Miért járnak az emberek régiségboltokba?
Elvíra: Sokukat a gyermekkoruk hozza be. Körülnéznek, és rácsodálkoznak egy-egy tárgyra, amit otthonról is ismernek: „jé, ilyen a nagymamának is volt, ezt mi is használtuk” – sokszor ezért vásárolnak meg egy-egy tárgyat. Nemrégiben bejött egy hölgy, és egy porcelánt keresett, szinte reménytelen arccal kérdezte, hogy van-e nekünk olyan picike porcelándíszünk, amin egy gomba van, rajta madárkával, mellette pedig egy kisfiú furulyázik. Éppen volt. Nagyon megörült neki, és elmesélte, hogy volt egy ilyen díszük otthon, amit még akkor vásárolt az anyukája, amikor megtudta, hogy várandós – nagyon nehezen született meg. A családi porcelándísz azonban az idők folyamán annyira összetört, hogy javíthatatlanná vált, de most is főhelyen van kiállítva odahaza. Pótolni szeretné egy ép darabbal, de már nem kapható a boltokban, utolsó reménysége a régiségbolt volt.
Fotó: Németh Róbert | Roggs Fényképészet
Nemcsak a vásárlók számára nosztalgia-műfaj a régiség, talán kereskedői oldalról sem lehet úgy gyakorolni a szakmát, hogy legalább egy területébe – akár egy korszakba vagy tárgytípusba – ne lenne szerelmes az antikvitásárus. Az Antixepó szervezőit mindenki ismeri Győrben, de talán országszerte is – a történetüket nem biztos. Honnan indult a régiségek iránti szerelem?
István: Általános iskolában, amikor már tudták rólam, hogy szeretem a régiségeket, egyszer hoztak egy nagyon régi érmét és én megvettem tíz forintért. Élénkem emlékszem, hogy amikor bejöttem Győrbe, és megláttam ugyanazt az érmét egy kirakatban hat forintért, akkor gondolkodtam el először azon, hogy bizony ismerni kellene a tárgyakat ahhoz, hogy reálisan tudjuk értékelni őket. Falun éltünk, csupa régi használati tárgy vett körül bennünket, szerettem ezeket. Különböző korokból való eszközökkel találkoztam, hiszen az akkori falu a régiségek kincsesbányája volt, még háborús szuronyok is előkerültek innen-onnan.
Falun a használati tárgyakat nem nagyon dobálták ki, inkább megdrótozták az edényeket és újrahasznosították a meghibásodott eszközöket. Sok tárgy régi kastélyokból került ki, egyeseknek a funkciója is merőben más volt egy-egy parasztgazdaságban. Emlékszem egyszer az egyik háznál egy
hatalmas szószos tálat fedeztem fel, meisseni porcelánból, amivel az ereszcsatornáról lecsöpögő vizet fogták fel.
Amikor kérdeztem a gazdát, hogy került oda, azt mondta, hogy van ám ilyen több is, mert a tető is beázik. Egy ilyen meisseni porcelánból akkor egy-egy házat lehetett volna venni. Kiderült, hogy az illető amatőr gyűjtő volt, elhozta ezeket egy közeli kastélyból, de nem törődött a tárgyak állagmegóvásával, nem tudta, hogy télen a fagy szétrepeszti őket, hiszen azt sem tudta, mennyire értékesek.
A kijózanító élménytől elég hosszú út vezet a régiségbolt megnyitásáig. Mi történt közben? Milyen szakmát kellett ahhoz megtanulnia, hogy régiségkereskedővé váljon – ami nemcsak szakma, de egy sajátos életforma is egyben?
István: Járműgyártó üzemmérnökként végeztem, de nagyon hamar rájöttem, hogy nem az én világom fogaskerekeket számolni, ezért egy rövid időre átképeztem magam fényképésznek, végül a katonaság alatt alakítottam ki a használtcikk-kereskedésemet. Ez a nyolcvanas évek elején történt, akkoriban, amikor a mostani nagyok is indultak, és tudom, hogy például Nagyházi Csaba is villamosmérnökként kezdte a pályát. Érdekes szakma ez, folyamatosan tanul valamit az ember benne. Egyszer egy barátom, aki Bécsben régiségkereskedő, azt mesélte, milyen sok régiségkereskedőből lett végül egyetemi professzor – nagyon kihúztam magam, hogy akkor biztos én sem választottam rossz szakmát, szép jövő áll előttem.
