A design szakma oscarjának várományosa: Deák Zsuzsanna üvegművész

Kult

A design szakma oscarjának várományosa: Deák Zsuzsanna üvegművész

Több magyar innováció is született az építészeti üveg területén – például Losonczi Áron építészmérnök üvegbetonja és Hegedűs Andrea üvegtextilje. Most Deák Zsuzsanna üveg- és kerámiaművész jelentkezett előremutató fejlesztéssel: a szennyezett építészeti üveghulladék és üvegiszap újrahasznosításának technikáját dolgozta ki, a Re-built Glass nevet kapott anyagot, amely belsőépítészeti és dekorációs elemekben, dísztárgyakban kaphat új életet.

Először egy környezetvédelmi témájú díjátadón találkoztam az általad készített tárgyakkal, és azonnal lenyűgözött a koncepció és az anyaghasználat. Majd, amikor alaposabban utánanéztem a munkáidnak, láttam, hogy az üveggel szinte minden formájában, állagában foglalkozol. Honnan az üveg iránti vonzalom?

A kreatív vonal már egészen fiatal koromban egyértelmű volt, hiszen a szegedi Tömörkény István Művészeti Gimnáziumban végeztem, reklámgrafikusként, de utána nem jelentkeztem művészeti felsőoktatási intézménybe. Többek között azért, mert öten vagyunk testvérek, én vagyok a középső, és a nővérem meg a bátyám már akkor továbbtanult, így világos volt, hogy nem bírnánk anyagilag a budapesti egyetemista létet, emiatt inkább munkát kerestem. A szegedi CE Glasshoz kerültem, ami akkoriban egy kis, családi üveges vállalkozás volt, azóta hatalmas feldolgozóüzemmé nőtte ki magát. Akkor éppen grafikust kerestek. Így sodródtam az üveg területére tizennyolc évesen, és nagyon hálás vagyok az akkori lehetőségnek, mert ott tanultam meg az építészeti üvegfeldolgozást, illetve akkor indult a cég díszüveges részlege, ahol szintén nagyon sokat tanultam. Az üzemben tervezőgrafikusként dolgoztam, és közben a Tiffany-technológiát és az ólmozást is ottani szakemberektől sajátítottam el.

A szüleid hogy fogadták a döntésedet, hogy egy a megélhetés szempontjából bizonytalannak tartott terepen szeretnél érvényesülni?

Bár édesanyám pedagógus, sosem mondta, hogy „tanulj valami rendes szakmát!”. Engedték a művészvénát kibontakozni, sőt, az is világos volt számukra, hogy egyetemre szeretnék menni, de akkoriban, a ’90-es években Szegeden még csak pedagógusképzés volt, tehát helyben nem tudtam továbbtanulni.

deak-zsuzsanna-uvegmuvesz-munkai

Fotó: Deák Zsuzsanna

Hogy sikerült aztán továbblépned?

Közben már családot is alapítottam, de negyvenéves koromban olvastam a helyi újságban, hogy a szegedi Rajz Tanszéken indul üveges szakirány. Megbeszéltem a családdal, megpróbálhatnám-e, és támogattak, ezért gyorsan beiratkoztam egy rajz szakkörbe, hogy felfrissítsem rajztudásomat, hiszen akkor már húsz év telt el a középiskola óta, az egyetemre pedig természetesen rajzból is kellett felvételiznem. Fel is vettek maximális pontszámmal, sőt, nagyon örültek, hogy egy érett, negyvenes jelentkező érkezett, akitől több komolyságot lehet elvárni, mint a zsengébb korosztálytól.

Ekkor gyakorlatilag már jó ideje dolgoztál az üveggel. Milyen technikával kezdted a művészi pályádat és hova jutottál végül?

