49 családtagját elvesztette, de nem gyűlöl senkit, csak megbocsátani nem tud – Interjú Fahidi Évával

Kult

49 családtagját elvesztette, de nem gyűlöl senkit, csak megbocsátani nem tud – Interjú Fahidi Évával

Örök felelősségünk marad az emlékezés és az emlékeztetés, ahogy az is, hogy észrevegyük, hová vezethet a gyűlölet, kortól függetlenül. A holokausztot az emberiség szégyenfoltjaként égette bele történelmünkbe a 20. század. Nincs mentség rá, és szavakkal nem is lehet pontosan visszaadni, ami történt. Ezért is olyan értékesek a túlélők, akiktől kérdezhetünk, visszaemlékezéseik a valóság mozaikjaiból rakják össze a sötét korképet. A 95 éves Fahidi Évával beszélgettünk, aki megjárta a buchenwaldi koncentrációs tábort.
 

Oly sok mindent mondtak és írtak már a holokausztról. Ennyiféle feldolgozás után vajon jól értjük-e a holokauszt témát mi, akik csak olvastunk, hallottunk róla, vagy a filmekből ismerjük?

Nekem még ma is hihetetlen az egész. Egyszerűen nem lehet felfogni, hiába éltem túl. Nem lehet felfogni azt, hogy nem tudod, hol vannak a többiek, akikkel megérkeztél Aushwitz-Birkenauba – anyád, apád, a testvéred, családtagok –, hiszen azt mondták, hogy este találkozunk. Eljön az első este és nem találkozunk, és eljön a második este és akkor sem. Van ott egy kápó: őt kell megkérdezned. S akkor az a szemedbe röhög, és felmutat a füstre, és azt mondja: „ott vannak”. Hát ezt még így, visszaemlékezve sem lehet elhinni. Hogy tudod azt elképzelni, hogy anyád, apád ott van a füstben? Nem lehet elképzelni.

A 49 családtagom elvesztése közül a leginkább felfoghatatlan, hogy van egy nyolc évvel fiatalabb húgom –  mikor megszületett, az volt számomra a legnagyobb öröm, és arra tettem rá az életem, hogy én is sokat foglalkozzak vele, ne csak anyám –, és én élek, és ez a gyerek nem él. Elmondhatatlan, felfoghatatlan, hogy bárhová mennék a világban, nem találnám.

Szeretteink tragikus halála kapcsán sokszor próbálunk visszaemlékezni az utolsó pillanatra, amit velük töltöttünk. Keressük az utolsó elhangzott szavakat, gesztusokat.

Amikor megérkeztünk Auschwitzba, az első dolog az volt, hogy nemenként szétszedtek minket, nőket, férfiakat. Egyszerűen nem vagyok képes visszaemlékezni arra, hogy apám hogy tűnt el. Egyszeriben nem volt ott, kész. Vége.

 
Botlatókövek a Fahidi család hajdani debreceni otthona előtt – Wikimedia.com
 

Ennyi idő után már a visszaemlékezés is része a traumának.

59 évig egy hangot nem beszéltem róla, mintha meg sem történt volna. Ha visszanézek, számomra felfoghatatlan, hogy telt el ez az ötvenkilenc év úgy, hogy semmit sem mondtam a holokausztról. Egyszerűen nem voltam rá képes. Ez egyébként tipikus: ha nagyon traumatizált vagy, egyszerűen nem tudsz beszélni arról, ami igazán a traumádat okozta. Az ember élete legnagyobb kudarcaként éli meg, és nem tudja magát beleképzelni, hogy ő volt az, akivel ez megtörténhetett és nem tudott ellene tenni semmit.

Ehhez a kommunizmus is hozzásegített, hiszen 45 évig nem volt szabad beszélni róla.

Valóban, nem is volt jó beszélni róla. Aztán szemrehányást teszel magadnak azért is, hogy az a marha is te voltál, aki hagyta magát belerángatni ebbe a ki nem mondott szerződésbe, hogy mi nem beszélünk a saját történetünkről, mert akkor rögtön a Gulág jut az eszünkbe. Egyik láger olyan, mint a másik: a Szovjetunióban még kerítés sem kellett a lágerek köré, mert ott volt a -35 °C fagy. Nem kellett gázkamra sem, az emberek meghaltak anélkül is.