Fotó: Németh Róbert | Roggs Fényképészet
Vegyük sorra, milyen szakmák illetékesek a régiségkereskedésben?
Elvíra: A művészettörténet mellett természetesen az ipartörténet az, amit ismerni kell, de az ember nem tud minden egyes tárgytípust és anyagot egyformán megismerni. Az iparművészeti egyetemi tanulmányok során is a porcelános és az üveges is csak a saját kis szeletét tanulja meg a szakmából, éppen annyit, amennyi a szakosodáshoz szükséges. A legtöbbet mégiscsak a munka folyamán, a régiségkereskedői szakmában tanulja az ember, többek között a hibákból és persze a szaktársaktól. Nem nagyon szokták emlegetni, de
a régiségszakmában a legnagyobb vásárlói réteget maguk a régiségkereskedők alkotják.
Mikor elkezdtem én is a régiségekkel foglalkozni, sok és sokféle információt összegyűjtöttem, és egy idő után szükségem volt ezek rendszerezésére, ezért beiratkoztam egy becsüs tanfolyamra, ahol nagyszerű előadóktól tanulhattunk. Egyikük, egy nagyon rutinos becsüs azt mondta, hogy ő a tudásának csupán húsz százalékát fogja átadni, a többi az ő titka marad, de megmondja, hogyan fogjuk tudni a maradék ismeretanyagot „felszedni”: árverésekre, múzeumokba, vásárokra és régiségboltokba kell járni, sokat kell kérdezni és a rengeteg figyelem meghozza a gyümölcsét.
A boltban rengeteg fajta és sokféle korú és funkciójú tárgy van. Nem lehet mindent ugyanolyan mértékben szeretni, de bizonyára van a szívükhöz közelebb álló tárgytípus. Melyek ezek?
István: Én az érméket és a katonai eszközöket szeretem leginkább, de büszkén mondom, hogy a fiunk, Dávid még nagyobb szakértője a régi érméknek, mint én. Ő fogja átvenni a boltot, most tanulja a vezetést. Nem mondom, hogy nem tudok gyönyörködni egy kecses porcelánban, egy kristálypohárban vagy egy festményben, de az ember ebben a szakmában nem lehet annyira amatőr, hogy mindenhez egyformán akarjon érteni. Bárhány évet is töltöttem ezen a területen mostanáig, máig találkozom újdonságokkal is. Nagyon rá lehet faragni, ha azt hiszi valaki, hogy már mindent tud.
Nem kockázatmentes vállalkozás a régiségkereskedés, nemcsak műtárgyvédelem, de a hamisítványok felismerése szempontjából sem. Hol lehet melléfogni?
István: Nagyon sok ponton! Mondok egy példát. A festmények megítélése köztudottan az egyik legnehezebb területe ennek a szakmának, és volt egy pesti kollégánk, aki úgy tartotta magáról, hogy már profi ebben a feladatkörben. Közeledett a születésnapja, és a kollégák összefogtak, kerestek egy jó kezű festőt, készítettek egy kiváló másolatot, természetesen öregítve, ahogy kell, majd bekeretezték és elvitték neki, mondván: „Nézd, mit találtunk neked az Ecserin!”. Nagyon megörült neki, nem is gyanakodott, majd szembesítették a kegyetlen valósággal, amiből kiderült, milyen festményszakértő is ő valójában. Nem szabad elbizakodottan ítélni, mert már a hamisítványok is igen jó minőségűek tudnak lenni. Érméknél is belefutunk néha olyan „ezüstbe”, amit fog a mágnes…
Úgy sejtem, hogy a vállalkozás indulásakor későbbi felesége, Elvíra még nem volt része a történetnek. Ám ahogy az antikvitások világa sem egy szokványos közeg, úgy az Elvíra név sem volt gyakori abban az időben. Ismeri a névadása történetét?
Elvíra: Én is falun születtem, és valóban nem volt jellemző az én korosztályomban, hogy valakit Elvírának kereszteltek. Máriák, Magdolnák, Zsuzsannák és Erzsébetek születtek akkoriban. Egy alkalommal cirkuszosok jöttek a faluba, az egyik artistát hívták Elvírának. Megtetszett a név édesapámnak, így kereszteltek engem is Elvírának.
Mikor kapcsolódott be a régiségkereskedésbe?