A ’90-es években nagyon divatos volt a Tiffany-technológia, ezzel kezdtem én is, mára azonban kicsit háttérbe szorult,  egyrészt kevesebb igény van a nagy, színes, mintás beltéri térelválasztókra, lámpákra, másrészt ezen a területen is megjelent a tucatáru. Ugyanakkor ez a vonal nálam megmaradt, mert sikerült nagy cégekkel együtt dolgoznom, szép, rekonstrukciós munkákba is bekapcsolódnom, amiket öröm volt készíteni. A Szegedi Tudományegyetemen ismerkedtem meg a stúdióüveggel és akkor kezdtem el üvegplasztikákat készíteni. Először a hideg technológiát tanultam meg, a sík üveglapok összeragasztását, majd következett a meleg üveg, a casting üveg megmunkálása, amelynek során hőálló formába folyatjuk az üveget, úgy formázzuk. Így kezdtem az üvegszobrászkodás a szegedi egyetemen, majd mesterképzésre már a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemre mentem, ott pedig a design-gondolkodást tanultam meg. A MOME ugyanis nagy hangsúlyt fektet a felelős tervezői attitűd kialakítására és a hulladékképzés minimalizására, mellőzésére, ezzel összhangban az újrahasznosításra. Itt kezdtem el kutatni, hogy a szennyezett építészeti üveghulladékot és üvegiszapot hogyan lehet visszaforgatni a termelésbe, az alkotásba.

Laikusként úgy tudjuk, az üveget tökéletesen vissza lehet forgatni: újra lehet olvasztani. Lehetséges, hogy ez nem pontosan így van?

Minden üvegünk, a háztartásbeli és az építészetben használatos üvegeink más-más összetételűek, tehát ha ezek egy helyre kerülnek a hulladékgyűjtés során, akkor onnantól kezdve nem tudnak a gyártásba visszamenni. Szóval azért szervezik külön a lakossági öblös üveggyűjtést. De az én kutatásom azon anyagokra terjedt ki, amelyek ma Magyarországon a földbe kerülnek: a szennyezett építészeti üveghulladékra és az üvegiszapra. Ezeket hívtam új életre.

Fotó: Deák Zsuzsanna

Hol végeznek egyáltalán üveg-újrahasznosítási munkálatokat ma Magyarországon?

Éppen itt van a fő gond, hiszen üvegiparunk szinte alig maradt, ezért – úgy tudom – egyetlen helyen képesek újrahasznosítani a lakossági öblösüveget: az Orosházi Öblösüveggyárban, de ott is csak a fehér hulladék-üveget. A színes tehát külföldre megy, ami még több széndioxid-kibocsátást jelent. Az építészeti üveg esetében is típusok szerint kell különválogatni az ablaküveget, hogy a sima, átlátszó, továbbá a ragasztott és a katedrál üvegek, vagyis nyomott mintás, különösen beltéri ajtókba használt üveglapok szelektív gyűjtése lehetővé tegye az újrahasznosítást. Itt sem egyszerűbb a helyzet újrafeldolgozás terén, hiszen az országban egyetlen építészeti üveggyárunk van, a Guardian Glass, ugyancsak Orosházán, és az utóbbi időben az energiaárak miatt nehézségekkel küzd. Vagyis a szelektíven gyűjtött síküveghulladék nagy része szintén külföldre megy ki.

Mi az, amit a kutatásaid során magad fejlesztettél ki az üveg újrahasznosításával kapcsolatban?

Léteztek már magyar szabadalmak az építészeti üveghulladék visszaforgatására, például üvegaszfaltba, üveghabba. A gyártás során keletkező üvegiszapra azonban senki nem gondolt. Ez a csiszolásból maradt, majd a vízhálózatból kinyert finom fehér por, amit jelenleg Magyarországon hulladékudvarokban ásnak el. Én ezt az üvegiszapot akartam visszaforgatni az alkotásba és a termelésbe, hogy ne szennyezzük vele a környezetünket.

Ennek a kísérletezésnek az eredménye a mostani jelölés: az ELLE Deco International Design Awards. Ez azt jelenti, hogy az EDIDA 2023 díjának várományosa vagy Az év fenntartható kezdeményezése kategóriában. A szakma Oscar-díjaként emlegetik ezt az elismerést, de mit is jelent pontosan?

