„A néptáncban hazaérkezhetünk” – Juhász Zsolttal, a Duna Művészegyüttes vezetőjével beszélgettünk

Örökös koreográfusi és művészeti vezetői célként fogalmaztad meg az együttes fennállásának 60. évfordulója alkalmából fő feladatotokat: elérni a közönséghez és minél szélesebb körben megszerettetni a néptáncot. Az eltáncolt koreográfiák színpadi elismerésén túl miben mutatkozik meg e vállalás sikere?

Városi ember számára a falu, különösen pedig a paraszti kultúra világa nagyon távolinak tűnik, sokszor furcsán tekint rá, hiszen klasszikus értelemben vett paraszti kultúrával – amelyből a néptánc formanyelve ered – közvetlenül már nem találkozhat Magyarországon. A külhoni területeken még helyenként fellelhető, de egyre szűkül „élettere”. Ugyanakkor a táncszínházi produkciókban bemutatott néptánc és népi kultúra nem egyszerűen egy letűnőfélben lévő világot jelenít meg, hanem kulturális örökségünk egyfajta szellemiségét, gondolatiságát, amellyel szeretnénk eljutni az emberek lelkéhez. Büszke vagyok rá, hogy a Duna Művészegyüttes több tagja is egyetemi néptáncegyüttesekben tanít, például a Semmelweis Egyetemen.

JUHÁSZ ZSOLT

1978-ban kezdte a profi néptáncos pályát, Szegeden, 1986-tól már a Szegedi Táncegyüttes utánpótlás csoportjainak a vezetője, 1990-től a felnőtt csoportot vezette, 1992-től a BM Duna Művészegyüttes szólótáncosaként és koreográfusaként folytatta a színpadi munkát, 1995-től a budakalászi Lenvirág Gyermektáncegyüttes és a Kalászi Táncegyüttes művészeti vezetője, 1997-től a Duna Művészegyüttes vezető koreográfusa, végül 2007-tól az együttes vezetője. 1987-es Szólótáncosi Nívódíjtól, az 1991-ben elnyert Örökös Aranysarkantyús táncos díjon és az ugyanebben az évben kiérdemelt Koreográfusi Nívódíjon túl 2003-ban a Harangozó Gyula Nívódíjat is elnyerte, 2006-ban pedig Imre Zoltán-díjat vehetett át.

Két úton is el lehet érni sikereket a néptáncban: egyfelől a profi táncosok utánpótlása terén, másrészt pedig az amatőr néptánckedvelők táborának növelésével. Hogy kapcsolódik össze ez a két irány koreográfusi és együttesvezetői munkádban?

Októberben költöztünk be új székházunkba, melynek kialakításán együtt dolgoztunk egy mérnökkel, akit aztán meg is hívtunk az első előadásunkra. Miután megnézték a darabot, odajöttek hozzám a feleségével és azt mondták, hogy ők még soha életükben nem láttak ilyet, nem is tudták, hogy ennyire jó dolog a néptánc, ezek után szeretnének járni ilyen előadásokra. Hasonló élményekből egész kosárra valónyi összegyűlt az évek folyamán. Bízom benne, hogy ez részben azért van, mert közönségbarát előadásokat tervezek, próbálok nyitni azok irányába, akiknek eddig semmilyen kapcsolatuk nem volt a népi kultúrával. Folyamatosan kerestem a lehetőséget, hogy más műfajok közönségeit is közelebb hozzuk a paraszti kultúrához, ezért szerettem nagyon sokat dolgozni például a Dohnányi Zenekarral.

Állandóan kísérletezek, keresem a kapcsolatot a kortárs művészetekkel, mert azt gondolom: a magyar néptánc bebizonyította már, hogy színházi nyelvként is tökéletesen működik, tehát egy néptáncelőadás is ugyanolyan kortárs előadás tud lenni, mint a többi kortárs színpadi művészet, ha problémafelvetésével helyzetbe hozzuk. Többek között ezért született meg az Etnofon Zenei Társulás által kiadott, Kiss Ferenc zenéjét tartalmazó A Héttorony hangjai CD anyagából a Héttorony című műsor, Makovecz Imre emlékére. Így került be az elektronikus zenei környezetbe a mi, hagyományos zenét játszó Göncöl Zenekarunk.

Másrészt elindítottunk egy rendhagyó néprajzóra-sorozatot, Kis Magyar Táncrajz címmel, amelynek keretében interaktív módszerrel próbáljuk bevonni a gyerekeket a tánctanulásba. Pontosan azért, mert tudjuk, hogy a paraszti kultúrában is ez működött: az apa a fiúnak adta át tudását. Ezért mutatjuk meg mi is a gyerekeknek, hogy a néptáncot fess fiatalemberek és csinos lányok járják, ami vonzó minta a gyerekek számára.

Fotó: Roggs Fényképészet

Hogy látod, miért szeret bele valaki a néptáncba?