Elvíra: Rajz-, művészettörténet- és biológiatanárként dolgoztam általános iskolában, és közben besegítettem a boltban. A bolti alkalmazott kolléganőnek a fizetése meghaladta a saját pedagógusi béremet, aztán eljött az idő, hogy a munkát is nekem kellett elvégeznem – ez már bőven nem érte meg a fáradságot és pénzt, ezért a tanításról lemondtam, és végleg itt maradtam, a családi vállalkozásban. A nagy fordulatra abban az időszakban került sor, amikor elkezdtünk járni a pécsi régiségvásárra, ami rendszeres programunkká vált. István szülei éppen ezen az útvonalon laktak, így a munkát mindig rokonlátogatással is összekötöttük.
Akkoriban, a 80-as években nem sok régiségvásár működött az országban. Melyek voltak ezek?
Elvíra: Országos vásár csak az Ecseri úti és a pécsi vásár volt, de a pécsi kezdett átalakulni kínai piaccá. Ezt mi is érzékeltük, és István megálmodta, hogy alapítsunk itt, Győrben is országos régiségvásárt. A praktikus szervezési részletek dandárja természetesen rám maradt. Akkoriban még nem volt internet és mobiltelefon, csak faxgép és asztali telefon, tehát mi nagyon az alapoknál kezdtük.
1998-ban indultunk el, és azóta is működik a Győri Régiségvásár.
Bármennyire is érdekes és vonzó egy régiségbolt kirakata, laikusként a különleges tárgyak vonzása mellett némi szorongást is érzünk, amikor betérünk, hiszen nem feltétlenül ismerünk minden tárgytípust. Olykor vágyunk ugyan egy szép régi tárgyra, de nem vagyunk biztosak benne, hogy illene a saját otthonunkba. Hogyan érdemes antik tárgyakat vásárolni?
Elvíra: Sokszor hallom én is a vevőktől, hogy „csodaszép, de a mi minimalista lakásunkba nem illik”, ami persze merőben tévedés. Egy szép és különleges tárgy akkor is illik a minimalista környezetbe, ha stílusában eltérő. Inkább az a probléma ilyenkor, hogy nem tudja elképzelni, hogy fog kinézni, és nem mer kockáztatni, attól tartva, hogy otthon már nem fog tetszeni neki az új szerzemény.
Fotó: Németh Róbert | Roggs Fényképészet
Milyen vásárlási szokások jellemzőek a régiségboltba betérők körében?
Elvíra: Van, aki csak árakat kérdezget, az eléggé lehangoló tud lenni. Nemrégiben volt egy ilyen ügyfelem, aki csak mutogatott és kérdezgette, hogy ez meg az mennyibe kerül, mire meguntam a faggatózást és levettem neki az egyik darabot, hogy ne csak az árát nézze meg, hanem azt is, milyen szép ez a munka, aminek
elsősorban értéke van, csak utána árazzuk be.
Amíg az értékét nem érzékeli, az ára sem sokat segíthet a választásban.
Mennyire jellemző ebben a szakmában az egymás iránti szakmai féltékenység?
Elvíra: Erről Dávid tudna érdemben beszélni, mert ő intézi már nálunk a beszerzéseket, és ő találkozik minden generációval.
Dávid: Azt tapasztalom, hogy inkább az idősebb generációra jellemző a szakmai távolságtartás, a fiatalabbak jobban segítik egymást. Elvégeztem én is az érembecsüs tanfolyamot, és egészen jó kapcsolatot alakítottunk ki egymással a szakmán belül: oda-vissza áramlik az információ. Például olyan szakmai adatbázishoz is megkaptam a kódot a szaktársaktól, amelyhez csak komoly pénzekért lehetne hozzáférni. Valamiért az idősebb korosztály jobban ragaszkodik a megszerzett tudáshoz, nehezebben adják ki a „titkaikat”.
Fotó: Németh Róbert | Roggs Fényképészet
Lehetséges, hogy a tárgyakhoz is jobban ragaszkodnak az idősebbek?
Dávid: Előfordul persze, hogy védőárat kap egy-egy tárgy, ez minden régiségboltban létező gyakorlat, de én úgy gondolom, hogy
a szakmát muszáj leválasztani az érzelmekről, hiszen nem tudunk minden tárgyat megtartani.
