„A nézettség miatt nem fogom kitolni a határaimat” – interjú Horányi Julival

Jelmeztervező vagy, de legtöbben énekesként ismernek, és színészként is kipróbáltad már magad. Mi indított el a művészeti pálya irányába, és hogyan választottad ki ezeket a területeket?

Születésem óta a művészetek felé tendáltam, mondhatom, hogy erre születtem. Édesapám, Horányi László Jászai Mari-díjas színművész, az Esztergomi Várszínház alapítója, vezetője, anyukám, Egedi Edit jelmeztervező. Érdekes, hogy valahogy „elörököltem” tőlük, amiben ők jók voltak, bennem folytatódik az ő útjuk.

Már kiskoromban felfedezték, hogy van fogékonyságom, szüleim támogatták is, hogy tovább tudjak fejlődni.  A rajz és az ének volt a két terület, ami megragadott és nem eresztett el azóta sem. Eredetileg jelmeztervező vagyok, 2009-ben diplomáztam Kaposváron mint látványtervező, azóta is rendszeresen tervezek színházaknak. Sokáig ez volt életemben a fő csapásirány és mellette pedig csak hobbi volt a zenélés. Énekesi pályafutásom igazi kezdetét 2014-re teszem, amikor az X-Faktorban második helyezettje lettem abban az évadban, amit Tóth Andi nyert meg.

Hogy fér meg egymás mellett az életedben a jelmeztervezés, a színház és a zene?

Van egy belső sorrendem annak ellenére, hogy mindegyik területhez mélyen kötődöm. A jelmeztervezés egy olyan háttérmunka, amiről az emberek keveset tudnak. Csak annyi benyomásuk van, hogy tetszik nekik az eredmény vagy nem, de az nagyon sok mindenen múlik, nemcsak az én elképzeléseimen. A színészet egy lépcsőfokkal magasabban van nálam, viszont alapvetően ott is a darab és a rendező, a koreográfus határozzák meg, hogy milyennek kell lennem. Izgalmas alkotási folyamat,

óriási szenvedély a színház, de az önállóságnak kevesebb hely van benne. A feladatom ilyenkor az, hogy hitelesen közvetítsem amit az alkotók megálmodtak. 

A zenében nyilvánulhat meg a legjobban a személyiség, a gondolkodásmódom, a kreativitásom és talán ez van a legnagyobb hatással az emberekre. A zenében nincs háttér, ahonnan más mondaná meg, hogy mit gondolj, nem ad senki kereteket, a zenében te vagy, és a dalod. A közönség pedig eldönti, hogy ez elég jó-e, elég erőteljes-e számára. A zenei produkciók terén minden rajtam múlik, és ez nemcsak kihívás, hanem felelősség is.

Elégedett vagy most azzal, ahol a zenei karriered tart?

Nyaram legfontosabb, leghangsúlyosabb produkciója az István, a király volt. Pályafutásom kiemelkedő pontja, nagyon büszke vagyok, hogy az előadásban, aminek jelmezeit is én terveztem, főszerepet játszhattam. Megragadó, feledhetetlen élmény volt Gizella királynő szerepét énekelni a Budapest Arénában.

Egyre inkább ismernek, az ismertségem és elismertségem egyre jobb. De ahhoz képest, amennyi energiát belefektettem ebbe, van némi hiányérzetem. A nagy áttörés várat magára, akkor is, ha lassan tíz éve stabil tagja vagyok a hazai zeneiparnak. Folyamatosan koncertezek, dalokat írok, a klipjeim forognak, nincs okom a panaszra. Énekesként kifejezetten foglalkoztatottnak, sikeresnek mondhatom magam. Például jelenleg az Orfeumban rendszeresen fellépek, szeptembertől pedig a Madách Színházban fogok játszani a Six musicalben.

De úgy látom,

egyelőre nem írtam meg azokat a dalokat, amikre széles körben felfigyelnének az emberek.

Nem is ez motivál. Szeretem, amit csinálok, és bár csodás lenne tízmilliós hallgatottságot, letöltést produkálni – hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vágyok erre –, az éneklés és a dalszerzés továbbra is szenvedélyem, és boldog vagyok, hogy ezzel foglalkozhatok.

