A történetek kávéháza, ahol az ég a földdel összeér: a mátészalkai Képes Kávéházban jártunk

Egy beszélgetés, ami útnak indít

„Fiam, ahol élsz, az legyen a világ közepe!” – Makovecz Imrének ez a mondata nemcsak tanítványai életét, gondolkodásmódját határozta meg, de nyugodtan tekinthetjük tételmondatnak egész magyar kulturális örökségünk megőrzése szempontjából is. A beszélgetés, melyből most idéztük, a mátészalkai Pénzes Ottó és az organikus építészet mestere között zajlott valamikor az 1990-es években, és mint utólag kiderült, később is meghatározó üzenetként hatott.

Pénzes Ottó, a mátészalkai Képes Géza Általános Iskola igazgatója és történelem szakos tanára elsősorban a pedagógusközpontú iskola megteremtése okán kapott figyelmet a médiában az elmúlt időszakban. „A Képes Géza” ugyanis – ahogy pedagóguskörökben emlegetik – éppen azáltal vált az ország egyik legeredményesebb általános iskolájává, hogy visszaadta az ott dolgozó tanítók, tanárok és iskolai dolgozók hitét a szakma presztízsében és nyugodt körülményeket teremtett a fejlesztő munka számára. Nem csoda, hogy az így felszabadított pedagógusok merőben különböznek a utóbbi években egyre nehezebb helyzetben lévő, elfáradt átlagtól.

A pedagógiai csoda azonban csak egy a sok történet közül, amit elmesélhetnénk Pénzes Ottó és családja életéből. Legutóbb egy igazán különleges eseményen találkoztunk Mátészalkán, a Képes Kávéházban, az Építők Napján.

A szatmári járásközpont valódi kincsesháza épült meg Makovecz Imre eredeti terveinek átdolgozásával, valódi közösségi összefogásként. A mester szellemiségéhez hűen, nem a hivatalos megnyitóval avatták fel az elkészült építészeti remeket, hanem az építkezésen dolgozó mesterek számára szervezték meg az első találkozót a patinás kávéházban, hogy együtt örülhessenek a befejezett munkának. A Képes Kávéházat pedig nevezhetnénk akár a Történetek Kávéházának is...

Mindenki egyért, egy mindenkiért: dráma katarzissal

Ahogy az lenni szokott, a férfiember szemérmessége olykor éppen az érzelmi szálakat fedi el egy-egy történetben. A mostani kulcsmozzanatot sem a „főszereplő”, hanem hitvese, Pénzesné Papp Erika árulta el az Építők Napján, a Képes Kávéház emeleti szalonjában, ahol minden bútornak és minden zugnak külön története van. Amikor arról kérdeztem, hogy éli meg feleségként, anyaként, védőnői munkája mellett, hogy férje, Ottó gyakorlatilag az egész életét a mátészalkai közösségnek szenteli, csodával határos történetet mesélt el.

 

„1997-ben diagnosztizáltak leukémiát a férjemnél, és mire transzplantációra került, már utolsó stádiumban volt. Az egyetlen ember, aki szóba jött donorként, a nővére volt, de nagyon kicsi esélyt adtak neki, hogy megfelelő lesz számára. A debreceni klinikán volt például egy fiatalember, akinek nyolc testvére volt, de egyik sem volt alkalmas donornak, tehát tudtuk: nem feltétlenül képes egy testvér donorrá válni. Náluk viszont olyan mértékű volt a hasonlóság – áldott szerencse –, hogy elvégezték a transzplantációt. Még így is sokáig kétséges volt a felépülése, olyan is volt, hogy leállt a csontvelő működése. Az iskolában, a tanáriban ki volt írva a táblára mindennap, hogy mennyivel emelkedett a fehérvérsejtjeinek a száma, míg végül felépült.”

Ezt a történetet természetesen Pénzes Ottó továbbmesélte: „Amikor a kórházban voltam, a barátaim összefogtak Mátészalkán, és egy jótékonysági estet szerveztek a gyógyulásomért: a színházteremben felállva énekelték az »Azért vannak a jó barátok« kezdetű dalt, amit az akkor hatodik osztályos fiam kísért zongorán. A barátom felhívott telefonon és én a betegágyamon hallgattam, ahogy értem énekelnek. Akkor megfogadtam, hogy amikor felépülök, az életem közepébe Mátészalkát helyezem. Ezért is alapítottam meg a Mátészalkai Művészetbarátok Egyesületét, hogy Mátészalkának mindenből a legjobbat nyújthassuk: igyekeztem idehívni az ország szellemi, művészeti, tudományos életének színe-javát, és nemcsak idehívni, nemcsak rendezvényeket szervezni, hanem ezeket az embereket ide is kötni. Baráti kapcsolatok alakultak ki az évek folyamán.”