Amikor az első könyvben, A dolgok lelkében azt írod, hogy megszűnt létezni az „én” és onnantól fogva csak a „mi” volt, ebben nyilvánvalóan benne van a többi fogolytárs megélése is. Mitől lehet embernek maradni ilyen környezetben?

Attól, hogy a másik is ember marad. Én azokkal a kislányokkal kerültem össze, akik alattam jártak a gimnáziumba. Egyszerre ért minket az az élmény, hogy körbenéztünk, és az előbb még itt állt mellettünk az apánk, az anyánk, majd egy pillanat múlva már nem voltak ott. Akkor egymást fedeztük fel, mint akikbe kapaszkodni lehet. Nagyon el is határoztuk, hogy egymásba fogunk kapaszkodni, ettől két dolog vált bizonyossá. Egyrészt, hogy te rettenetesen fontos vagy, mert beléd fog kapaszkodni a másik, így rögtön feltámad benned a felelősségérzet is, hogy te felelős vagy azért, hogy a másik életben maradjon. Ennek a párja, hogy amennyire fontos vagy a másiknak te, annyira fontos neked ő, mert te belé fogsz kapaszkodni.

Aki nem tudott azonnal szövetségre lépni másokkal, az nem tudott életben maradni. Egy ilyen helyen egyszerűen nem lehet egyedül életben maradni úgy, hogy nincs egy ember, akinek a számára te fontos vagy, és aki rettenetesen fontos neked. Akinek még ott is azt tudod mondani, hogy az jutott eszembe, milyen gyönyörűséges édesanyád van, és az neked nagyon jó érzés, ő pedig, akinek ezt mondod, két napig él tőle.

 
IForrás: Fahidi Éva
 

Fiatal lányként szenvedted el a holokauszt borzalmait, majd hazajöttél, dolgoztál, családot alapítottál: normális életet építettél fel a legsötétebb borzalmak után. Hogy lehet továbblépni ilyen szörnyű veszteségekből úgy, hogy sokáig nem is tudtál beszélni róla?

Mert a traumának ez a természetrajza. A kezdeti szakaszában nem lehet elfogadni, hogy mindez megtörténhetett veled. A megélt borzalmak állandó tudatában nem is lehet élni. Jól példázza ezt a számos öngyilkosság, amelyet holokauszt-túlélők elkövettek. Csereszabatos történeteink vannak. Aki ezt végigcsinálta, bárkinek a történetét be tudom helyettesíteni az enyémbe, és az én életemet be tudom helyettesíteni az ő történetébe, mert annyira egyforma volt és annyira egymásra voltunk utalva. Nagyon sok nő volt egy helyen – az én csapatomba csak ezer nő volt –, mégsem veszekedtünk, mert annyira éreztük ezt az egymásrautaltságot. Buchenwaldra – ahol én is voltam – az volt jellemző, hogy az öreg foglyok nagyon mentették a fiatal gyerekeket. Ott mindenféle korú férfi volt, idősek és nálam fiatalabbak is, 14-16 éves gyerekek szintén. Ilyen történetek maradtak fenn Buchenwaldból, hogy segítették egymást, nem az, hogy marták volna egymást az emberek. Valóban igaz is volt, mert voltak olyan munkahelyek, ahol egyszerűen nem lehetett megmaradni, lehetett tudni, hogy ha ebbe vagy abba a kommandóba osztják be az embert, az biztos halált jelent. Akkor ezek az öreg foglyok a listán – amire ki volt írva, hogy következő reggel milyen csapatok mennek –, éjszaka kicserélték a fiatal gyerekeket, mert húszéves kor alatt ki sem lehetett bírni egy ilyen munkahelyen. Ez tényleg így volt igaz.

Aki az emberi létnek ezeket a szélsőséges helyzeteit élte meg és élte túl, mit mond a fiataloknak a holokausztról? Az emlékezésen túl – ami örök feladatunk marad mindannyiunknak, nemcsak a zsidóságnak – mi a legfontosabb a holokauszttal kapcsolatban?

