„A recefonatot, amit díszítésre használunk, el is neveztem csárdásnak” – Mimi néninél, a Szalmakalap Múzeumban

„A Zongota patakával párhuzomoson fut le a Járpataka, ennek eredetén felül Földhid nevü hegyélen vonul át a szép asszonyok vagy más néven Tündérek útja. Ez pedig egy rétyi honárkához és a rikai kakas borozdához hasonló (alján 8 lépés átmérőjü 4–5 láb magas) földtöltés, mely innen északkelet irányban átmegy a kőrispataki erdőkre...” – számol be Orbán Balázs, a vidék székely vándora, akinek leírásából oly sok helynevet és régi kifejezést ismerhetünk meg.

Kőrispatak e táj valódi gyöngyszeme, az kétségtelen! Aki egyszer betér ebbe a faluba, menten szívébe zárja, nem győzi fürkészni tekintetével a sejtelmes utcácskákat, a népi építészet épen maradt remekeit,

a mindenkori utazót a domboldalról hangosan köszöntő református templomát és a szeszélyes és kedves Küsmöd-patakot, mely oly sok örömöt és hajdani áradásokkor bizony bánatot is okozott az itt élő embereknek. 

A Szalmakalap Múzeum hirdetőtáblája – Fotó: Gáspár Kinga

A gyepűvidéken vagyunk, reformátusok és unitáriusok lakta környék ez. Kőrispatak népe az egykori Diósfalva határrészről húzódott feljebb a tatárjárást követően, és az 1800-as évekig gyepű vette körül, melyen csak az kelhetett át, aki megfizette az árát. Népzenéjét 1944-ben Lajtha László Kossuth-díjas magyar zeneszerzőnk és népzenetudósunk gyűjtötte fel, akinek emlékművét a 2001 óta működő, Szőcs Lajos kőrispataki szalmakalapkészítő által alapított Szalmakalap Múzeum udvarán láthatjuk.

Lajtha László emlékműve a Szalmakalap Múzeum udvarán – Fotó: Gáspár Kinga

„Fodor Vilma vagyok, de a faluban engem mindenki Mimi néninek szólít, mert 90 dekával születtem, s hogy ilyen picinek születtem, a nagymamám elnevezett Miminek, aztán rám maradt” – mutatkozik be vendéglátónk, aki éppen egyedül van a múzeumban, így a beltéri kiállítást, az udvart, a szalmafonat-bemutatót és az ajándékboltot is figyelnie kell, hiszen folyamatosan jönnek a vendégek. Csak annak kell fizetnie, aki bemutatót is kér, egyébiránt mindenki saját belátása szerint tudja támogatni a múzeumot. 

A közvetlenül a Küsmöd-patak partjára épült klasszikus, háromosztatú parasztház tornácán két komoly férfiember, János bácsi és Jóska bácsi vigyázzák a bejáratot, a tornácról.

Mimi néni szerint igen jó csőszök, nagyon hűségesek nem csatangolnak el soha – hogy is tehetnék, hiszen ők maguk is szalmából vannak! Belépve különféle, szalmából készült dísz- és használati tárgyak tömkelegét látjuk: a táskától az edény alátétig, a virágtól a falvédőig, a falidísztől az üvegbevonatig olyan széles a skála, hogy elfárad a szem, mire végignézzük. Egy dolog közös bennük: aprólékos, igényes munka mindegyik.

A Szalmakalap Múzeum bejáratánál – Fotó: Gáspár Miklós

A bal oldali tiszta szobában (rendszerint az út felőli szobát tartották fenn tiszta szobának a parasztházakban) kiállításunk főszereplője, a kalap és variációi sorakoznak. Székelyként jómagam sokféle szalmakalapot láttam már, sőt, több félét hordtam is, de

itt nemcsak a hagyományos magyar formákat szemlélhetjük meg, hanem az országban viselt, tájanként és etnikumonként eltérő, jellegzetes kalapok mindegyikét, de még a mexikói és a vadnyugati fejfedőkből is kapunk egy kis ízelítőt.

Szalmamunkával ugyanis nemcsak a mi kultúránkban foglalkoztak, hanem minden olyan tájon, ahol erre alkalmas kultúrnövény termett.

Szalmakalapok a Szalmakalap Múzeumban  – Fotó: Gáspár Miklós 

Nem akármilyen búza szalmájából készülhet ugyanis szalmakalap. Az erre alkalmas kultúrnövény, a mifelénk ősi gabonaként ismert alakor, mely sokkal kisebb terméshozammal ugyan, de kiváló magot érlel, szárából pedig csodálatos, kalapnak való szalma nő. 

„Van egy különleges alakor búzánk, amit vetünk, egy régi ősbúza, ami nem terem annyit, mint a mostani búza, mert ez egy hektáron körülbelül 6000 kilót ad.

De ennek is nagyon finom a kenyere, még jobb ízű, mint a mostani búzáé, de a magja nagyon apró. Olyan a természete, hogy bárhová elveti az ember, megterem: még a kövek közül is kisarjad. Mi a szalmájáért vetjük, mert az nekünk a minden, a családunk hosszú generációk óta a szalmafonásból él” – mondja Mimi néni.