Nos, ez a megfoghatatlan, mondhatnám misztikus része a dolognak, amire nem tudok válaszolni, mert én magam sem tudom. A szegedi belvárosban nőttem föl, a családunkban senki sem néptáncolt, mégis valahogy elkeveredtem a Szegedi Táncegyüttesbe, ahol az első próbán olyan érzés kerített hatalmába, hogy azt mondtam: „Úristen! Ez én vagyok! Hazaérkeztem! Megtaláltam önmagamat!”. Pontosan ezt az élményt látom a fiatalokon és a kollégáim arcán is: beszippantja őket a néptánc világa, folyamatosan ebben élnek, a próbák után is ezzel foglalkoznak. A néptánc legelemibb ereje kétségkívül identitásformáló képességében rejlik. Megdöbbenve látom, amikor zsűrizni megyek néptáncfesztiválokra, hogy egészen kicsi gyermekek is milyen komoly tánctudással érkeznek, professzionális szinten mozognak a színpadon. Ezt csakis átéléssel, a néptánchoz méltó minőségi jelenléttel lehet elérni, nem pusztán technikai tudás kérdése.

Attól is ennyire vonzó a néptánc, hogy talán az egyetlen olyan temperamentumos közösségi – minimum páros – mozgásforma, amelyből nem lehet kiöregedni. Ez a színpadra is igaz?

A profi néptáncos karrierből természetesen „ki lehet nőni” idővel, de tíz-tizenöt éves színpadi munka után egy táncos még sokáig tudja tanítani a műfajt és a pályának ez a szakasza ugyanolyan fontos. A néptánc kortalanságát ugyanakkor az adja, hogy mi általában idős emberektől tanuljuk a táncot a terepen, hiszen egy mezőségit hatvan-hetven évesen is ugyanolyan szépen el tudnak táncolni bálokban, lakodalmakban. Ilyen értelemben valóban nem lehet kiöregedni belőle.

Ennél sokkal fontosabb a néptánc másik jellemzője, az, hogy közösségi, páros műfaj. Valószínű, engem is ez vonzott leginkább. Itt, az együttesben is végig tudnám vezetni történetileg, a generációváltásokon keresztül, hogy mindig milyen jó közösséget alkottunk. A szakmán belül is híresek vagyunk arról, hogy nálunk mennyire jó a hangulat. Számomra vezetőként is nagyon fontos, hogy jó hangulatú legyen a csapat, mert színpadon is csak így tudnak élő jelenléttel táncolni: őszinte, sallangmentes előadások csakis felszabadult együttlétben születhetnek.

Duna Művészegyüttes – Szépséges Mezőség / Fotó: Végh Tamás

A néprajz állandó jelzője a paraszti kultúrára, hogy „vidám színezetű”, ugyanakkor a néptánc képes megidézni ennek a gazdag örökségnek balladai mélységeit és hangulatbeli magasságait egyaránt. A közösségi élmény csúcsa pedig, amit a néptáncban is átélünk, az öröm. Lehetséges, hogy ez élteti tovább a műfajt?

Valóban elsősorban vidámságra szoktak asszociálni az emberek a néptánc kapcsán és a tánc a paraszti kultúrában is az egyik fő örömforrás volt, de ennél többről van szó: vitalitásról. Életerőt, tetterőt sugároz. Bartók maga is azt mondta, hogy a néptánc és a népzene a természet része. Mai napig képes vagyok rácsodálkozni, honnan jöttek ezek a dallamok és formák, hogyan találták ki őket ezek a csodálatos emberek!

Korábban azt nyilatkoztad, hogy koreográfiáiddal szeretnéd lebontani a néptánccal kapcsolatos sztereotípiákat. Milyen sztereotípiákra gondoltál?

Ez a műfaj is – mint általában a művészetben – kanonizálódik: nagyon sok hasonló koreográfiát látok egy-egy néptáncfesztiválon. Persze, például egy Mihályi Gábor, egy Kocsis Enikő, egy Fitos Dezső vagy egy Horváth Zsófi és sok más koreográfus-egyéniség koreográfiája messze kiemelkedik a mezőnyből, hiszen ők önálló formanyelvet teremtettek, átsugárzik belőlük egyedi látásmódjuk. A kanonizálás oka pedig, hogy magának a néptánc műfajának van egy mozdíthatatlan belső gerince, ami kötelez, ami nem enged meg bármit a koreográfus számára. Nem léphetem át a művészi liberalizmus határát, hogy bármit megtehessek az emberi testtel a színpadon. Ezért komoly kihívás koreográfusként megújulni.

Másrészt a népi kultúrával kapcsolatban eleve létezik egy olyan felfogás, hogy régi, ósdi, nem funkcionális, nem korszerű jelenségek gyűjteménye. Ez a néptáncra is kihat, természetesen – ezt a falat kell lebontanunk a színpadon problémafelvetéssel, formakinccsel, tánctudással.

Duna Művészegyüttes – Gyertyaláng / Fotó: Végh Tamás

A Duna Művészegyüttes széles repertoárjában bőven akadnak olyan produkciók, amelyekben a nemzeti múlt sorsfordító eseményeit tematizáljátok újra. A Gyertyaláng című előadásban például a túlbeszélt, kibeszélt, ugyanakkor mégsem eléggé feldolgozott trianoni traumával foglalkoztok, újszerűen. Vagyis a néptánc eszközeivel fajsúlyos történelmi témákról is lehántjátok a sztereotípiákat.