Ez egy nemzetközi díj, ami tavaly indult el magyar viszonylatban is, ezért még újdonságnak számít a szakmában. Az ajánlások után egy szakmai zsűri dönti el, kiket tart érdemesnek a kategóriánkénti nevezésre, majd a szavazatok alapján választják ki a helyezetteket. Én a 360 Design kiállításon mutattam be először az általam tervezett, építészeti üveghulladékból készült mozgó falat, és ez alapján jelöltek az EDIDA-díjra. Most pedig a szavazatok döntenek.

deak-zsuzsanna-uvegmuvesz-munkai

Fotó: Deák Zsuzsanna

Sokáig profi szinten kajakoztál, magyar bajnok is voltál 500 méteren. Nemcsak külső, de belső tartást is ad az aktív sportolói életforma. Úgy sejtem, ez a művészkarrierhez is elengedhetetlen.

Úgy van, a művészélet sem egyszerű, de a gyerekkorban elsajátított küzdőszellemnek ma is nagy hasznát veszem.

Érdekes, amit mondasz, hiszen azt gondolnánk, hogy amíg az élsportban csak egyetlen első hely van, és természetes, hogy mindenki arra hajt, a művészetben éppen a különbözőség és a diverzitás jelenti az értéket. Miért kell megküzdeni a művészvilágban?

Lehet, hogy nem is a művészek világának sajátossága ez, hanem a magyar mentalitásé: sokan vagyunk kis területen, és vagy alkalmazkodik az ember, vagy harcol. Emellett – ahogy az más szakmákban is probléma – a művészeti ágakban érzékelhető, hogy az internetnek köszönhetően kicsit mindenki ért a munkánkhoz, legalábbis a megítélés szintjén. Óvatosan kell véleményt nyilvánítani, hiszen a teremtés élménye mindenki számára alapvető igény, de különbséget kell tudnunk tenni minőség és színvonal szempontjából az egyes alkotások között.

A műtárgyaktól a használati tárgyakig és az építészeti üvegekig sok mindent tervezel és készítesz. Mi jelent nagyobb kihívást számodra: a kötöttség elfogadása, amit a megrendelő igényei jelentenek vagy saját elképzeléseid elfogadtatása a megrendelővel?

A lakossági megrendeléseknél kell nagyobb harcot vívni a kivitelezésben, a nagy projektek építései és tervezői nagyobb szabadságot adnak, jobban becsülik a képzettségemet és a tapasztalatomat. A lakossági megbízásoknál viszont részben természetes is, hogy mindenki olyant szeretne az otthonába, amilyent ő maga elképzel, ezért nehezebben megy a finomhangolás. Volt, hogy visszaadtam a munkát, mert nem sikerült dűlőre jutni, és szakmailag nem tartottam helyesnek elvállalni, de akkor az ügyfél meggondolta magát és végül engedett a művészi érzékemnek.

Mit tartasz a legnagyobb sikerélményednek?

Jó kérdés, mert ennek megítélése idővel változik az emberben. Fiatalabb koromban arra vágytam, hogy templomüvegeket készítsek, ma már ezek a munkák kevésbé izgatnak, inkább a modernebb vonalat kedvelem. Sokáig vágytam rá, hogy a szakma öregjei megveregessék a vállam, de ma már tudom, ez sem volt reális elvárás.

deak-zsuzsanna-uvegmuvesz-munkai

 

Miért ne volna reális elvárás a szakmai elismerés?

Mert nehéz ügy. Az üveges szakmában nem feltétlenül értékelik az innovációt. Olyan visszajelzést is kapok, hogy fölöslegesen foglalkozom az újrahasznosítással, hiszen ezt már feltalálták – írják ezt úgy, hogy nem olvasták el a kutatásaimat, tehát nem tudják, én az üvegiszapot, vagyis a talajba kerülő üvegszemetet hasznosítom újra. A Veszprémi Pannon Egyetem Anyagkutató Tanszéke vizsgálta meg az általam kifejlesztett új, hőszigetelő anyagot és nyilvánította újnak és szigetelésre alkalmasnak, tehát nem én találtam ki, hogy ez innováció, de a szakma még nem érett meg az újdonságok befogadására. Nyilván van benne szakmai féltékenység is, de ez minden szakterületen létezik, nem újdonság.

Pedig több magyar innováció is született az építészeti üveg területén – például Losonczi Áron építészmérnök üvegbetonja és Hegedűs Andrea textiltervező művész üvegtextilje –, de valahogy egyik sem kapott még elég figyelmet hazai közegben. Ez lenne rá a magyarázat? A magyarországi szakma nem eléggé fogékony az innovációra?