Korábban mondtad, hogy nem akarsz celeb lenni – akkor sem, ha úgy adott esetben könnyebb lenne karriert építeni. Mennyire tudsz egyensúlyt teremteni a TikTok-csatornád, a művészlét és a „celeblét” között?

Továbbra is azt vallom, hogy ma már nagyon nehéz népszerű művésznek lenni a celeblét nélkül, mert ez a kettő óhatatlanul úgy összefolyik, hogy szinte lehetetlen őket különválasztani.  

Bár a csatornámon sok tartalmat gyártok, megvan a stratégiám és megvannak azok a határok, amiken soha nem lépnék túl. Megmutatom például, hogy sminkelek, elmondom a véleményemet bizonyos dolgokról, vagy bepillantást engedek egy romantikus napunkba, ahogyan az a páromnak is belefér, de

nem adom ki a magánéletem mélységeit.

Például hívtak minket páros show műsorokba, de azt már nem vállaltuk be. Soha nem szeretném, hogy a magánéletemen csámcsogjon bárki, ugyanakkor szeretném online is megmutatni magam – törekszem az egészséges egyensúlyra e kettő között.

Ez a fajta közelség – ahova követőidet beengeded – segíti, vagy hátráltatja a kiteljesedésed?

Egyértelműen segíti. Csak azt vállalom be, ami számomra rendben van, amivel tudok azonosulni. A nézettség miatt nem fogom kitolni a határaim.

Az is tudvalevő rólad, hogy maximalista vagy. Hogyan lehet egy folyamatosan változó képletben maximalistaként működni?

A nyitottságom és mindaz, amivel foglalkozom, egy terápia számomra, vagyis egyre kevésbé vagyok görcsös. Ugyanakkor tudom, hogy életfeladatom lazítani a maximalizmuson annak érdekében, hogy egy önfeledtebb önmagam lehessek, és megmutathassam, mi van bennem.

 

A médiában annak kapcsán is többször megfordult a neved, hogy markáns módon fogalmazol a nők zeneiparban elfoglalt helyével kapcsolatban. Mik voltak azok a pontok, melyek kierősítették benned, hogy képviselned kell ezt a vonalat?

Egyértelműen a saját tapasztalataim. Már a zenei pályafutásom elején egyértelműen úgy éreztem, hogy ez a világ főleg a férfiak terepe. Voltak természetesen kivételek, pozitív tapasztalatok, de sokszor azt vettem észre, egyedül állok helyt nőként a férfiak között. Nem feltétlenül egyértelmű a laikusok számára, de rengeteg ember dolgozik egy-egy produkción. Lehet, hogy a színpadon a férfi-női arány közel azonos egy előadáson, de a hátteret jellemzően férfiak adják. Ezzel önmagában nem is lenne probléma, de azzal már van, ha ők másként kezelnek valakit pusztán a neme miatt. Félreértés ne essék: szeretem a kollégáimat, szeretek velük dolgozni és azt hiszem, jól ki is jövök velük.

Nincs frusztrációm a nők helyzetével kapcsolatban sem, de feltűnt az aránytalanság, és mindig foglalkoztatott ennek a háttere.

Mikor arról van szó, hogy a nők helyzete nehezebb a különböző művészeti ágakban, mindig felsorolnak sok tucat nőt, akinek mégis sikerült. Világhírű szólóénekesnőket is ismerünk, és idehaza is sokak megvalósították az álmaikat.

Pár évvel ezelőtt találkoztam egy amerikai kutatóintézet anyagával, ami igazolta, hogy a zeneiparban alacsonyabb számban vannak jelen a nők. Aztán 2021-ben Magyarországon a Pro Art készített egy kutatást, amelyből kiderült, hogy

a hivatásos előadóművészeknek mindössze húsz százaléka nő.

Azok száma pedig még kevesebb, akik igazán ki tudnak lépni a nagyközönség elé. Egy nőnek akkor van nagyobb esélye a szereplésre, ha kooperál, vagy énekesnője egy együttesnek.