Nem szeretek cselekményes darabokat rendezni, az asszociációs táncszínházi produkciókban hiszek, amelyek kinyitják az elmét a megértés többféle irányába. Így a gyertyaláng az előadásban a remény szimbóluma, nem az elmúlásé, hiszen Trianon után száz évvel is él a határon túli magyarság, nem vesztünk el. Nehéz téma, komoly viták zajlanak ma is a békediktátum kapcsán, de észre kell vennünk azt a szellemi kapcsot, amely ennyi idő elteltével is még mindig összetartja a magyarságot. A gyertyaláng tehát őrláng: a remény őrzője, ennek a nemzeti szövetségnek az őrzője.

Ki a legnagyobb kritikusod koreográfusként?

A közönség és maguk a táncosok. Egy-egy előadás után titokban el szoktam vegyülni a közönség soraiban, hogy halljam az őszinte kritikákat. Felemelő érzés, amikor előadás után is hosszasan beszélgetnek még a produkcióról, főként, ha pontosan értik a koreográfiai szándékot. A táncosokban is rendszerint tovább él az élmény. Lejönnek a színpadról és arról beszélgetnek, ami ott történt, megvitatják, mi ment jól, mit hogyan lehetne jobban csinálni.

Tizenöt éve vezeted a Duna Művészegyüttest. Mire vagy a legbüszkébb vezetőként?

Természetesen a legbüszkébb magára a társulatra vagyok, és ezt el is szoktam mondani nekik, hiszen mindeddig sokkal szerényebb körülmények között is kiemelkedő színvonalon, végtelen odaadással alkottak. Jelen pillanatban pedig erre az épületre vagyok nagyon büszke, amelyben dolgozunk és ahová októberben költözhettünk be. Hosszú éveken át sikerült folyamatosan bebizonyítanunk, hogy amit csinálunk, az maradandó értéket képviselő, professzionális munka, és nagyon örülök, hogy a jelenlegi kultúrpolitika számára a népzene és a néptánc kiemelt nemzetstratégiai művészeti ágazat, és ennek megfelelő helyen kezelik az ügyünket.

Fotó: Roggs Fényképészet

Visszatekintve az elmúlt tizenöt évre, melyek voltak a legerősebb kihívások számodra koreográfusként és vezetőként?

Művészileg mindenképpen a folyamatos megújulás igénye. Vezetőként pedig az élesváltás, amellyel átvettem az együttes irányítását Mucsi János korábbi vezetőtől. Novemberben jelentette be, hogy év végével nyugdíjba megy, és januártól nekem kell folytatnom az általa elkezdett munkát. Gyakorlatilag nem volt kész tervem, folyamatosan, az évek alatt kellett kialakítani az együttes arculatát, ráadásul két nagy, tehát nagyobb létszámú táncegyüttes – a Honvéd Együttes, mai nevén a Magyar Nemzeti Táncegyüttes és a Magyar Állami Népi Együttes – árnyékában. Büszke vagyok rá, hogy a nagyokkal együtt emlegetnek bennünket, és ma már önálló arculatáról is felismerik a Duna Művészegyüttest. Míg a nagyok húsz-huszonkét párosból álló tánckarral dolgoznak, mi tizenkét párral állunk színpadra, ugyanolyan magas színvonalon.

Tervezed a tánckar bővítését?

Többször előjött már ez a téma, de mindig csak praktikus megfontolásból, és minden alkalommal csak a 13. párig jutunk. Jó volna, ha lennének váltótársak betegség vagy egyéb akadályoztatás esetén, de szakmai szempontból nincs hiányérzetem.

Duna Művészegyüttes – Szerelmünk Kalotaszeg / Fotó: Csicsmann Fotó

Mik a terveid a jubileumi évre?

A jubileumi év nem a magunk ünnepléséről kell, hogy szóljon, hanem a tiszteletadásról a múlt felé: eleinknek kell köszönetet mondanunk az örökségért, amit ránk bíztak. Az ünnep alkalmából tehát megszólítjuk a korábbi táncosokat, hogy megköszöntsük őket. Május 19-re Emlékeink címmel készülünk egy produkcióval.

Korábban dolgoztunk együtt a Szent Efrém Férfikarral a Solus Christus és az Elmúlt időkből – Bartók & Folk című előadásokban, és Bubnó Tamás karvezető felvetette, mi lenne, ha a Duna menti népek folklórjával foglalkoznánk. Az ötlet nyomán idén a Dunát, mint folyamot is megidézzük A Duna balladái – Táncok és imák a Duna mentén című előadásunkban.

Emellett kiadvánnyal is készülünk: az együttes fennállásának 55. évfordulója alkalmából készített Eleven történet – A Duna Művészegyüttes és előegyüttesei című kötet megjelenése óta eltelt idő krónikáját jelentetjük meg a 65. születésnap alkalmából.