Art Deco és Jazz: egy zuglói villa titkai

A most szóra bírt ház kicsit kakukktojás: az art deco stílusában kevés villa épült, de nem csak itt, Pesten, hanem általában. Az elsők között született terv 1911-ben a kertváros főutcájának, az Abonyi utca közepe táján, a 25-ös szám alá. Nem tűnik semmi különösnek az épület egészen addig, míg az ember közelebb nem merészkedik – pláne, ha van szerencséje belülről is megcsodálni, és ha még utána is olvas, kiderül: bőven tudnak mesélni ezek a falak...

Bauer Emil és Guttmann Gyula terveztek ide villát 1911-ben bizonyos Kornstein Emil megrendelésére, aki ekkor éppen a nagyszalontai Kornstein Testvérek cég tulajdonosa, és a szintén nagyszalontai Gazdasági Takarékpénztár igazgatója volt. Az építészpáros legismertebb munkái Pesten a Corvin mozi és az azt körülvevő bérházak, Budán pedig a Szabadsághegyen, a Karthauzi utcában ma is álló hajdani Majestic és Mirabel szállók 1937-ből és 1938-ból.

Fotó: Szuhai Barbara / Mesélő Házak 

Az építési engedélyek egy földszint plusz kétszintes nyaralót mutatnak, külön istállóval négy ló számára. A villa földszintjén egy nyolcszobás lakás szerepel az eredeti terven, amely egy műszaki irodát is tartalmazott? könyvelésnek, levelezésnek, és a „Főnöknek” külön szobákkal. Az emeletekre szintenként két háromszobás, hallos, cselédszobás lakrészt terveztek, télikert minden lakáshoz járt, ahogy központi „alacsony nyomású melegvíz” fűtés is. A padláson volt a mosókonyha, a mángorló és még egy kisebb, kétszobás lakás.

1942-ben már a második generáció a tulajdonos: özvegy Szepessy Gyuláné született Kornstein Edit és Ibrányi Ödönné született Kornstein Irén végeztetett némi átalakítást a házon Román Andor tervezővel. A falusias hangulatú, faragott faverandás melléképületben istálló helyett garázsok lettek, az emeletén kétszobás lakás épült.

Fotó: Szuhai Barbara / Mesélő Házak

Az igazi szépség a lépcsőházban üti szíven az ilyesmire nyitott látogatót. Mélyvörös, tán Zsolnay-csempe borítja a falakat úgy másfél méter magasan, a korlátok csigavonalát hibátlan rézborítás fedi, látszólag meg sem kottyant nekik az első röpke 120 év. A fénykor utolsó mélyvörös ablakszemei az egyik emeleti lépcsőházablakban maradtak meg mutatóba. De a legkülönlegesebb látvány a lábunk alatt fogad minket. A PVC elődje a korabeli sajtó szerint majd csak az 1928-as Iparkiállításon jelenik meg, mint a Magyar Ruggyantaagyár sikerterméke. Az 1930-as években épült premodern és Bauhaus házakban is megcsodálható, a régi reklámok szerint „hézagmentes és hygiénikus, könnyen tisztítható és zajtalan rajta a járás.” Vagy a Tér és Forma 1937-es egyik számában:

„Az Emergé gumipadlóburkolat egyesíti az összes burkolóanyagok előnyeit: esztétikus, hygiénikus, gazdaságos, kényelmes, kellemes. Hallok, folyosók, irodák, fürdőszobák, szállodák, éttermek, kórházak, szanatóriumok, áramfejlesztő telepek, kapcsoló-és röntgentermek burkolásánál nélkülözhetetlen.” 1928-ban a Vallás és Közoktatási Minisztérium rendeletben határozta meg, hogy minden, az országban zajló nagyobb, középületi építkezésnél meg kell versenyeztetni a magyar Emergé gumipadló gyártóját is, és lehetőség szerint preferálni kell a magyar terméket. Ezért tényleg jelen volt a kórházaktól az iskolákig, a luxus bérházaktól a magánvillákig mindenütt. Gumiszőnyegről beszélünk, de messze nem arról, amit különösen a szocialista építőiparról éles emlékeket őrző generációknak jelent ez a kifejezés. Ez az anyag bármely, mai szemmel a legmeglepőbb, merészebb, modernebb színekben elérhető volt, és eszébe nem jutott öt-tíz év után tönkremenni – mint azt a nyolcvanas évek általában rettenetes színű termékei tették, rendszerszerűen.

