A pityke ellenszer élethazugságokra – Kovács Levente pitykegombkészítővel beszélgettünk

Kult

A pityke ellenszer élethazugságokra – Kovács Levente pitykegombkészítővel beszélgettünk

Kovács Levente ötvösmester pitykéiről vált széles körben ismertté. Aranyművesként indult jónevű ékszerészműhelyekben, de hamar rá kellett jönnie, hogy nem képes megalkuvásra, és bár a szabadság nem mindig könnyű kenyér, tisztábban tartja a fejet és a lelket. A pityke miatt kerestem fel műhelyében, ám a beszélgetés során kiderült, a pityke csak az egyik kapocs számára a tudatosan és hitelesen felépített életformához és mestersége gyakorlásához.

Hogy lett belőled ötvösmester?

Tizenegy éve végeztem az ötvösképzést, ahová leginkább ezért iratkoztam be, mert úgy tűnt, nem fogom folytatni édesapám, Kovács Attila és nagyapám, Kovács József cipészmester szakmáját. Nagyapám nevéhez kötődik például a debreceni óriáscipő is, amit azóta sem tudtak túlszárnyalni. Szerettem volna a nyomdokaikba lépni, de azt hiszem, nagyon hasonlítunk, ezért apám nem tudott mit kezdeni velem, én pedig nem voltam eléggé rámenős, hogy megmondjam neki, mit szeretnék, így hát kinéztem az ötvösmesterséget. Aranyművesként végeztem a Práter utcai Kézművesipari Technikumban, és el is kezdtem ékszerészként dolgozni, egyedi ékszereket készítettem, drágaköveket foglaltam be, és jól is ment, szerették a munkáimat. 

Egyáltalán nem szokványos manapság, hogy ilyen minőségben készítsen valaki ennyire munkás viselet-kiegészítőket, pitykegombokat, hiszen népviseletet is csak kivételes alkalmakkor hordanak már az emberek. Legfeljebb a folklór különböző reprezentatív műfajainak színpadi megjelenítésekor látunk még autentikus öltözéket. Hogy kezdtél el pitykével foglalkozni? 

Az a környezet és ügyfélkör, amellyel Budapesten találkoztam az első munkahelyeimen, eléggé kiégetett. Úgy éreztem, nem ebbe a közegbe tartozom, nem azokat az értékeket képviselem, amelyek elsődleges fokmérője a pénz. Ezért aztán saját műhelyt nyitottam még a pandémia előtt, és elkezdtem önállóan dolgozni.

Évekkel ezelőtt keresett meg Barsi Csaba muzeológus, néprajzkutató, és az ő ösztönzésére készítettem az első pitykegomb-soromat Végső Miklós néptáncművész számára. Nem volt túl sok idő rájuk, nem is láttam benne túl sok fantáziát. Majd három éve ismét felkértek, hogy rekonstruáljak régi darabokat, és azt már komoly kihívásnak találtam, hiszen ugyanúgy visszaadni a formát és az arányokat, nem könnyű. Később éppen azért figyeltek fel a munkáimra, mert látták, hogy ezek a rekonstrukciók hitelesek.

kovacs-levente-interju

Fotó: Roggs Fényképészet

A pitykegomb az ötvösmesterségben is egy speciális darabnak számít. Kitől tanultad a kulisszatitkokat?

Barsi Csaba néprajzkutató, muzeológus és pitykekutató könyvet írt ezekről a gombokról, és én is rengeteget tanultam tőle. Ő adta az első megbízásokat, majd később jöttek pásztorok, néptáncosok, zenészek. Legtöbbjükkel a mai napig kiváló kapcsolatot ápolunk.

Gondolom, viseletkészítők is megtaláltak.

Ők kevésbé, mert az én pitykéim nem a legolcsóbbak. Egy komáromi gazdaöltözetre készült pitykesor például több hónapig készült, és egy-egy gomb szinte kisebb tyúktojás méretű, eléggé súlyos, sok anyag ment bele. Csak a gombsor fél kilónyi, és még mentelánc is készült hozzá. A rengeteg munkának és az elkészült pitykegombnak így is inkább az eszmei értéke jelentős, nem véletlen, hogy csak kevesen hajlandók belefektetni ennyi energiát a kézi megmunkálásba. Többen készítenek egyben öntött, sorozatgyártott darabokat, de azokat nem nevezném ötvösmunkának.