A szalmakalap-óriás a Szalmakalap Múzeumban – Fotó: Kinga 

„Nagyanyámtól tanultam fonni a szalmát:

a recefonatot, amit díszítésre használunk, el is neveztem csárdásnak, mert úgy tanította, hogy kettőt jobbra, kettőt balra kell tűrni, majd egyet fordulni vele.

Már tizenegy évesen megkaptam a pénzemet a kalapfonóktól, és nem is vették el tőlem – nagyon büszke voltam rá, hogy önálló keresetem van” – mondja Mimi néni, s közben a bemutatóhoz készülődik.  

A leggyakoribb fonat a hetes fonat: ebből készül a kalap törzse. Díszítéshez leggyakrabban recefonatot és koszorúfonatot készítenek: ezt varrják a kalap szélére és a korona tövébe, szalag gyanánt. Mi is a hetes fonattal ismerkedünk először:

Oly egyszerűnek tűnik, ahogy a természet adta növényszár belesimul a kezébe, de ez a mesterség sokkal többről szól. „Amikor szépen besárgult már a szára, kézzel, sarlóval learatjuk, vigyázva, hogy nehogy összetörjön. Jó nagy szárat hagyunk neki, így gaz is kerül a marokba, amiből utána egyesével kell kihúzogatni a szalmaszálakat. A búzafejeket levágjuk róla, s zsákba tesszük: eltesszük vetőmagnak, ritkábban csépelünk is belőle.

Majd a megtisztított szalmaszálakat kiteregetjük a napra, hogy jól kiszáradjanak, nehogy nyirkos maradjon egy is, mert megpenészedik.

Utána osztályozzuk, három részre: a vékony, a közepes és a vastag szálakat szétválasztjuk, hogy szép, egyenletes fonatokat tudjunk készíteni belőlük. Végül, amikor fonni kezdenénk, tíz percre beáztatjuk vízbe, hogy engedékeny legyen, jól lehessen dolgozni vele” – avat be az előkészítési munkálatokba Mimi néni, és ebből pontosan kiderül, hogy mikor még a szalmának fogalma sincs róla, hogy egyszer kalap lesz belőle, de már vagy négyszer átment az ember kezén. Mimi néninek három lánya van, ők is továbbviszik és továbbadják a mesterséget: fonják a szalmát és varrják a kalapokat.

Kalapvarró gép a Szalmakalap Múzeumban – Fotó: Gáspár Kinga 

A múzeum jobb oldali szobájában, ahol a prés és a rekordméretű szalmakalap áll, kalapkorona-formák, kalapvarró gépek, a régen használt szenes vasaló, a matolla, a nyomóformák és minden egyéb kellék is megtalálható, ami a szalma feldolgozásához és megmunkálásához szükséges. 

Kalapkorona-formák a Szalmakalap Múzeumban – Fotó: Gáspár Kinga 

Itt látható a matollára húzott hetes fonat:

Hetes fonat a matollán a Szalmakalap Múzeumban – Fotó: Gáspár Kinga  

A kalapvarró majd ezt a fonatot fogja megkapni, miután megszáradt. Mielőtt elkezdené megvarrni a kalapot, átereszti a szalmafonatot a mángorló, hogy egyenletesen lapos legyen, szépen lehessen vele dolgozni:

Mángorló a Szalmakalap Múzeumban – Fotó: Gáspár Kinga 

A bemutató után bejárjuk az ugyancsak sok érdekességgel teli udvart. A Küsmöd-patakból kihalászott terméskövek különböző formái akár műalkotások is lehetnének, s nyugodtan nevezhetjük is annak, hiszen a legnagyobb mester, a természet formálta őket.

Némelyiknek neve is van, hiszen portré, állatformák és Lenin sapkája is felismerhető bennük. Amolyan beszélő kövek: az időről beszélnek, s az útról, amit ez a kis patak megtett időtlen idők óta, hogy e tájat táplálja.

Terméskövek a Szalmakalap Múzeumban – Fotó: Gáspár Kinga  

A kerítés tövében időjárásjelző kő is vár: mire elolvassuk a használati utasítást, mi magunk is mesterei leszünk az időjárásjóslának.

Időjárásjelző kő a Szalmakalap Múzeumban – Fotó: Gáspár Kinga  

Az udvar egyik legszembetűnőbb installációját a látogatók ihlették: azon települések neveit láthatjuk a sűrűn rakott irányjelző táblákon, ahonnan érkeztek látogatók a múzeum megtekintésére. Pontosabban azokét, akik igényelték a településtábla elkészítését és kiállítását.

Településtáblák a Szalmakalap Múzeum udvarán – Fotó: Gáspár Kinga 

Az udvar egyik sarkában pihenő: itt lehet felpróbálni a rekorder szalmakalap párját, és itt lehet megnézni a bemutatót is, amit Mimi néni akkurátus pontossággal celebrál.

Ha kedvünk van, ki is próbálhatjuk a fonást – akkor értjük csak meg igazán, hogy a látszatra oly egyszerű, fürge ujjak közt születő fonat elkészítése micsoda kézügyességet és gyakorlatot igényel.

A pihenő és a próbakalap a Szalmakalap Múzeum udvarán – Fotó: Gáspár Kinga 

Aki ezen a vidéken jár, feltétlenül térjen be egy órácskára, nem fogja megbánni. Mimi néni kedvessége belőlünk is kiudvarolta az ígéretet, hogy ide még visszatérünk!