A karácsony már nemcsak szakrális, de profán csodavárással is telik – Miért van szükségünk ma is csodákra?

A csoda nem keresztény találmány. A kereszténység előtti ókorból fennmaradt írásos emlékekben és irodalomban már több csodatörténet is szerepel, sőt, az is világosan látszik, hogy a csodák a mindennapi élet részét képezték. Epidauroszban, Aszklépiosz templomában feliratokat és fogadalmi táblákat találtak például, amelyeken készítőik csodás gyógyulásukért mondtak köszönetet. Ezt a gesztust látjuk később a kereszténységben is folytatódni a kegyhelyeken, búcsújáróhelyeken ma is nagy számban látható offerek, votívok (fogadalmi tárgyak) és köszönőtáblák kultikus gyakorlatában. Ezeket is csoda reményében és annak bekövetkeztéért, hálából helyezik el mai napig is a templomokban, szobroknál.

Már az ókorban is többféle csoda volt jellemző: az istenek szentélyeinél történő csodák, de a mágia tudományával felvértezett csodatevő emberek által végzett csodás tettek és a karizmatikus egyéniségek csodatevő ereje is jelent volt, amelyet főként az általuk hirdetett új eszméknek tulajdonítottak. A görög Peloponészosz félszigeten, Epidauroszban volt az ókori világ gyógyító istenének, Aszklépiosznak a szentélye, ahová vakok, süketnémák és bénák zarándokoltak el a gyógyulás reményében.

Azt hitték ugyanis, hogy ha Aszklépiosz templomában alszanak, álmukban megjelenik az isten kígyó képében és meggyógyítja őket.

A fennmaradt votívok szerint nagyon sok gyógyulás valóban meg is történt.

Az Aszklépiosz orvosi pálcáján tekergő kígyó szimbólumát ma is látjuk a gyógyszertárakon – a csodák emlékét őrizzük tehát hétköznapi életünkben is. A gyógyulásokról elhíresült, zarándokhellyé váló szentélyeket messze földről látogatták, és a csodás történetek egy része fennmaradt, ezeket adták tovább, így ment hírük a csodatevő helyeknek.

Votívok a Jasna Góra-i Mária-kápolnában, a csodatevő Fekete Madonna-ikon zarándokhelyén – fotó: Németh Róbert / Roggs Fényképészet

A másik jellemző ókori gyakorlat a mágia volt a sors csodás kicselezésére. Ez már nem az istenek „tudománya”, hanem az emberé: speciálisan képzett szakembereknek számítottak azok a varázslók, akik az érzékfeletti világ erőit is ismerték, és akiktől a démonok elűzését remélték az emberek betegség esetén. De hozzájuk fordultak akkor is, ha másoknak szerettek volna ártani.

A mágusok nem voltak a társadalom megbecsült tagjai, éppen ellenkezőleg: számukra a csoda csupán üzlet volt, ezért titokban hívták el őket, nevüket is suttogó-propagandával adták tovább.

A mágusok, varázslók csodatételei tehát nem voltak nyilvánosak.

Az új eszméket hirdető karizmatikus személyiségek számára azonban a nyilvánosság nagyon is fontos volt, hiszen így tudták terjeszteni tanaikat. Rendszerint tanítókként működtek, iskolát alapítottak. Ilyen tanító volt például a filozófus és matematikus

Pitagorasz az i. e. 6. században, aki a lélekvándorlás tanát hirdette és a feljegyzések szerint több csodát is tett,

és akinek nemcsak a Pitagorasz-tételt köszönhetjük, de például a mohón ivók megleckéztetésére kitalált Pitagorasz-csészét is.

 

A Pitagorasz-csésze működési elve – Fotó: Wikipedia / Nevit Dilmen 

Egyik leghíresebb közülük a tüanai Apollóniosz volt, vándortanító, aki a korabeli ismeretek szerinti az egész világot bejárta, és Indiától Spanyolországig gyógyított betegeket, ördögűzést végzett és halottakat is támasztott fel. Hasonlóan nagy tiszteletnek örvendett Simon Mágus, akiről főként az Apostolok Cselekedeteiben olvashatunk, akárcsak a Jézushoz tartozó többi próféta tetteiről.

A karizmatikus személyek csodatételeinek szerepe merőben más volt, mint az isteni csodáké vagy a varázslók csodás tetteié:

számukra a csoda toborzás céljával történt.