Hogy kell elképzelni a pitykekészítés folyamatát? 

Tervezéssel indul: 3D-ben elkészítjük a pitykegomb tervét, majd kinyomtatjuk, utána kiöntjük a részeket, összeillesztjük, reszeljük, forrasztjuk, véssük, és külön munkafázis a sodrony elkészítése. Ebbe a gombsorba több mint 40 méternyi sodronyt tekertem bele. 3x3 mm-es anyagot vagy jó esetben drótot veszek – amit éppen kapni – és ezzel a húzóvassal addig vékonyítom, amíg a kívánt szálvastagságot el nem érem. Viccesen néz ki ilyenkor a lakás, mert a ház feléig is kihúzom. Majd ezt a kivékonyított szálat kilágyítom, hogy feltekerjem, és összesodrom. Nagyon kell vigyázni, hogy ne szakadjon el. 

kovacs-levente-interju

Fotó: Roggs Fényképészet 

Melyik munkafázis a legnehezebb?

Ez attól függ, milyen pitykét csinálok, hány tagból áll, és milyen részleteket kell kidolgozni rajta. Nem is a megmunkálás nehézsége az, ami meghatározza, hogy elvállalok-e egy munkát vagy sem, sokkal inkább az ember gondolkodása, akitől a megbízást kapom, és az is nagyon sokat számít, hogy mennyire tudok belevinni saját ötletet. Van, aki nem a hagyományos forma tökéletes rekonstrukcióját szeretné viszontlátni, hanem egyedi ötletekre is nyitott, és ez nagyon inspiráló számomra. Ne feledjük el, hogy a hagyományos viseleteknél régen is fontos volt az egyediség, nemcsak településenként, de akár viselőnként is voltak eltérések. Ez most is így van: az emberek 60-70 százaléka ragaszkodik a sablonhoz, de a maradék 30-40 százalék azt kéri, hogy vigyünk bele valami újítást.

Különlegességén és eszmei értékén túl mi az, ami téged személyesen motivált a pitykegombokra való „szakosodásban”? 

Az emberek miatt szeretem csinálni, a jó megrendelők miatt. Olyan pluszélményt ad, amikor bejön valaki, akiről tudom, hogy a pitykegomb nem státusszimbólum számára, hanem az egész életfelfogásának része, mert közben biogazdálkodásra törekszik, megválasztja, mit eszik, milyen a környezete, milyenek a gondolatai: tiszta életet szeretne élni, és azt érzem, hogy az elkészült gombsor, amit egy mellényen vagy kabáton fog viselni, szervesen illeszkedik abba a környezetbe, ahová kerül. Sokszor hatalmas beszélgetések kerekednek egy-egy látogatásból, olykor előkerül egy üveg méz vagy mézzel erjesztett bor, esetleg a megrendelő áthív magához, hogy megmutassa a kertjét – ezekért az emberi viszonyokért érdemes csinálni. Azért is költöztem el Budapestről, mert a nagyvárosban az emberi kapcsolatok már nem képesek ennyire elmélyülni, és a szakmát is főként a pénz irányítja, emiatt aztán

sok kiváló szakember méltatlan kompromisszumokra kényszerül.

Ezt nem akartam, ezért léptem ki a budapesti mókuskerékből.

Úgy érzed, kilógtál a sorból az előző munkahelyeiden?

Igen, tulajdonképpen mindenütt nagyon hamar kiderült, hogy önálló gondolkodású, autonóm személyiség vagyok, akinek ötletei vannak, rendszert épít, új dolgokat talál ki. Nyilván egy már működő vállalkozásban nem feltétlenül örömteljes fejlemény, hogy beállít egy fiatal ötvös, saját gondolatokkal, amiket szeretne is megvalósítani, sokkal könnyebb ragaszkodni a régi beidegződésekhez. 

kovacs-levente-interju

Fotó: Roggs Fényképészet

Eléggé belterjes az ötvös szakma, szinte mindenki ismer mindenkit – nem féltél, hogy kiközösítenek?