Nem tudom elképzelni, hogy lehet ezt érzelemmentesen csinálni, bizonyára neked is vannak kedvenc tárgyaid a boltban, de a szakmaválasztásod sem lehetett pusztán racionális döntés.
Dávid: A kereskedelemnek ez a fajtája persze tanulható, de sokkal egyszerűbb, ha az ember beleszületik, mint én, és talán örököl valamennyit abból az érzékből, amellyel a szülei ezt művelik. Én már az iskolában is kártyákkal és egyéb apróságokkal „kereskedtem”, nem volt kérdés, hogy a bolt lesz az én közegem is. Az érméket szeretem a legjobban, és persze nagyon élvezem, hogy már önálló döntéseket hozok, bár sokat kell még tanulnom.
Bizonyára nagy dilemma egy kereskedő számára, hogy vajon mi a jó stratégia: inkább kivárni vagy gyorsabban forgatni az árukészletet válság idején.
István: Ez érdekes dolog, mert Dávid azzal a szemlélettel dolgozik, hogy minél gyorsabban forogjanak a tárgyak, mi még sokkal jobban ragaszkodunk egy-egy darabhoz. Egyébként nem találkoztam még olyan kereskedővel, akit a forgalom nagysága érdekelt volna: a haszon mértéke ennél sokkal fontosabb. Dávid stratégiája ezzel szemben a mérsékeltebb ár, gyorsabb körforgás, ami nem feltétlenül mond ellent a nagyobb haszon elvének, hiszen van olyan ismerősünk a szakmából, aki rendkívül alacsony árréssel dolgozik, de a forgalma miatt nagyobb haszonra tesz szert összességében.
Az üzlet egyéniség kérdése is, ez bizonyos.
Dávid: Apuék stratégiája azért működhetett jobban régebben, a 80-as, 90-es években, mert még nem volt internet, és az embereknek nem volt lehetőségük az árak azonnali összehasonlítására. Ez ma már napi valóság, tehát ezt is számításba kell vennünk. Ugyanakkor nem minden tárgyat lehet összehasonlítani, mert vannak egyedi darabok a piacon.
Fotó: Németh Róbert | Roggs Fényképészet
Családi vállalkozást átadni nem kis feladat, ahogy átvenni sem feltétlenül könnyű. Hogy működik ez a Németh családban?
István: Mindig az a kép van előttem, amikor elkezdtük a régiségvásárt, és Dávid még kicsi volt, úgy állt mellettünk, mintha a testtartásával is tüntetőleg jelezné, hogy „én nem tartozom ezekhez”. Amikor jöttek az osztálytársak, mindig úgy helyezkedett, hogy nehogy úgy tűnjön, ő is ott van, velünk. Ugyanakkor mindig is büszke voltam arra, hogy én sosem adtam zsebpénzt a fiamnak, hanem a vásáros munkákért munkabért kapott. Persze sokszor előfordult az elején, hogy direkt rosszul rakta a padokat, hogy többé ne kérjem meg, de az évek során sokat változott. Most éppen adom át neki az üzletet és meg kell, hogy mondjam, öröm nézni, ahogy napról-napra egyre ügyesebb.
Hogy látják, mi mozgatja ma a régiségpiacot? Miből fogy több? Miért vásárolnak az emberek régiségeket manapság?
István: Nagyon széles spektrumon mozog a régiségkereskedelem. Mai napig vannak dolgok, amikről nem értem, miért veszik meg az emberek, és ilyenkor mindig arra a következtetésre jutok, hogy valószínű létezik egyfajta vásárlási inger, késztetés az új örömforrások megtalálására. Maga sem tudja még, mire fogja azt a tárgyat használni, de megveszi, és örül neki. Aztán van, aki ajándékot keres a boltban, másnak vásárol. De olyan ismerősöm is van, aki befektetési céllal vásárol: olyasmiben szeretné tartani a pénzét, ami értékálló – ezt is meg lehet érteni. És persze vannak a tárgyak szerelmesei, a gyűjtők, akik mindig újabb és újabb darabokkal szeretnék gyarapítani a gyűjteményüket. Egy régiségvásár például azzal kezdődik, hogy a kereskedők megveszik egymástól a számukra értékes darabokat, majd utána jön a többi vevő. Érdekes, hogy a régiségpiac válság idején is működik, azt szoktuk mondani, hogy a jó tárgynak mindig meglesz a gazdája.
Ajánljuk még:
