„Bennem mindenképpen kettősség van” – interjú Lovas Rozival

Fiatal színésznőként igen széles spektrumot lefed a repertoárod: a színpadi szerepeken túl a filmvígjátékoktól a rádiós podcastig, a könnyedebb témáktól a mélylélektani kérdéseket feszegető alakításokig sok szerepben láthattunk, hallhattunk már és mindegyik szerepben természetes könnyedséggel hozod a figurát. Ez a sokféleség alkati kérdés vagy nagyon tudatos szakmai építkezés eredménye? 

A pályám legelején azt értettem meg, hogy mindig az a legjobb, ami ott és akkor a teljes igazságot lefedi. Mindig a saját milyenségemet, a saját jellememet keresem, kutatom és próbálom nem elveszíteni. Muszáj megismernünk, mi okoz nekünk csalódást, fájdalmat, gyengeséget – ahogy telik az idő, egyre több ilyen élményben van részünk és a színész többek között ezekből táplálkozik. Viszonylag hosszú úton jutottam el odáig, hogy be merjem magamnak vallani, ezt szeretném csinálni: színész akarok lenni. Amikor felvettek a Kaposvári Egyetemre, azt éreztem, hogy végre a helyemen vagyok, szabad az út előttem. Onnantól kezdve iszonyatosan sokat dolgoztam. Az volt bennem, hogy nagyon sokat kell tenni azért, hogy ez jól sikerüljön. Sosem voltam fáradt ahhoz, hogy próbálkozzak vagy továbblépjek. Az, hogy mikor milyen szerep talál meg, nem rajtam múlik és nem feltétlenül esik egybe azzal, amire szükségem volna. Az adott lehetőségekben kell megtalálni a mondanivalót és a fejlődési lehetőséget.

Új szerepet is hozott az élet: egyéves lesz a kisfiad, Misa. Miben lett új a világ?

Minden közhelyet elmondtak már az anyasággal kapcsolatban. Be kellett ismernem, hogy ezek a közhelyek mind igazak. Csodálatos. Új szűrőn keresztül látom a világot.

Művészként hogyan hatott rád az anyaság, miben változtál?

A várandósságom és Misa születése részben egybeesett a pandémiás időszakkal, de forgattam már, amikor két hónapos volt és játszottam pár előadást is. Aztán bezárt minden színház... Komoly alkotó-folyamatom azóta nem volt, de ha lesz, biztosan hatással lesz rá ez az új állapot. Más mélységei, más fókuszpontjai vannak az ember gondolatainak, ami belejátszik egy-egy szerepről való gondolkodásba is. Egy érdekes élményem azért volt. Szinkronizáltam egy anya és egy kisfiú drámai jelenetében, amikor először megéreztem, hogy ez már egy teljesen más minőség, másként élem meg, mint a kisfiam születése előtt. Addig csak elképzeli az ember, hogy milyen lehet ez az elementáris összetartozás, féltés, de most már ez teljesen valóságos számomra.

Az eddigi alakításokban megmutatott sokféle szerep közül melyikben érezted azt, hogy önmagadhoz képest is nagyobbat kell ugranod? Melyik változtatott nagyobbat rajtad?

Tavaly készült el Holtai Gábor rendezésében a Második kör című kisfilm, amelyben Molnár Áronnal játszottunk. Ebben például azt éreztem, hogy régóta vágyott mélységű dolgokat pedzeget bennem és a felém áradó érzékeny figyelemtől is nagyon otthon éreztem magam. Itt valahogy jól találkozott az eddig gyűjtögetett szakmai és magánéleti tapasztalat. Úgy érzem, sikerült a film, a végeredménnyel is elégedett vagyok, nem csak az alkotói folyamat okozott örömet. Azt hiszem, olyan arcomat mutathattam meg, amit addig még nem láthatott a közönség. Nagyon jólesett ez a munka.

Színházi környezetben is megtapasztaltad a „nagy ugrást”?

Az is egy nagy ugrás volt, amikor a Radnótiba szerződtem. Addig minden évben váltottam. Nem valamiféle megtervezett forgatókönyv alapján. Egyszerűen benne volt a levegőben, hogy váltanom kell, vágyom még egyéb tapasztalásokra, máshol is ki kell próbálnom magam. A Radnóti azon kevés színházak egyike volt, amire egy esetleges végállomásként gondoltam. Amikor Adél hívott, az egy nagyon fontos pillanat volt az életemben. Az Üvegfigurák is igazi mérföldkő, ahogy A művésznő és rajongói is, szintén Valló Péter rendezésében és a legutóbbi bemutatóm, a Csillagképek is, amit Szilágyi Bálint rendezett.

Érdekes a szabadságvágy, amiről beszélsz, hiszen egyfelől azt gondolnánk, hogy ez örök kereséssel jár, másfelől viszont társulati színészként – ami valószínű az elmélyülésben segít – sem kell lemondani a szabadságról. Te hogy éled meg ezt a kettősséget?

Bennem mindenképpen van valami kettősség. A színház társas műfaj akkor is, ha nem társulatban művelik, és nincsenek független értékek a színpadon: attól, hogy a másik jó, nem biztos, hogy én is az vagyok és fordítva – együtt kell jónak lennünk, az előadásnak kell végül jól sikerülnie. Ez a színházcsinálás misztikuma, akárcsak a pillanat jelenidejűsége és megismételhetetlensége: közösségi élmény, közös teljesítmény. Iszonyúan fontos ilyenkor, hogy milyen közösségben van a színész, milyen szakmai energiák hatnak rá, a tenyerén cipeli-e a szakma vagy éppen lehúzza. Számomra ezek nagyon fontos értékek, ahogy az is, hogy folyamatosan tanulhassak. Fontos, hogy inspiráljanak az emberek, akikkel együtt vagyok. Kényelemre és biztonságra sosem vágytam. Mindig fontos volt, hogy mozgásban legyek, és a Radnótiban mindig van egyfajta egészséges mozgás. Nagyszerű kollégákkal vagyok körülvéve, akikkel nem lehetséges olyan szereposztás, hogy ne szívesen néznénk egymás szemébe a színpadon.

Ahhoz képest, hogy mennyi színpadi szerepben játszottál, mégis A mi kis falunk Erikájaként ismert meg egy egész ország. Látván ezt az abszurdig menő komikumot, azt hiszem mindannyian a forgatások hangulatát irigyeljük leginkább ebből a sorozatból.

Rengeteg nevetés volt, valóban. Sok példát tudnék mondani, amikor röhögés miatt kellett megismételni a jelenetet. A forgatásokon nagyon jó kapcsolatok, barátságok születtek.

Emellett a nagy emberi drámákat boncolgató témákhoz is komoly affinitásod van. Mennyiben építkezel saját élményeidből és mennyit tanulsz hozzá egy-egy szerephez? Hogyan ismerkedsz meg a karakterrel?

Mindig szeretek közös pontokat keresni a saját életemből, amelyek illeszkednek az adott szerephez. Persze, minden szerep más, de nagyon szeretek kutatni is, keresni is, olyan mezőkre lépni, ahol nem jártam, ezeket a mélységeket pedig összehozni az én életemből vett tapasztalatokkal. Itt nem feltétlenül konkrét egyezésekről van szó, inkább arról, hogy mi az, ami érzelmileg, fontosságában egymásra rímel. Szeretem kívülről is látni a darabot és a karaktert. Sokszor a próbafolyamat vége felé kiülök a nézőtérre, és csak bámulom az üres színpadot, elképzelem rajta magam és a szerepet vagy a mesét, amit el akarok mondani. Akkor stimmel, ha már a saját gondolataimon, fájdalmaimon, érzéseimen keresztül tudom kezelni az adott szerepet. Bármennyire sablonosnak tűnhet ez a megállapítás, tényleg ekkor kezd élni bennem a karakter. Rengeteg kutatás, rengeteg merengés és beszélgetés, a rendező víziói, az én tapasztalatom, álmaim – mind-mind benne vannak egy jól sikerült produkcióban. Sok olyan információ is összegyűlik ilyenkor, ami nem feltétlenül látszik az alakításon, de hozzáadott tudásként mélyíteni tudja azt.

