Előtte, utána és közben is gondolkodj, mert kényes mutatvány a gyümölcsfák metszése

A gyümölcsösben az a jó, hogy az évkör egészében dolgot ad az embernek. Ha éppen nem a fákkal kell bíbelődni, akkor is ott a gyümölcs, vagy éppen a szüret, feldolgozás, betárolás… Szinte nincs is olyan hónap, mikor ne akadna valami gyümölcsös tennivaló. A tél második fele az oltóvesszők gyűjtésének, a gyümölcsoltásnak, a levéltelen fák tisztításának és a metszésnek az ideje. Utóbbi művelet kapcsán a metszés teljes elhagyásától kezdve egészen a már-már csonkolás-szerű intenzív kaszabolásig igen sokféle iskola tanításával találkozhatunk, nem csoda, ha nehezen igazodik el köztük a kezdő gyümölcsész. 

A metszőollók és ágvágók bősz csattogtatása előtt azonban ismét érdemes a józan paraszti ész mentén végiggondolni, vajon valóban szüksége van-e annak a fának a visszavágásra. Tegyünk rendet rögtön e kérdésben: bizony nem a fa az, akinek szüksége van erre a beavatkozásra, hanem mi, az emberek vagyunk, akik ezáltal valamilyen célt, állapotot szeretnénk elérni.

Ennél a pontnál érdemes azonnal a gyümölcsökkel foglalkozók társadalmát is két jól elkülöníthető csoportra osztani, a gyümölcstermesztőkre és a gyümölcsészetet vezetőkre. A gyümölcstermesztésnek ugyanis a metszés nem csupán egy lehetséges feladata, de nélküle aligha volna elképzelhető a hatalmas ültetvények fenntartása, anyagi jövedelmezőségének biztosítása. A gyümölcsészet ugyanakkor inkább a fák természetes rend szerint kialakult ritmusának segítésére, az anyagi haszon kizárólagossága helyett az adott fajok és fajták történelmi, kulturális szerepének megőrzésére is törekszik. Nem meglepő, ha az utóbbi gazdálkodási rendet művelők jóval óvatosabban bánnak az ollóval.

A „metszésigényt” azonban nem csupán a művelési mód befolyásolja, az egyes fajták között is erős eltérések vannak. Általánosságban kimondható, hogy minél „vadabb” egy fajta, annál kevésbé szorul rá az ember ilyetén gondoskodására, s

minél inkább ember alkotta, nemesített fajtáról van szó, annál inkább igényli a direkt törődést.

Érdemes azt is végiggondolni, hogy egyáltalán mi lehet az alapja a metszés gyakorlatának. A természetben vadon élő gyümölcsfák esetében emberi beavatkozásra a legritkább esetben kerül sor, azonban könnyen előfordulhat, hogy valamilyen állat lecsippenti a friss hajtásvégeket, esetleg az ágrendszert is erősebben lerágja. Ebben az esetben a növény az életbenmaradás érdekében két vészreakciót is indít: az intenzívebb hajtásnövekedéssel igyekszik mihamarabb pótolni a hiányzó részleteket, a fokozott gyümölcsterméssel pedig saját fajának a nehéznek tűnő időkben való fennmaradását igyekszik biztosítani. Hasonló „vészreakciót” figyeltünk meg a tavalyi év extrém száraz nyarán, amikor a Bükk már júliusban őszi színeket mutató erdőiben tonnaszám teremték a makkot a faóriások, hogy legalább egy legyen majd a sokmillióból, amelyik túléli a száraz időszakot, biztosítva ezzel a faj fennmaradását.

 

A gyümölcsfa oldaláról nézve tehát a metszőollóval való csipkedés alig különbözik a szarvas fogaitól, így a fa ősi reakciói is várhatóan hasonlóak lesznek. Nagy különbség ugyanakkor, hogy míg a vadak csupaszon ott hagyják a lerágott ágvégeket, addig a kertésznek, ha a metszés mellett dönt, kötelessége (lenne) gondoskodni a sebfelületek valamiféle kezeléséről. A különféle iskolák persze e tekintetben is eltérő álláspontot képviselhetnek. A természetes megoldásokat előnyben részesítők szerint a kezeletlen felületekkel valójában a fák immunrendszerét erősítjük, a sebkezelő szerekkel pedig csak a kórokozóknak készítünk biztos fedelet, ami alatt aztán gondtalanul rongálhatnak, míg mások épp ellenkezőleg, a sebek helyes kezelése mellett érvelnek.

Ma már szinte bármilyen sebkezelő szerhez hozzájuthatunk, azonban most is érdemes megnézni, mit használtak a régiek erre a célra. A legáltalánosabb a (méh)viasz, vagy valamilyen abból készült kence volt, de sok öreg mesélt a fenyőgyanta ilyetén használatáról is. A modern szerek közt találunk vízoldékony (jellemzően kék színű) termékeket, melyek idővel lemosódnak majd a fákról, de vannak (jellemzően barna) viasz alapú készítmények, melyek szinte rákérgesülnek a bekent sebfelületre. 

 

Saját kaszálógyümölcsösünkben kizárólag természetes alapanyagokból készített sebkezelőket használunk, melyekkel nemcsak a nagyon ritkán végzett metszésekkor, de a faoltás során keletkezett sebfelületeket is kezeljük.

Dolgoztunk már lemosódó és fent maradó készítményekkel is, a kettő között érdemi különbséget nem tapasztaltunk.

Akár így, akár úgy, ha örömmel és figyelmes alázattal vagyunk kint a kertben, saját tudásunk legjavát pedig nem szégyelljük tapasztaltabb emberek tanácsaival kiegészíteni, szinte biztosan nem maradunk majd gyümölcs nélkül.

Metszésről bővebben írtunk már ebben a cikkben: Alázattal kell oltani és metszeni a gyümölcsfákat, hogy teremjenek neked és nekem