Fotó: Szuhai Barbara / Mesélő Házak 

Egy másik reklám szerint 1937-ből:

„Az Emergé minden kívánságot kielégít. Hőszigetelő voltánál fogva nyáron hűs, télen meleg. Tisztítása naponta hideg vízzel, időközönként gyenge lúgos vízzel történik. Élénk színét állandóan megtartja.” Ez utóbbi tulajdonságát mi is tanúsíthatjuk szűk 120 évvel a burkolat feltételezhető lerakása után. Ennél jobb reklám nem is kell.

Egyik várostörténeti sétámon résztvevő vegyész hölgy magyarázta el, hogy ezek a szivárvány minden színében készült, rendkívül strapabíró, és nem utolsó sorban elegáns szőnyegek ráadásul természetes anyagokból készültek: parafa és lenmagolaj keveréke adta az alapot. Ehhez sajnos semmilyen forrást nem találtam, de bármi is volt a recept, a végeredmény egy háborúkat, ostromokat, pénztelenséget, és az ilyes polgári csökevényeket igen hatékonyan írtani képes évtizedeket is ránc nélkül bíró padlóburkolatot eredményezett. Esetünkben éppen mélyvörös színben.

Fotó: Szuhai Barbara / Mesélő Házak  

De ezek „csak” az esztétikai örömök azon szerencsések számára, akik betehetik a lábukat a lépcsőházba.

Egy különleges klub története

1945 nyarán, amikor Budapest épp kezdett magához térni az egyik legkegyetlenebb és leghosszabb háborús ostromból, amit európai főváros a második világháború alatt elszenvedhetett, egy egészen kivételes intézmény nyitotta meg kapuit az Abonyi utca 25 alatt. Az utcáról is látszik, hogy a földszinti lakás, amely az 1911-es tervek szerint a legnagyobbnak épült, az utcára néző, az épület teljes hosszában elnyúló teraszáról lépcsővel nyílik a kert felé. A rajzokon négy, egyenként nagyjából 25 négyzetméteres szoba nyílt egymásba ezen a fronton. Ezt a szép teret használta ki az az ügyes vállalkozó, aki megnyitotta a Candlelight Club nevű éttermet.

A Candlelight Club az akkoriban rendkívül népszerű, Vivian Leigh és Robert Taylor főszereplésével 1940-ben készült amerikai film, a Waterloo Bridge egyik ikonikus jelenetére utal. A film drámai és romantikus, benne a háború nyomorával és az élet reményével – 1945-ben mindenki pontosan tudta Pesten, mire utal, és mit szeretne sugallni az itt nyíló lokál elnevezése. A Világ című lap 1946 júniusi száma részletes leírást ad az étterem belső berendezéséről és hangulatáról:

„Villanegyed a Városligetben. Elegánsan terített kis asztalok, nádfonatú székek, a terítékhez virág, vignettás borok, valahol pezsgő pukkan, koktélt kevernek a bárpultnál. A zongora mellett angol katona, a Bozambó egy híres néger dalát énekli.  A „Candlelight Club” a sűrű romantikájú Waterloo Bridge film tette világhírűvé. Az Abonyi utcai kertes villában ennek mását varázsolták ide. Egymásba nyíló, hangulatos szalonok, piros és zöld lámpák, csavart kis gyertya minden asztalon. Sorban az asztaloknál amerikai és angol katonák, pesti hírességek, színésznők, újságírók. Amerikai cigaretta, angol viszki, fülünkbe csengő jazzdalok. Klub. Gyertyafény Klub.”

 

Egészen hihetetlen, hogy egy pokoli, közel három hónapos ostrom és egy vesztett háború után, amikor a Szövetségeseket a világ ezen végén a szovjet hadsereg jelentette, amely hadsereg már itt volt, de még nem volt egyértelmű, hogy megszállóként itt is marad, hogy Budapesten a szovjet hadsereg árnyékában 1946 nyarán ilyen élet volt. A városban voltak amerikai és angol katonák. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság, vagyis az Allied Control Comission angol részről Oliver Pearce Edgum, amerikai oldalról William Shaffer Key tábornokok vezetésével képviselték hazáikat, bár Magyarországon sajnos egyre fogyó hatáskörrel. De jelen voltak Pesten katonáikkal, akik boldogan jártak el egy, a számukra is kellemesen ismerős filmre emlékeztető helyre. Amelynek hirdetéseivel tele voltak a lapok.

1946 szeptemberében a Magyar Nemzetben: Candlelight Club. „Szombat reggelig tánc. „Babkávé, gombapörkölt, egytálétel, pálinka, üveg sör, bécsi szelet(liba).

Rendszeres fellépő volt Alfonzó, Rodolfó, Hacsek és Sajót megszemélyesítő Herczeg Jenő és Komlós Vilmos, Tommy Víg, Turay Ida, Ráday Imre, és Sárdy János, a sármos tenor. A kor legnépszerűbb jazz-zenekara, a Holéczy együttes, aminek énekesnője Holéczyné Szűcs Stefánia, művésznevén Ákos Stephy az 1940-es évek legképzettebb, Zeneakadémiát végzett táncdalénekese volt. A hatvanas években énektanárként többek között Cserháti Zsuzsát is tanította.

Egy másik hirdetés:

„Hihetetlen! Vacsora, egy üveg sör, egy fekete és hangulat, kitűnő zene 5000 pengő a Gyertyafény Klub. (Candlelight Club) XIV. kerület, Abonyi utca 25. (A Nemzetitől 10 perc. Villamos: 44,67. A Stefániáig)

Szintén a „Világ” 1946 júniusi az én kedvenc hirdetésem:

„Ne menjen Amerikába! Dolly Lamarr a legújabb amerikai számokat énekli. Candlelight Club -Étterem-terrass, kerthelység, hűtött termek. Autóknak garázs. XIV. kerület, Abonyi utca 25.”

A veszélyt hozó szelek már a nyitás után nem sokkal, 1945 októbereben meglegyintették a Candlelight Clubot. Ekkor záratták be a zordon hatóságok először az éttermet, ahogy azt a „Világ” 1945 október 19-i száma írta:

„A belügyminiszter ismeretes rendelete értelmében az Arizona, Palais de Dance, a Capri, Casanova, Kék Duna, Sanghai, Belvárosi bár, a Kossuth-téri Allied Club, Broadway bár, Candlelight Club, Philadelphia pince, Pomery bár, AKV espresso, Rajna Kávéház – (...) ma délben a hatósági közegek ezen vendéglátóhelyek termeit lepecsételték, árukészletüket lefoglalták.”

Ez a lista is mutatja, milyen élet volt Pesten félévvel az ostrom után. Ezután még kinyithattak ezek a valahogy, legalábbis a Gyertyafény Klub még létezett a végleges bezárásig, ami majd 1947 tavaszán következik be. Az ok: a tiltott húsételek felszolgálása. A hatóságok nem vicceltek, az üzleteket bezárták, a szabályszegő üzemeltetőket és tulajdonosokat internálták.

A Candlelight Club létezése kész csoda, különösen annak tudatában, hogy ezen villa közvetlen szomszédságában álló, tornyos sarokházba – mint azt a kiváló Ismeretlen Budapest című sorozatban olvashatjuk –, nem más költözött 1945 áprilisában, mint Rákosi elvtárs személyesen. Ennél abszurdabb szomszédság, mint az amerikai és angol katonákat rendszeresen vendégül látó, jazz-t játszó táncos, kerthelységes étterem és a kommunista diktátor – ilyen párosítás csakis itt, a fájdalmasan fekete humorral túlélő Budapesten történhetett. „Az öreg”, ahogy beosztottjai titokban nevezték, mindent elkövetett, hogy lármás szomszédja, ez a „bűnös polgári csökevény” mielőbb eltűnjön a föld színéről, ami ahhoz képest egész sokáig létezett. 1947 tavaszán zárt be végleg, helyére egy szintén rövid életű Villa Pensió nevű kis szálloda költözött. Rákosi 1949-ben hagyta el Zuglót a Sváb hegyért, ahol Muráti Lili biztonságosabbnak vélt, szintén rekvirált villájába költözzön a Lóránt utcába.

Az Abonyi utcai villa szintén mesélő ház. Kívülről stílusából sem árul el sokat, belseje, lépcsőháza őrzi még a régi idők eleganciáját. Melléképülete külön kincs: faragott tornáca, régi, eredetinek tűnő garázskapui miatt különösen igazi kuriózum. De a különleges, mára nyomtalanul eltűnt Gyertyafény Klubra már semmi nem emlékeztet. Elhallgatott a jazz, csak a régi lapok emlékeznek rá...

Forrás: Helyszínbejárás 2021-2024.