Melyik az a pont, amikor azt érzed, hogy megvan a figura?

Nehéz dolog ez. Nagyon sokat támaszkodik az ember visszajelzésekre, hiszen a rendezőnek és a próbafolyamatnak éppen az a dolga, hogy olyanná formálja az anyagot, amilyennek lennie kell. Ez az anyag pedig én magam vagyok, és először nehezen látjuk magunkat kívülről, amikor viszont már megvannak a keretek, amik nem mozdulnak el, megélhetem a szabadságomat. Innentől kezdve már biztonságban érzem magam, de, hogy ez jó, vagy, hogy most elcsíptem pontosan... ilyesmit ritkán érez az ember. Pillanatokra adatik meg az az élmény, hogy most minden tökéletesen működött, de az sem biztos, hogy úgy van.

Mi történik a függöny után? Könnyen leveted a figurát? Mire hazaérsz, kibújsz a szerepeidből?

Nem igazán, nem tudom. Nyilván nem maradok színpadi szerepben, de belülről még hajt a lelkiismeretem, foglalkozom vele. Még akkor is, ha nagyon jó volt, de ha valami elromlott, akkor nagyon sokáig bennem van, keresem az okát.

Hogyan szoktál feltöltődni?

Ezt tanulom még. Most különleges időszakot élek a kisfiam és a pandémia miatt is. Ilyen ritmusváltás talán nem is volt még az életemben. Nagyon nagy pörgésben éltem hosszú évekig, sokat dolgoztam, de sokszor éreztem, hogy le kellene lassítani kicsit. Mostanában kezdem érezni, hogy elengedi magát a belsőm és olyan emlékek jönnek elő, amelyek a hajszolt időszakomban soha, mert mindig csak a jelenre fókuszáltam. Olyan ritkán volt, hogy csak úgy magától szárnyaljon a képzeletem, pedig ez fontos lenne és egészséges. Erre kell tudni valamilyen terepet találni. Nem volt olyan rituálém, amivel rendszeresen kikapcsolódtam volna, csak amikor eljött a szükség, akkor éreztem, hogy muszáj a természetbe menni, muszáj a kutyámmal lenni, muszáj sportolni. Vagy a barátaimmal lenni és csak együtt nevetni. Ezek nagyon fontos dolgok számomra.

Kamaszkorod végén abbahagytad a teniszezést. Mit sportolsz manapság?

Mindenfélét szeretek csinálni, szeretem intenzíven fárasztani magam: futok, úszok, saját testsúlyos edzéseket végzek, jógázom. Teniszezni is szoktam néha, bár az nagyon idő- és szervezésigényes. Sokat segít a mozgás, a természet, az utazás és a nagy terek: nagy mezők, nagy töltések, nagy tenger.

Melyik szerepeddel küzdöttél meg a leginkább?

Mindegyik nehéz. A küzdés szóról azok jutnak eszembe, amelyekről úgy érzem, nem sikerültek.

Te érzed úgy vagy a kritika mondja, hogy nem sikerültek?

Én érzem úgy, hogy van egy-két próbafolyamat és szerep, ami nem sikerült jól.

Hogy gondolod, jól ért téged a kritika?

Azt hiszem, igen, sok jót kaptam. Magánemberként nehezebben nyílok meg, de a közönségnek szóló alakításaimból azt hiszem, jól ismernek. Nyilván voltak írások, amelyek nem estek jól, de ilyenkor kiderül, hogy ez látszik belőlem. Ez is egy tanulási folyamat, hogy az ember tudja, mikor mi látszik belőle és annak milyen hatása van.