Évtizedek munkájából kiragyogó fény

Az 1998-tól működő Mátészalkai Művészetbarátok egyesületének első tizenöt éve nagyon pezsgő kulturális életet kínált a városnak. Ebben fogant a Képes Kávéház gondolata is, melyet többször megfogott az idő, míg végül Zsigmond László építész, elő nem vette újra a terveket és Pénzes Ottóval közösen el nem kezdtek dolgozni a megvalósításon. Végső formáját a legutóbbi, 2018-ban készült tervek alapján nyerte el. 

 

„Ez az épület magasabbra emeli a helybéli, történelmi jelentőségű épületeket – visszaemeli Mátészalkát arra a rangra, amin az 1910-es, ’20-as évek magasságában volt, ugyanis stílusában, tartalmában, arányrendszerében azt az időszakot idézi, nyilván a mai kor igényeinek megfelelően kialakítva” – mondja a főépítész.

A kávéház egyik legszembetűnőbb tulajdonsága, hogy a fény különleges szereppel bír, játéka folyamatosan érződik a különböző terek megvilágításában, hangulatában. Az építészeti munkán túl a belsőépítészeti tervek is ehhez igazodva készültek. Zsigmond Ágnes, aki férjével, Lászlóval összeszokott csapatként dolgozik évtizedek óta, már a kivitelezés közben kapcsolódott a munkához és együtt dolgozott Filep Anita iparművésszel az enteriőrök kialakításán. Fotók százait, skiccek és tervrészletek sokaságát osztották meg egymással és a csapat többi tagjával, míg a végleges megoldások mellett döntöttek.

 

A legnagyobb kihívást a cukrászpult kialakítása jelentette, melynek megtervezésébe természetesen a később ott dolgozó cukrászmestert is bevonták. Akkor még nem is sejtették, hogy a Képes Kávéház szerviz-készleteit a Herendi Porcelán Manufaktúra biztosítja majd. Az újabb kalandos fordulatot is a véletlen hozta: egy évekkel ezelőtt szervezett könyvbemutatóról származó ismeretség által figyelt fel a Herendi Porcelán a különleges környezetre és ajánlotta fel támogatását a Képes Kávéháznak.

Először tervezni ilyen volumenű és színvonalú munkát, nem kis feladat. Filep Anita iparművész, aki maga is a Képes Géza Általános Iskolában tanít, és a kezdetektől fogva részt vett a munkálatokban, őszintén vallott a nehézségekről is: „Voltak mélypontok, és a legfontosabb, hogy ezeken hogy tudtuk átsegíteni egymást. Az anyagi nehézségekben az volt a nehéz, hogy nem szerettünk volna minőségi kompromisszumokat kötni, meg szerettük volna találni azokat a színvonalas tárgyakat, amelyek illenek ebbe a térbe. a képgyűjteményt, amit összeraktunk, hangulatgyűjteménynek neveztük el, mert azt mondtuk Ottóval, hogy ezt akarjuk érezni, amikor ide belépünk. A végéhez közeledünk ennek a munkának és most érezzük igazán, mennyire a szívünkhöz nőtt.”

Az Építők Napján Képes Géza is büszke lett volna

A névadó – a mátészalkai születésű, kétszeres Baumgarten- és négyszeres József Attila-díjas, különleges műveltségű (25 nyelven beszélt, 37 nyelvből fordított) költő, író, műfordító, irodalomtudós, Képes Géza – méltán lehetne büszke a kávéházra. Mátészalka elsőrangú építészeti remekműve elsősorban identitásképző szellemi műhely, közösségi tér, olyan helyszín, ahová belépve mindenki megsejt valamit a múló idő értékteremtő erejéből. 

Ha tehetném, receptre írnám fel a Képes Kávéház látogatását mindenkinek, aki szereti, és aki még nem szereti a kávét; aki hiszi, és aki még nem, hogy a gondolat teremtő ereje világokat képes létrehozni; aki magányos, és aki éppen csak kiszakadna megszokott közegéből kicsit; aki eléggé romantikus lélek ahhoz, hogy elképzeljen és eléggé merész realista, hogy megvalósítson egy időutazást, mely során rendkívüli történetekkel gazdagodhat. A Képes Kávéház ugyanis megmutatja: aki álmodni képes, annak a megvalósítás sem lehet képtelenség.