Ezzel tudták meggyőzni közönségüket a saját maguk által hirdetett tanok hitelességéről. Mivel mindezt a nyilvánosság előtt tették, gyakran szembekerültek a helyi hatalommal, és retorziók áldozataivá váltak. Azok a tanok, amelyeket hirdettek – akárcsak a csodák –, az emberek életének jobbítására, a szenvedések enyhítésére, megszüntetésére irányultak, sok esetben megkérdőjelezve az éppen regnáló hatalmi rend hitelességét.

A továbbadott csodatörténetek a maguk módján hívást és lehetőséget kínáltak arra, hogy kibe vesse bizalmát az ember. Ezek a hívások az emberi életet konkrétan befolyásolták, de eltérő módon: másként, ha az ember megerősödött abban a meggyőződésében, hogy a betegeket, szenvedőket Epidauroszba kell küldeni és meggyógyulnak; másként, ha valaki saját egyéni céljainak elérésére igénybe vette egy mágus szolgálatait; másként, ha valaki Jézus követőihez csatlakozott. Ugyanakkor a ókorban sem volt minden ember csodaváró és babonás – ezt a korabeli irodalomból is tudjuk – és a csodák a különböző időszakokban nem mindig játszottak egyformán fontos szerepet. Például a hellenista korból (Kr.e. 3.-1..sz.) egyetlen csodatévő karizmatikust sem ismerünk, viszont a késő-ókor kezdetén (i. sz. 1. sz.) egyszerre többen is megjelennek (Jézus, Apollóniosz, Simon Mágus) és működésük századokon át hatott az emberekre.

A karácsony misztikumából felsejlő Jézus-élettörténet részét képező megannyi csoda jelentős mértékben különbözik a többitől abban, hogy ezeket Jézus maga értelmezi,

mondván, az általa végbevitt csodák az eljövendő Isten országának a jelei. Egyetlen más csodatevő esetében sem találunk értékelő magyarázatot, főként nem ilyen, hatásában egyetemes végkifejletről.

Paolo Veronese (1528–1588): A kánai menyegző (1563) – Fotó: Wikipedia

Jézus tanításai attól válhattak már saját korában nagyon népszerűekké, hogy amit ígért, azt epizódszerű csodatételekkel példázta is, így az emberek megtapasztalhatták, milyen lehet az új világ, amelynek eljövetelét hirdette.

Jézus csodái a jelenben történtek meg, nem kellett várni rájuk.

Az evangélium-írók által lejegyzett csodatörténetek szerint soha nem volt hozzá mérhető karizmatikus személyiség, hiszen Jézus csodái minden emberi képzeletet és várakozást felülmúltak. Olyan embereken segített, akiknek egészsége és élethelyzete teljesen reménytelennek tűnt, semmi jele nem volt annak, hogy sorsuk megváltozhat. Ezek a tettei mai napig reményt adnak minden keresztény embernek, aki hisz a csodákban. Ezért mondja Goethe, hogy 

„A csoda a hit édes gyermeke”,

hiszen így terjedhettek el a csodák és válhattak a keresztény kultúra meghonosodásának egyik eszközévé. 

Tíz leprás meggyógyítása a Codex Aureus Epternacensisből – Fotó: Wikipedia

Léteztek-e valóban csodák?

Ezt a kérdést már a gyermek is felteszi, miközben mesélünk neki: a mesék varázslatos elemeivel kapcsolatban ugyanúgy felmerül, mint a Biblia csodatörténeteit hallgatva. Éppen a két műfaj hasonlóságából tudjuk a legjobban megérteni a választ: a csodatörténeteket a hit erősítése céljával és hitbéli meggyőződés kinyilatkoztatásaként, tanító célzattal jegyezték le, mint rendkívüli, ezáltal különleges és figyelemfelkeltő történeteket. Ez a szempont a realisztikus részletek igazságtartalmának rovására is mehetett, és a csodákat nem lehet bizonyított történeti tényekként értékelni, sem tudományos módszerekkel magyarázni. Sok kutató természettudományos alapon próbálta meg keresni a csodatörténetekben rejlő valóságot, kevés sikerrel. A természeti jelenségeknek ugyanis racionális magyarázatuk van, és amire az ember tudja az objektív választ, az elveszíti csoda-jellegét. A csoda kötelező velejárója a misztikum, a megmagyarázhatatlan, és mint ilyen,

hatékony ismeret-pótlékként tölti be az űrt tudás és fantázia között.