Nagyon belterjes a szakma, igen, de bennem nem volt ilyen félelem. Hozzá kell tennem, hogy a megalkuvások egy része főként abból adódik, hogy az emberek nem mernek nemet mondani, és különösen azok, akik rosszabb körülmények közül érkeznek, vagyis a szocializációban nem tanulták meg, hogyan őrizzék meg saját határaikat, gyakran beleesnek abba a hibába, hogy az ügyfélnek nem lehet nemet mondani. Számomra is komoly tanulási folyamat volt eljutni idáig, felismerni, hogy

az egyedi ékszerkészítésben tapasztalt ügyfélelvárásoknak nem kell mindig megfelelni.

Ma már megtehetem, hogy nem dolgozom mindenkinek, és szerintem ez nagyon fontos része a szakmai hitelességnek.

A biztosat a bizonytalanra cserélni eléggé nagy bátorságra vall, még akkor is, ha ennyire autonóm személyiség valaki. Többek között azért is, mert saját magadnak kell kialakítanod az ügyfélkört, neked kell eltartanod önmagad és most már a családodat is. Mi volt az utolsó csepp a pohárban, ami váltásra késztetett?

A képzés után három-négy évig dolgoztam alkalmazottként, először egy luxusékszereket készítő cégnél, majd más kisebb helyeken, végül egy betegség kényszerített rá, hogy elkezdjek foglalkozni magammal, az önismeretemmel komolyabban is. Öt évvel ezelőtt kaptam egy autoimmun betegséget, pánikbetegséggel együtt, amiből gyakorlatilag saját erőmből sikerült talpra állnom, de még most is tart a gyógyulásom. Azt gondolom, azért lettem beteg, mert amit magamra erőltettem, az ellen a szervezetem tiltakozni kezdett, rendet kellett raknom az életemben. Többek között azt is rendbe kellett tennem magamban, hogy kivel állok le üzletelni, és kivel nem, és világossá vált, hogy az ötvösszakma mellett engem más is érdekel, több lábon szeretnék állni. Például ősztől elkezdek tanulni Gyenge Dávid neuro-mozgáskorrekciós terapeutánál, hiszen az én szakmám nagyon kemény fizikai munkával jár, amire a képzés nem készít fel. Senki nem mondja el, hogy milyen mozgásszervi problémái lesznek az embernek, ha 10-15 évig a munkapad mellet görnyed. Ezt neked kell felfedezned és tudnod kell vigyázni magadra.

kovacs-levente-interju

Fotó: Roggs Fényképészet

A szakmai teljesítményed is figyelemreméltó, de ennél is komolyabb eredmény, hogy képes voltál kirángatni magad egy nagyon mély egészségügyi problémából. Hogy csináltad?

Elkezdtem utánajárni mindennek, ami az önismerethez szükséges, hogy megismerjem magam, és meg tudjak változni. Még egy zen-buddhista templomba is elmentem, de a különböző táplálkozástudományi irányzatok életvezetési technikáit is kipróbáltam. Elkezdtem figyelni arra, hogy mitől vagyok jól, és mikor érzem magam rosszul, mit kell elengednem és mi az, amire szükségem van. A pánikbetegség volt a legszörnyűbb. Volt olyan időszak, hogy nem mertem kimenni az utcára. Ma már jól vagyok, de azt hiszem, igaz Hamvas Béla gondolata, miszerint

senki sem lehet valóban egészséges, aki nem volt beteg egy kicsit. Az én esetemben világos, hogy az élethazugságoktól kellett megszabadulnom.

Mondasz példát olyan élethazugságra, amitől megszabadultál?