A tavaly februárban indult Egyszer lent című podcastben – amelyben férjeddel, Horváth János Antal dramaturggal, szövegíróval dolgozol együtt – emberi mélységeket megjárt interjúalanyok vallomásait tolmácsolod narrátorként. Milyen élmény együtt dolgozni? Számotokra „könnyű műfaj” a szakmai együttlét vagy meg kell küzdenetek a munka-magánélet egyensúly frontján?

Az első évadban még nem volt szövegíró, de éreztük a hiányát, így János a második évadban csatlakozott hozzánk. Azt hiszem, mindketten olyanok vagyunk, hogy ha nem stimmelne a szakmai rész, talán nem is tudnánk egy párt alkotni. Előbb találkoztunk szakmailag, mint magánemberként, és nyilván ez afféle vonzalom is: egymás tehetségébe, világnézetébe szerettünk bele először. Ez most is ugyanolyan inspiráló. Megnézzük és megbeszéljük egymás munkáit, bízunk egymás szemében, véleményében. Inkább természetes része az életünknek, néha azon csodálkozom, hogy mennyire az.

Hogyan változtatok ezáltal?

Nagyon szabad, független ember vagyok, és így is szeretem magam, a saját gondolataimmal, érzéseimmel, vívódásaimmal: ezek mind szükségesek az életemhez és a szakmámhoz. Ugyanezt természetesnek veszem a másik fél részéről is: két szuverén ember találkozik, mert együtt jobb, mint külön. Nyilván mindenkinek mást jelent a szabadság, de az élet minden területén tiszteletben tartom. Ő író, tehát nagyon sokat van a saját fejében, én meg szerepeken gondolkodom, tehát én is sokat vagyok magamban, máshogyan figyelek – emiatt is nagyon fontos, hogy mindketten szabadnak érezhessük magunkat, hiszen attól együtt is jobb lesz. Közben persze tanuljuk, hogy kinek mi a jó, empátiával figyelünk egymás rezdüléseire, változásaira. Ez a figyelem mindenkinek jót tesz: tágítja azt a burkot, amiben él.

Más szempontból is érdekes az Egyszer lent. Magyarországon a beszélgetés alapú podcastek terjedtek el, itt viszont narrációban születik meg a tartalom. Miért döntöttetek emellett a formátum mellett?

A Betone Stúdió keresett meg engem ezzel a kitalált, de még ki nem próbált formátummal. Nem riport, nem is sima elbeszélés, nem párbeszédes műfaj, de nem is csak egy felolvasás. Nagyon komoly mélyinterjún alapszik az egész, sőt, van egy megelőző interjú is, amit a szerkesztő készít az interjúalanyokkal. Ezután kerül a kezembe az anyag és akkor már célzottan készülök a beszélgetésre. Persze, én is sok kutatómunkát végzek. Tulajdonképpen olyan, mintha egy szerepre készülnék. Ez is jó tanulási folyamat volt: a riporteri munkában is készülni kell, szerkeszteni kell, tudni kell inspirálni az interjúalanyt, tudni kell elvágni egy gondolatot, ha az messze sodorna, tudni kell kiugrasztani egy szükséges gondolatot – mindezt őszinte, mély, jelen idejű beszélgetésben. Az improvizáció is nagyon fontos, hiszen sokszor éppen ezáltal mondanak ki olyasmit, amit még soha senkinek, vagy amire nem is számítottunk, hogy el fogja mondani.

Hogyan lesz ebből podcast?

A nagyjából másfél-kétórás mélyinterjúból a szerkesztő elkészíti azt a vázat, amire a végleges anyag épül: kiválasztja, hová kell narráció, mely részeket használjuk az interjúból, hol legyen zenei betét, hová kellenek váltások, majd ez alapján a szövegíró megírja a narrációkat. Ezt a narrációt én felmondom, majd a hangosztályra kerül, ahol összevágják, megzenélik és elkészül a végleges verzió.