Mikor tapasztaltál először számodra zavaró helyzetet?

Kezdő énekesnőként rendszeresen furcsa helyzetekben találtam magam, aztán amikor az X-Faktort követően bekerültem a zeneipar sűrűjébe, felerősödtek az ilyen jellegű tapasztalataim. A zenei beállásnál sokszor néztek levegőnek, vagy épp türelmetlenek voltak velem. Mikor beállítottuk a hangszereket, feltűnően volt idő mindenre, csak a mikrofonom beállítására nem. Aztán nagy nehezen kicsikartam pár percet, amikor unott, sürgető legyintgetések közepette azt mondták, hogy „Jól van, köszönjük, már jó lesz az úgy!”. A legemlékezetesebb megjegyzés talán az volt, mikor egy technikus megkérdezte, hogy akkora arcon pörgés lesz, hogy nekem nem jó a vezetékes mikrofon?” Valahogy az aznap éneklő férfival kapcsolatban ez nem merült fel. 

Mit indít el benned egy ilyen helyzet?

Ilyenkor tudatosítani szoktam, hogy ez a szakma sok erőt és kitartást követel. Lehetségesnek tartom, hogy

azt a mentalitást, amit egy sikeres pálya követel, a nők nehezebben sajátítják el, ezért a női előadók sérülékenyebbek.

Az is lehetséges, hogy a férfiak talpraesettebbek, elszántabbak – nem tudom. De én továbbra is igyekszem áttörni a falon, és igyekszem nem hagyni, hogy lepattintsanak. Egyelőre gyakran emlékeztetnem kell magam, hogy igenis képes vagyok megmutatni az értékeimet. Ezt a szakmát akarom csinálni, akkor is, ha néha indokolatlanul nehéz.

Szerinted van olyan művészeti terület, amelyben a férfiaknak nehezebb a dolguk?

Igen, például a tánc; gyorsan megbélyegzik a táncos fiúkat. Illetve a DJ-k világában mostanában rendszeresen hallom, hogy ha DJ szeretnél lenni, jobb, ha nő vagy. Sokkal inkább keresik azokat a csinos nőket, akik jól tudnak zenéket keverni. Látszik, hogy egyre több női DJ van, akik a legnagyobb fesztiválokra járnak, klubokat töltenek meg, akiknek jelentős követőtáboruk van.

Milyen a fogadtatása a nők melletti kiállásodnak, annak, hogy kimondtad a véleményed?

A csatornámon soktízezer ember hallgatja meg véleményem, de a fogadtatás elég vegyes. Viszont abban biztos vagyok, hogy darázsfészekbe tenyereltem – éppen a szélsőséges kommentek mutatják ezt. Iszonyatos indulatokat vált ki az emberekből ez a téma. Sokan nem értik, nem akarják látni a gondokat, beszélni sem akarnak róla, még a problémafelvetés szintjén sem. Nekem ez furcsa, mert bár

nem kell, hogy egyetértsenek velem, az meglep, hogy a problémát magát – a számok ellenére – irreálisnak gondolják.

Az ilyen emberek inkább támadnak, azt mondják, hogy így akarok figyelmet magamnak, pedig ez a vállalás nem feltétlenül tett jót nekem.

Akkor miért csinálod még? Mit szeretnél elérni vele?

Elveszettnek tudja magát érezni egy nő, ha ilyen helyzetekkel kell szembenéznie. Én nem szeretnék senkivel sem kötekedni, senkit nem szeretnék bántani, soha nem volt szándékom harcok, késhegyig menő vitákat vagy videós párbajokat indítani. Minden kollégámat szeretem és elfogadom. Ugyanakkor a nőket és a nőkkel kapcsolatos álláspontomat szeretném mindaddig képviselni, amíg úgy látom, hogy a problémák jelen vannak, és igazán nem foglalkozunk velük. Szeretném, ha több nő kapna lehetőséget, ha a női előadók elismertsége nagyobb lehetne. Ha az extrémitáson vagy a botrányokon túl lennének még lehetőségek, ami miatt egy nő fényt kaphat a színpadokon, filmekben, reklámokban. Jobb lenne az egyensúly.