Én azért beszélek róla folyamatosan, hogy jelenjen meg ez a téma a magyar történelemkönyvekben is úgy, ahogy történt. Beszéljük ki, mert nincs kibeszélve. Ahogy a Gulágról is beszélni kellene meg a szocializmusról is. Magyarországon nincs hozzá hagyományunk, hogy szembenézzünk azzal: a szomszédom gyilkos. A szomszéd sem tud szembenézni azzal, hogy engem elvittek, ő meg átjött és amit csak talált, összepakolt és elvitt. Az egy természetes dolog volt. Amikor én megjöttem és az anyám monogrammos ágyneműjét vissza akartam kérni, akkor én voltam a rossz, természetesen.

A németeknél ma sincs egyetlen német család sem, ahol ne volna egy nagypapa vagy egy nagymama, aki nagyon mélyen érintett volt, mert SS, vagy SA volt, vagy valamilyen módon kiszolgálta a Harmadik Birodalmat. Ezzel minden német családnak szembe kell néznie. Egy-két kitisztított és nylonba csomagolt uniformis még minden ötödik-hatodik családnál található. Tudomásul kell venni, hogy nagypapa, aki visz engem kézenfogva iskolába, óvodába, olyan ember volt, aki puskával tarkón lőtte a másik zsidót.

A legfontosabb, amit mindig elmondok és mindig el kell mondani a fiataloknak a holokauszttal kapcsolatban, hogy vegyék észre, hová vezet a gyűlölet. Amikor azt hallják, hogy „büdös cigány!” vagy „büdös zsidó!”, annak a végén a gázkamra van. Én tudom, de nekik is el kell tudniuk képzelni, hogy ez micsoda pusztító erővel bír és bármikor megismétlődhet.

Kikből állt az SS, a Sonderkommandó?

Mindenekelőtt azt kell tudni, hogy az SS-be nem soroltak, nem hívtak be valakit SS-katonának, oda jelentkezni kellett. Szerintem betegesen szadista emberek gyülekezete volt. Nemrég jelent meg egy könyv, a 999 fogoly. Az első aushwitzi női transzport története címmel, amely arról a 999 szlovák kislányról szól, akik az első Auschwitzba vezényelt női csoportot képezték. Galánta környékén összeszedtek 999 tót kislányt, és ők voltak az elsők Auschwitz-Birkenauban. Aki kikutatta ennek a csoportnak a történetét, nagyon jól megírja, hogy normális iskolás kislányokból hogy lettek aztán vérengző kápók csak annak a befolyására, amit végig kellett élniük.

El tudod azt képzelni, hogy megérkeznek Auschwitz-Birkenauba, ahol nincs egyetlen barakk sem, semmi nincs, és télvíz idején ez a 999 kislány kezdi el építeni a tábort? Mi két évvel később érkezünk, amikor az a kislány, akiből a kápó lett, és aki már ott töltött két évet úgy, hogy az ő ötös sorából – a lágerben ötös sorokban jártunk – ami kitelt a testvéreiből meg az unokatestvéreiből, két évvel később már csak ő élt egyedül. Mi mindent kellett végigélnie, végignéznie? Elvesztette sorra a négy testvérét. Micsoda ember lett belőle?

Bennetek, akik hazaérkeztetek, van-e harag, gyűlölet azok iránt, akik ezt elkövették?

Tudod, nem lehet hetvenhat éven keresztül gyűlölködni. Egyáltalán, ha bízni akarsz abban, hogy valami jó dolog is történhet a földön, bármelyik társadalomban, akkor neked kell először azt mondanod, hogy „én nem akarok többet gyűlölni”. Többnyire azért gyűlölsz valakit, mert rettenetesen félsz tőle, mert neki van hatalma, neked meg nincs, ő ki tudja oltani a te életedet, de te nem tudod kioltani az övét, és nem is akarod. A felszabadulásunk nyolcvanadik évfordulóján mondtam egy németországi megemlékezésen, hogy mi elhatároztuk, hogy mi, akik visszajöttünk, nem gyűlölködünk, mert nem akarunk olyanok lenni, mint akik bennünket gyűlölnek. A gyűlöletnek nem a szeretet az ellentéte. Nem lehet mindenkit szeretni, de gyűlölni nem szabad.

Megbocsátani egészen más történet. Sosem tudtam megbocsátani. Hogy tudnám megbocsátani valakinek, hogy megölte az apámat, anyámat? Nem emlékszem rá, hogy az anyám vagy a húgom odakiabált volna, amikor ment a gázkamrába, hogy „engem most megölnek, de te ne felejts el megbocsátani akárhány év múlva”. Ez nem megy.

Hogy adod tovább ezt a tudást a saját családodban?

Mindenki kímélni akarja a gyerekét, de nagyobb rosszat nem is tehetne vele, mint, hogy nem mondja el az igazat. Az én unokám egy szép napon bement az iskolába, a gyerekek nekiestek és elkezdték püfölni: „büdös zsidó, szappant főzünk belőled!” Ő sem volt erre felkészítve. Az ember akkor teszi a legrosszabbat, ha nem beszél az igazságról. A zsidó családok általában nem akarják, hogy a gyerekeik tudják, hogy zsidók, de ennél nagyobb rosszat nem is tehetnek velük. Az ilyen helyzetekre való felkészülési lehetőséget veszik el tőlük.

 
Forrás: Fahidieva.hu
 

Két könyved is megjelent a saját élményeidről, és bizonyára sok holokauszttal kapcsolatos művet olvastál, láttál. A saját megélésed és visszaemlékezésed mellett a Soáról született alkotások közül melyeket tartod a leghitelesebbeknek?

Van néhány, amelyik igazi. Ilyen például a Saul fia című film. Különösen a hangtechnika miatt hiteles. Az a film valahogy pontosan olyannak mutatja az auschwitzi tábort, amilyen volt. Egy olyan helyen, ahol másodpercenként ölnek meg tízezreket, valakinek az legyen a mániája, hogy egy kitalált gyerek, aki nem is az övé, el legyen normálisan temetve és kaddist mondjanak fölötte!

Örökbe fogadtam egy nőt, aki nem tudja magáról, hogy kicsoda. Csak annyit lehet tudni, hogy egy magyar asszony Kassán, ahol átadtak minket az SS-nek, kitette a gyerekét, egy vasúti munkás megtalálta, majd árvaházba került, aztán kiadták nevelőszülőknek, de nem tudja, hogy ki az apja, ki az anyja, semmit nem tud magáról. Azt sem, hogy hány éves, hol született és mikor. Nagyon tehetséges filmes, Stocker Évának hívják. Készített egy filmet, amit még nem ismernek az emberek, de a világ legjobb Soá filmje. Három részből áll: az elsőnek az a címe, hogy Háború a zsidók ellen, után jön a Második élet, ami kétrészes. Ezt meg kell nézni!

Nem csupán előadásokat tartasz és könyveket írtál a holokausztról, hanem táncban is elmesélted a történetet a Sóvirág – avagy a létezés eufóriája című produkcióban, majd erről film is született, A létezés eufóriája címmel. Miért éppen a tánc?

Egész életemben táncoltam, pici gyerekkorom óta. Jártam is Debrecenben olyan tánciskolába, ahol modern táncot tanítottak. Volt egy nagyszerű Perczel Karola nevű tánctanárunk. Emlékszem, én voltam a legkisebb – mindig a legkisebb ment a sor végén –, és arra is emlékszem, amikor a húgom volt a kiskacsa. Mindig is nagyon ki tudtam magam fejezni a táncban, egész életemben.

Nekem nagyon fontos volt ez, mert úgy éreztem, hogy ha táncban elmondom, és valaki megnézi, megtudja belőle, mi volt a magyar Soá. Az unokámmal pontosan ez történt. Nem akarta elolvasni a könyvemet, de eljött a bemutatóra és odament a rendezőhöz, hogy megköszönje neki: elolvasni nem volt hajlandó a könyvemet, de mindent megértett ebből a táncból a holokausztról.

Most, a pandémia idején hogy zajlanak a hétköznapok?

Pontosan annyit dolgozom, mint régen, csak most nem lehet utazni. Nagyon sok Zoom-előadásom van német iskolákkal, német egyetemekkel, és várom, hogy újra mehessek.

Ajánljuk még:

TikToktól Káinig, avagy megértettem, miért nem horgaszthatom a fejem
Egy illúzióval szegényebb, egy függőséggel gazdagabb lettem – nagyjából így írnám le a TikTokkal való megismerkedésemet. Aztán rájöttem, ha felemelem a fejem, az elém táruló világ is megváltozik. Mert egy jó beszélgetés, egy izgalmas előadás, egy kis munka a kertben – csupa-csupa lehetőség felnézni, nevetni és akár változtatni is, ha úgy érzem, körbe-körbe forgok a bánatom körül.