Ilyen értelemben pedig akár a természeti törvények felfüggesztésében is megnyilvánulhat a csodák ereje.

Giotto di Bondone (∼1267–1337): Lázár feltámasztása (1304) – Fotó: Wikipedia

Vajon nem gyermeteg dolog-e hinnünk a csodákban?

A gyermeki lélek ösztönösen fogékony a mesékre, és a mesék kötőanyagául szolgáló csodás elemekre, hiszen fantáziájában a valóság és a lehetőség, azaz a vágyott valóság nem különül el élesen egymástól. A felnőtté válás során azonban a pragmatikus gondolkodás felülkerekedik a mitikus-mágikus gondolkodáson, és a meséket mosolyogva hallgatjuk, a csodákban pedig kételkedünk. Érdekes kettősséget tapasztalhatunk ugyanakkor magunkban: miközben racionálisan elutasítjuk a csodák lehetőségét, érzelmileg vágyunk arra, hogy kilépjünk a racionális keretekből, és megtapasztaljuk a csodát. Különösen nagy bajok, betegségek idején erősödik fel ez az érzés, amikor úgy érezzük, más már nem segíthet. A történelemből ismert csodatörténetek azt mutatják, hogy a csodákba vetett hit valójában a fenyegetettséggel dacoló hit, és éppen azért van rá szükségünk, hogy  a kilátástalanságból is megtaláljuk a kiutat.

Ez hit kérdése, és erre a hitre evolúciós és kulturális értelemben is nagyon nagy szükségünk volt/van, hiszen a túlélésünket szolgálta és szolgálja a mai napig – ezért sincs igazuk a csoda-szkeptikusoknak.

Fotó: 123RF 

A karácsonyt a legszerethetőbb csoda-történet tette ilyen gazdag családi ünneppé,

amely ma már nemcsak szakrális, de profán csodavárással is telik. Hagyományosan ugyanis a Húsvét, a feltámadás ünnepe volt a nagyobb ünnep, és csak később, a 20. század első felében ívelt ilyen magasra Karácsony csillaga. A karácsonyi történet alapját képező csodák – a Szűz fiat szül, a fényes csillag odakalauzolja a napkeleti bölcseket, a kisded csodával határos módon szabadul meg Heródes végzetes intézkedésétől – hihetőbb történetet alkotnak, mint a Húsvétkor ünnepelt feltámadás. Ez kétségtelenül hozzájárulhatott ahhoz, hogy a karácsony széles körben váljon családi ünneppé minden társadalmi réteg körében. Ugyanakkor a karácsonyi szokások elterjedésének fontos eleme, hogy

az ember maga is „csodatevőként” szerepel ebben a történetben a karácsonyfa-állítással és az ajándékozással,

amiről a gyermekek egy ideig úgy tudják, hogy mindezt az angyalkának vagy a Jézuskának köszönhetik – éppen a felnőttek írják a családi csoda-történeteket. 

Fotó: 123RF 

Ilyen könnyű felülni a csoda nosztalgiavasútjára, és évek múlva rendre elmesélni, hogy amikor még kicsik voltak a gyerekek, és hittek az angyalkában, hogyan várták a karácsonyt, szülőként pedig milyen akkurátusan ügyeltünk arra, hogy a törékeny csoda minél tovább tartson. 

A csodavárás tehát sokkal elemibb és erősebb emberi szükséglet, semhogy megérné pusztán a racionalitás mércéjével mérni.

A remény távlatait adó történeti és bibliai csodák nemcsak keresztény hitünket táplálják, de azt az egyetemes emberi szükségletet is, hogy aktív részesei legyünk az isteni csodának, ne csak karácsonykor, hanem a dolgos hétköznapokban is megtapasztaljuk: nem vagyunk egyedül. Ma is látunk csodás gyógyulásokat, csodás sorsfordító jelenségeket és rendkívüli, emberfelettinek hitt teljesítményeket: ezekért a hétköznapi csodákért érdemes hinni és várakozni, ezekért olyan fontos, hogy gyermeki énünknek ne csak karácsonykor engedjük meg a csodavárást.

Nyitókép: Gheritt van Hontorst (1590–1654) holland festő: A gyermek Jézus imádása (1620 körül) – Fotó: Wikipedia