlott étellel kínálták őket, tűrniük kellett a pofonokat és a gúnyos megjegyzéseket. 

Velázquez: Sebastián de Morra udvari bolond portréja (Prado, 1645) – Fotó: Wikimedia Commons

Mivel azonban senki ügyet sem vetett rájuk komoly dolgokban, a bolondok bárhová bemehettek, így sok és sokféle beszélgetés fültanúi voltak. Kommunikációtudományi pallérozottság nélkül is beláthatjuk, micsoda haszna lehetett a királynak ebből, így hamarosan a kialakult a királyi udvarokban a király bizalmasa, vagyis az udvaribolond-szerepkör. Innen csak pár lépés az a kiváltságos státusz, hogy

az udvari bolond lett az egyetlen a királyi udvarban, aki kinevethette őfelségét, és aki bemehetett a hálószobájába is.

Legfontosabb szerepe mégis azáltal érvényesült, hogy a teljességet szimbolizálta: a királyi fenség ellentétét, a tökéletlenséget, az udvariassággal szemben a kíméletlen őszinteséget, az etikettel szemben a szertelenséget, a rend ellenpontjaként az esetlegességet és a káoszt. Ő lehetett a király füle és szeme, máskor pedig a nép szája is, amely kimondhatta azt, amit más halandó nem mert a király orra alá dörgölni.

Emelkedés a társadalmi ranglétrán

Úgy felvitte az isten az udvari bolond dolgát, hogy a 10. században a francia királyi udvar bolondjait tisztségviselőként iktatták be hivatalukba, fizetést kaptak, ajándékokat – még az akkor minden kincs értékét felülmúló igazgyöngyből is jutott nekik –, végül pedig birtokokkal is megajándékozhatta őket elégedett gazdájuk. Ez a hatalmas tisztesség már nem a gyengeelméjűeknek szólt, ekkor már egy udvari bolondnak kifejezetten okosnak, elmésnek kellett lennie, tudnia kellett zenélni, verselni, tréfamesterségben is jeleskedni, találós kérdésekkel és mutatványokkal kápráztatni el az udvar népét. Státuszukat mi sem jelzi hitelesebben, mint hogy hadvezéreket és uralkodókat is kivégeztek a történelem folyamán, de udvari bolondokat soha, pedig senki más nem élhetett a teljes szabadság és szókimondás kegyelmi állapotában.

Triboulet: Gusatave Doré rajza – Fotó: Wikimedia Commons

Az angoloknál II. Károly angol királlyal szakad meg az udvari bolond hagyománya. Az utolsó angol udvari bolondot, Samuel Johnsont, Nyüvesnek hívták, himlőhelyes arca miatt és az 1700-as években szolgálta a királyi udvart, 1773-ban bekövetkezett haláláig. Kérésére az erdőben temették el, Maggoty Woodban található sírfeliratán ez áll:

„Ha a véletlen hozott ide, vagy kíváncsi szemeid
Megnézni a helyet, hol e szegény bolond nyugszik
Egy meggondolatlan tréfamester még a halálban is
Mondja vicceit utolsó leheletével is.”

Godfried Maes: Szent Dymphna lefejezése (1688) – Forrás: Wikimedia Commons

A bolondok védőszentjének erkölcsei

Május 15-én van Szent Dymphna, azaz a bolondok, az elmebetegek, az incesztus-áldozatok, az elmegyógyintézetek és az ott dolgozó ápolók, a depressziósok és az alvajárók védőszentjének napja. A legenda szerint élt a 7. században egy ír királyleány, aki a belgiumi Gheel városában talált menedéket megtébolyodott apja, Damon király szándéka elől, aki felesége halála után saját lányát akarta feleségül venni. Végül menedékházat alapított a környék szegényei, betegei és kirekesztett földönfutói számára, ám egy évvel később apja rátalált és mivel továbbra is ellenszegült akaratának, lefejezte. a 13. században lejegyzett életrajz után 100 évvel a királylányt szentté avatták, később templomot is emeltek a tiszteletére, amely hamarosan zarándokhellyé vált. Így alakult ki az a szokás, hogy a mentális betegségekkel érkező zarándokokat a helybéliek házaikba fogadták, „bentlakóknak” nevezték és egy ideig együtt élhettek a családdal.