Kicsit hasonlít ugyan a színházi munkádhoz, de annyival mégiscsak több, hogy itt egy emberre kell intenzíven odafigyelned és az ő élményeiből építkezel. Ugyanakkor hatalmas felelősség is egy mélyinterjú, hiszen ha lemerészkedsz az emberi tragédiák mélységébe, onnan vissza is kell tudni hozni az interjúalanyokat. Csak olyasvalaki képes erre, aki maga is megélt már hasonló mélypontokat.

Benne van ebben az a készség is, amelyre a színészet nevel: nyitott szemmel és empátiával figyelni a környezetedet és az embereket. Megtanulod az ő szemszögükből is látni a világot, nem ítélkezni, hanem megpróbálni megérteni, ami történik. Ez valóban komoly energiákat kíván. Ha mersz a másik szemébe nézni és arra reagálni, hogy ő kicsoda, akkor egy új univerzum nyílik meg a két ember között a megértés által: ennek van igazi ereje. Ezért gondoltam nagyon fontosnak, amit az Egyszer lent-ben csinálunk, hiszen ha ilyen mélységekben tudunk együtt lenni valakivel, annak van kifelé sugárzó ereje is. Sokszor éppen azt az élményt nyújtja, hogy nem vagy egyedül.

A legutóbbi interjúalany, Rohr Linda mondta például, hogy az életnek nem dolga, hogy könnyű legyen – lehet ez ellen ágálni, de mindenképpen meg kell küzdenünk vele, miközben mindenkinek másképpen nehéz. Nem verseny, hogy kinek rosszabb, de az ilyen történetekből rá lehet csodálkozni arra, hogy „te jó ég, micsoda tragédia, és mégis ki tudott mászni belőle!”. Nagyon jó visszajelzéseket kapunk, olyanok is írnak, akik elképesztő veszteségek után a műsor hatására mozdultak ki a holtpontról. Talán a műfaj is segít, az, hogy csak hallgatnunk kell, miközben a saját élményvilágukhoz kapcsolódik, amit hallunk. Nem a saját fájdalmunkon van ugyan a fókusz, de annak feldolgozásában is segítenek a hallottak.

A művészet mellett neked mi segített továbblépni a személyes tragédiádban? Ha rólad szólna az Egyszer lent egyik adása, mit hallanánk?

Az első fontos lépés az volt, amikor megéreztem, hogy ez ellen nem szabad küzdenem vagy haragudnom miatta, hanem valahogy a barátommá kell fogadnom ezt a fájdalmat, mert ez már az én részem. Ha egyszer megtanulom szeretni és a sajátomnak érezni, akkor könnyebb lesz és velem lesz mindig: ettől több leszek. Sok idő kell még ezután, hagyni kell, hogy fájjon, meg kell tanulni szelektálni a dolgokat, hogy mit engedünk be, mit zárunk ki. Sok jóindulatú hülyeség is van ilyenkor, ami felénk áramlik, és amire semmi szükségünk nincs. Valahogy kiélesedik az ember elméje ilyen helyzetben. A véletlenül megtalált jó szavak elképesztő erőt is tudnak adni.

Mire vágysz jelenleg szakmailag?

Konkrét szerepre sosem vágytam, most sem az motivál, hogy bizonyos produkciókban részt vehessek. Sokkal fontosabb számomra, hogy jót csinálhassak. Nagyon várom a jövő évadot, és hogy játszhassak azokkal a kollégákkal is, akik frissen szerződtek a színházba. Nagyon szeretnék filmezni sokfélét, talán inkább mélyebb, lélektani minőségeket feltáró produkciókban. Arra vágyom, hogy a befektetett magas színvonalú munka itthon is garancia legyen további színvonalas felkérésekre, hogy olyan úton tudjunk haladni, ami csakis előre, nem pedig visszafelé visz.