Ez jó kérdés, de valószínűleg nem tudjuk pontosan megválaszolni. Az tény, hogy a szakmán belüli feszültségek nem tesznek jót a magyar alkotók munkásságának, ismertségének.

Mit tartasz az eddigi legnagyobb szakmai eredményednek?

A legújabb fejlesztésemet, az üvegkerámiát. Nagyon szeretnék találni egy gyárat, amely rendelkezik megfelelő gyártósorral és fantáziát lát a termék piacképessé tételében. Kézműves munkával ugyanis ezt nagyon költséges előállítani, és nem tudna olyan széles körben érvényesülni, ahogy azt a technológiai lehetőségek megengednék. Ezt például szigetelésre lehet kiválóan alkalmazni, de az építészeti üveglap és üvegtégla, amit kifejlesztettem, burkolóanyagként használható. Jelenleg éppen fali csempéket készítek ilyen technikával. Az igazi áttörést azonban egy gyártósor megtalálása jelenthetné.

Ezzel a tudással, szemlélettel és az innovációkkal akár külföldön is érvényesülhettél volna. Sosem gondoltál arra, hogy máshol keresd a kibontakozás lehetőségét?

Korábban nem, hiszen annyira lekötött a munka és a tanulás, most pedig, már ötven felé, nem is mennék. A munkáimat egyébként ismerik külföldön is, most készített interjút velem egy angliai magazin, mert érdekesnek találták a kutatásaimat. De sokkal fontosabb számomra a nyugalom és az alkotás lehetősége. Ezért is költöztünk ki vidékre, egy tanyára, ahol az élet is fenntarthatóbb keretek között működik, és ahol elférnek a hatalmas kemencéim és a harminc év alatt felgyűlt sablonok és anyagok. Az alkotás mellett tanítok is, grafikát, a Szegedi Vedres István Technikumban, és workshopokat is szoktam tartani, különböző témákban. 

Ha az ember sokat foglalkozik egy szakmával, meg egy anyaggal, saját magáról is sok mindent megtanul. Rólad mit mond el az üveg azon túl, hogy csodás alkotásaid vannak, és hogy szereted?

Azt hiszem, a határaim feszegetését sikerült az üvegművészetben és az üveggel való kísérletezésben is kiélnem. Olyan területet és anyagot kerestem, amikre a szakma azt mondta, képtelenség bármit is létrehozni belőlük, és mégiscsak egy innovatív anyag jött létre. A dizájn, meg az iparművészet területén építészeti elemek és dísztárgyak születtek, most már nagy plasztikai sorozatok jönnek az elkövetkezendő években. Éppen most érkezett meg a kerámiaégető kemencém, amit már nagyon vártam, mert egy új technológiával kísérletezek: összegyúrtam az agyagot az apróra darált építészeti üvegtörmelékkel – ez lesz egy új vonal, ami végképp furcsa volt a szakmának, hiszen ezt a két szilikát anyagot hideg állapotban teszem gyúrhatóvá. Az égetés során különböző hőgörbéket kap majd, és kíváncsi vagyok rá, hogyan reagál majd egymásra a két anyag, amikor majd dísztárgyakat formázok az összegyúrt alapból.

Ajánljuk még:

„Szigorú vagyok, az biztos, de mindenki boldog, aki velem dolgozott” – nagyinterjú a 90 éves Novák Tatával

Ma saját csillagot kapott az égen a magyar tánc egyik legendás koreográfusa, akiről méltán mondhatjuk, hogy kultúránk koreográfusaként formálta a magyar szellemi örökséget. Korábbi interjúnkkal rá emlékezünk – emlékét kincsként őrizzük.
90 év minden érdemi témája aligha fér bele egy beszélgetésbe, különösen, ha egy élő legendát kérdezhetünk a pálya és az élet nagy dolgairól. Novák Ferenc koreográfus – vagy ahogy több mint ötven éve szólítják, emlegetik: Tata – korát meghazudtoló frissességgel és lelkesedéssel beszél örök szerelméről, a táncról és az élet minden szépségéről, amit a levegőbe írt figuráknak köszönhet.