Metszet a Narren Spiegelből (1730) – Forrás: Wikimedia Commons

Ami fontos, azzal a művészet is foglalkozik: bolondok a művészetben

A bolondok „irodalmi karrierje” valószínű 1494-ben kezdődik, Sebastian Brandt Bolondok hajója című szatirikus művével, amit a német kora újkori irodalom legfontosabb alkotásaként tartanak számon. Ennek alapján születik meg a 18. század első felében Narren-Spiegel című, 114 rézmetszetet tartalmazó gyűjtemény, lapjain a hagyományos bolondöltözék kellékeit (csörgősipka, buzogány stb.) viselő bolondokat ábrázoló jelenettel. Mindkét mű gyakorlatilag az emberi hibák és fogyatékosságok korabeli katalógusa, a bolondság, a tévelygés és a balgaság fogalmai a fennálló norma ellentétei.

A középkor egyik legfontosabb motívuma irodalomban és művészetekben egyaránt a halál volt, amit a korszak vége felé a bolond szerepe vált fel. Rotterdami Erasmus 1509-ben megjelent A balgaság dícsérete című szatírájában például meg is személyesíti a bolondságot kísérő jellemzőket: Lustika, Élvike, Kéjecske, Zabáló meg a többiek mind-mind egy-egy emberi gyengeség megtestesítői. A bolond irodalmi figurája végül a comedia dell’arte művészetében és Shakespeare komédiáiban teljesedik ki.

Bolond és bohóc nem ugyanaz!

Shakespeare komédiáiban, tragédiáiban és királydrámáiban egyaránt megjelennek a bolondok és a bohócok. Egyes elemzők szerint a bohóckodást valószínűleg „érzelmi egérútnak” szánta a szerző, más szóval komikus megkönnyebbülésnek. A bohócjelenetek Shakespeare tragédiáiban többnyire közvetlenül egy igazán szörnyű esemény után jelennek meg, például a Machbeth-ben a Kapus (The Porter) közvetlenül a király meggyilkolása után. Mások úgy értékelik, hogy éppen a bohóckodás teszi érthetőbbé és korhűvé a jelenet mondanivalóját. 

Shakespeare műveiben legalább 27 bolonddal találkozunk.

A legkidolgozottabb figura talán Falstaff, aki három darabban is szerepel és egy negyedikben hivatkoznak rá. Talán ebből a gazdagságból is érzékelhető, milyen fontos és sokszínű figurája lehetett a 16. századi angol udvarnak és közéletnek a bolond. Ma már azt is tudjuk, hogy Shakespeare műveinek igen jelentős hatása volt a bolond karakterének további világirodalmi „karrierjére” is.  

Az idők során a bolond és a belőle „felnőtt” bohóc magának a művésznek a tükörképévé válik, és az alkotó lét – egyben az emberi lét – keserédes, tragikomikus szimbólumaként él tovább. Ki ne ismerné Federico Fellini híres filmjét, a Bohócokat és ki ne emlékezne Eötvös Gábor világhírű magyar zenebohócra, a magyar cirkuszművészet egyik legendájára? Az ő előadása nyomán vált szállóigévé a „Van másik!” kiszólás:

Magyar bolondok magyar igazsága

A magyar királyi udvarok híres bolondjai közül többet is megtartott az utókor történeti emlékezete. Olyan is akadt közöttük, aki a

reverendát cserélte csörgősipkára és úgy tűnik, nem járt rosszul vele:

Zsigmond királyunk udvari bolondja Juhannes Talanderiként látta meg a napvilágot, végül Porró néven vonult be a királyi udvar történetébe, majd nemesi címet is kapott.

Zsigmond magyar király udvarában létezett Hofämterspiel (Bécsi Udvari Kártya) nevű kártyajáték magyar udvari bolond lapja – Forrás: Wikimedia Commons

A legismertebb magyar udvari bolond, Lebersit, Mátyás királyt szolgálta. Történeti adatok szerint az 1468-as cseh-magyar egyezkedéskor a pápák jelenlétében párbajozott a fontos vallási kérdések eldöntésében a másik fél bolondjával. Az udvari bolondok viadala végül majdnem tömegverekedésbe fulladt. Mátyás utolsó tréfamestere Tibrilli volt, akit egyértelműen nagy becsben tarthatott, hiszen maga jelenthette be uralkodójának halálát. A tisztségek és elismerések adományozásával Stibor pozsonyi ispán sem szűkölködött, ha igaz a legenda, miszerint Beckó nevű udvari bohóca kérésére építette Bolondóc várát (ma Beckó vára), mivel az egy vadászat alkalmával igen megnevettette. 

A magyar udvari bolondok „aranykorát” Mohács végképp lezárja, hiszen ettől kezdve funkciójuk is megszűnt. A hajdani csörgősipkások nyomait ma már egyedül a kártya őrzi: a király is erős lap, de nála is erősebb a jolly joker, vagyis a bolond. A magyar irodalomból sem ismeretlen számunkra az udvari bolond figurája, hiszen Mikszáth Kálmán Akli Miklós című regénye I. Ferenc német-római császár udvari bolondjának történetét dolgozza fel.

 

Bolondokra mindig szükségünk lesz

Mint minden vidám kulturális jelenség, a bolond figurája is megjelenik a mesékben és a gyermekfilmek alkotóit is megihlette. Ki ne ismerné a népmesék Bolond Istókját, aki mindent fordítva csinál? Azt talán kevesebben tudják, hogy Bolond Istók valóságos figura volt, aki Dugonics András szerint Léván született, s mivel szerette volna megnézni Debrecent, elgyalogolt a város széléig, majd elégedetten visszafordult: innen ered a mondás, hogy „bekukkantott, mint Bolond Istók Debrecenbe”. Így vált az ostoba, együgyű ember jelképévé Bolond Istók. A gyerekek másik kedvence Csöröge, A palacsintás király című magyar tévéfilm udvari bolondja, aki hamar végére jár a főszakács ármányos fondorlatának.

Társadalmi és kulturális szerepét tekintve tehát a bolond legértékesebb funkciója, hogy mindig tükröt tart, kimondja az igazságot, rávilágít gyarlóságainkra. Erre a szerepre mindig szükség lesz, nem csak a királyi udvarokban volt fontos. És nem csak április elsején...

„Április bolondja felmászott a toronyba”

Az áprilisi tréfa és a bolondos április hónap eredete valószínű elsősorban a szeszélyes időjáráshoz kapcsolható és népi megfigyelésen alapszik. Erre utalhat a „bolond lyukból bolond szél fúj” mondásunk is. Az „április bolondja” gúnynevet olyan emberre ragasztják, akit április elsején megtréfálnak, rászednek. Több országban is elterjedt ez a szokás, eredete viszont nem tisztázott. Egyik magyarázata szerint kelta hagyományból származik: április kezdetén vidám tavaszi ünnepeket ültek. Mások IX. Károly francia király egyik rendeletéhez kötik: 1564-ben az új esztendőt április 1-jéről január 1-jére tétette, s az akkor szokásban lévő újévi ajándékozás megmaradt, de a rendelet után április elsején már csak bolondos ajándékot adtak egymásnak az emberek. Amilyen érdekes és sokszínű történetet „írtak” az idők során a bolondok, az áprilisi tréfának is legalább olyan gazdag hagyománya van.