Természetesen. Budapest is élethazugság egy olyan embernek, aki nem képes nagyvárosban élni. Amikor ott élünk, azt hisszük, hogy ez természetes, és, hogy feltétlenül ott kell élnünk a boldogulásunk érdekében. Ez persze nem így van. Az ember természetes élettere nem a túlforrósodott, szűk és koszos nagyváros, ahol a kapcsolatok sem tudnak igazán kiteljesedni. Nekem ezt fel kellett ismernem, el kellett engednem azt a gondolatot, hogy ötvösként csak ott lehetek sikeres. 

Mit volt a legnehezebb elengedni az élethazugságaid közül?

A biztos munkahellyel kapcsolatos sztereotípiákat, azt, hogy alkalmazottként kell tudnom boldogulni. Nagyon nem értek egyet azzal a szemlélettel, hogy ha valami negatív hatás ér, azt el kell tudnunk fogadni ahhoz, hogy a biztos egzisztenciánkat megtarthassuk. Az én betegségem a legjobb példa arra, mi történik az emberrel, ha elfojtja a negatív érzéseit, a keserűségét, és nem mer kiállni, hanem beleerőszakolja magát egy környezetbe, és táplálja tovább az élethazugságait. 

Nehézség volt visszanyernem abbéli hitemet is, hogy mindenkinek saját útja van, ezt kell megtalálnunk és ezen kell végigmennünk, nem szükséges a mások által kijelölt ösvényeken botorkálni. Számomra a legnehezebb abban hinni, hogy most éppen ez a dolgom, ezt kell megtennem, hiszen mi adunk értelmet a tetteinknek.

kovacs-levente-interju

Fotó: Roggs Fényképészet

Mennyit dolgozol egy nap?

Nem szeretek erről beszélni, mert egyrészt szabad ember vagyok, másrészt nagyon változó, mikor mit és mennyit dolgozom, ráadásul mást is csinálok az ötvösmunkák mellett. A ház hátánál lévő kertben permakultúrával próbálkozom, de tanulok és modellezek is, nemcsak fémekkel dolgozok. Jelenleg a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasa vagyok, ami három évig tartó támogatást jelent, komoly vállalásokkal, természetesen. Vannak hagyományos témák is, de újításokon is töröm a fejem. A munkáim nagy része most is kint van, a Lélekformák című kiállításon, de itt, az asztalon láthatsz például olyan egyedi darabokat is, amiknek az elkészítési idejét nem is tudnám megmondani. A tekerőlant pitykegomb például az egyik legkedvesebb munkám, megint csak az ember miatt, akinek készült. 

Van szezonalitás ebben a szakmában?

A pitykegombokat főleg nyáron viszik, az esküvői szezonban, vőlegényi mellényekre. Most is készítettem pár sort erre a célra. Az ékszereket elsősorban karácsonyi ajándékként vagy évfordulókra rendelik.

Elég régóta dolgozol már a szakmában, és eléggé elismert vagy már ahhoz, hogy édesapád, a több nemzetközi versenyen is aranyérmet nyert cipészmester is elismerje a munkádat. Hogy viszonyul ahhoz, hogy a fia egy másik, ugyancsak kézműves szakmában nőtt nagyra?

Apám nagyon jó ember, és azt hiszem, nagyon szeret engem, de ezt sokáig nehezen tudta kimutatni. Ma már, hogy látja, én is komolyan helytállok a saját szakmámban, örül a sikereimnek és örömmel vagyunk együtt a Népművészeti Egyesületben, együtt megyünk a Mesterségek Ünnepére és már közös munkánk is van. Készítettünk egy cipőt, amihez én adtam a pitykegombokat, a talpára pedig fémelemeket készítettem, dátummal ellátva – és ez a cipő tizenegyedik helyezést ért el egy világversenyen. Erre nagyon büszke vagyok.

Ajánljuk még:

Ezt olvasni kellene mindenkinek, aki majd meg fog halni

Jókai Anna regénye tulajdonképpen azt mutatja meg, hogyan is kell felkészülni az idősödésre – és bizony, a halálra. Mégsem szomorú, inkább felemel. Én rendre bele-beleolvasok, hiszen ahogy telnek az évek, egyre többet nyújt számomra.