„Tudtam azt, hogy mire képesek az asszonyok, az anyák” – 100 éve született Polcz Alaine

Hős

„Tudtam azt, hogy mire képesek az asszonyok, az anyák” – 100 éve született Polcz Alaine

1922. október 7-én, éppen száz éve született Polcz Alaine pszichológus, író, a tanatológia tudományának hazai úttörője, Mészöly Miklós felesége. Egy 84 évet élt fantasztikus, nagytudású, látszólag mindent kibíró asszony, akitől ma is csak tanulhatunk. Születésének évfordulója alkalmából 10, tőle származó idézet nyomán emlékezünk életére.

„Én még láttam otthon meghalni gyermekeket, és tudtam azt, hogy mire képesek az asszonyok, az anyák.”

Idegen számunkra a halál, tabu – jól ismerjük ezt a klisét, és tudjuk azt is: igaz. Polcz Alaine-nak hála azonban sok családban kevésbé tabu, mint egykor volt.

Polcz 1922-ben, Kolozsváron született. Gyerekkorában négy testvérével osztozott mindenen, nehéz körülmények között, a többi magyarhoz hasonlóan elnyomásban élt Romániában. Tizenkilenc évesen megházasodott, ám a boldog házasélet helyett a világháború poklával kellett szembenéznie. Orosz katonák sora erőszakolta meg, a klinikai halál állapotába került. Ahogy a fenti idézet folytatásában fogalmaz – Meghalok én is? című írásában –, a világháborúban megszokta a halált. „Önkéntes nővér voltam, mint gimnazista, minden szabad időmet kórházakban töltöttem. Nekem a test ellátása nem volt idegen. A halálnak a háttere sem volt idegen.”

polcz alaine

Fotó: Wosinsky Mór Megyei Múzeum

A világégés után 1949-ben fejezte be a pszichológiaszakot Budapesten. Karrierjének legismertebb – egyébként késői – szakaszában a Tűzoltó utcai Gyermekklinikán dolgozott haldokló gyerekek ellátásán, majd nyugdíjas korában 1991-ben hozta létre a Magyar Hospice Alapítványt. Elmondása szerint gyermekkori tapasztalatai, a háborúban szerzett traumák, majd tanulmányai együttesen kellettek ahhoz, hogy hihetetlenül nehéz munkáját (egyébként magas minőségben) végezhesse.

Alaine ismert egy világot és egy szokásrendszert, amiben a halál az élet része volt, amiben az emberek tudták azt valamilyen módon kezelni. Mikor teljesen más keretek között, a XX. századi, háború utáni magyar városi valóságban a kórházi halál kizárólagosságával, és az azzal járó csenddel találkozott, tudta, lehetne másképpen is, s minden fél számára jobb volna így.

Látta azt, hogy nem is a hagyományok, hanem a hagyományok teremtette lehetőség – a szólásra, a feldolgozásara – hiányzik az embereknek, s módot teremtett ennek pótlására..

„Bementem édesapámhoz elkeseredve, és mondtam, hogy apuka azt mondják, csúnya vagyok, buta vagyok, tetves, rühes. Apám végighallgatott, és azt mondta: Nem baj, én nagyon szeretlek! Olyan mintát kaptam, mely szerint nem a szépség, az ész a fontosak, hanem valami egészen más. És az, hogy mit hogyan mondunk. Persze mondhatunk sok mindent, nem kell félni, hogy melyik szavunk hova esik és mi lesz belőle, de amit szívből mondunk, az tényleg belehullik a lelkünkbe, mint egy mag. Ilyen vagy, olyan vagy, nem számít, ha mindeközben szeretnek.”

Alaine a fentieket Singer Magdolnának mesélte egy interjúban, mikor arról kérdezték, mit gondol az alázatról. Válasza szerint bármilyen ember is volt, a családja szerette már gyerekkorában, így csak alázatos lehet.

Mégis, számomra az idézetben több is van. Mutatja, hogy Alain pontosan látta, bizonyos helyzetekben szükség van a szólásra, a másik feloldozására, s talán ezért is beszélt a haldokló gyerekekkel másképpen, mint előtte hazánkban bárki. Ahogy visszaemlékezéseiből kiderül, a szülők gyermekük halála után virágot küldtek neki – egész biztosan érezték, hogy Alaine-nek hála, a lehető legjobb módon hagyhatta el gyermekük ezt a világot.

És hogy mit mondhatott nekik? Szóljanak erről az ő szavai:

A halálközeli élményekről és ezek feldolgozásáról szinte ugyanazt mondja a Tibeti Halottaskönyv, a keresztény misztika és imádságok vagy a népi hagyományok.”

Ugyanez kicsit másképpen, bővebben így olvasható Alaine szavainak folytatásában: „a kollektív tudattalan, az archaikus minden emberben közös, s erre minden kultúra kidolgozza a maga halotti rítusát, a haldokló ellátásának a módját. A zsidó-keresztény kultúra gyönyörű rítusának lényege, hogy a halál idejét elhúzni és siettetni egyaránt bűn”.

Alaine nemcsak érzésekre, tapasztalatokra hagyatkozva dolgozott, hanem kutatott is, és később esszétől a regényig mindenféle szakmai írást publikált az eredményeiről. Írásai érzékenységről, bölcsességről, nem utolsósorban gazdag szakmai ismeretről tesznek tanúbizonyságot. Kiviláglik belőlük, hogy az általa képviselt irányzat nem egy hagyomány és nem is egy tudományág képviseletében, inkább a téma elmélyült ismeretében, a világszintű tudásanyag életen át tartó szintetizálásában gyökerezik.

„Ami fontos, hogy ameddig élünk, azt teljesen csináljuk: örömmel, odaadással. Ne féljünk a nehézségektől. Tudjuk, hogy úgy élünk, hogy a halál közeledik hozzánk, de azt az időt használjuk ki, és úgy szeretteinknek adjuk meg, amit kell, és munkánkban is teljes szívvel adjuk bele magunkat, csináljunk meg, amit lehet”

Persze attól, hogy az ember ésszel felfog valamit, nem feltétlenül lesz könnyebb újra és újra ugyanazt a terhet cipelni. Polcz tudta, hogy bár a haldoklók világa más világ, addig, amíg egy gyermek (és a felnőtt is) készül a búcsúzásra, örömélményekre is szüksége van. Mint a fenti videóban elmondja, ezért

szerveztek esküvőt a gyermekklinika pácienseinek, ha arra vágytak,

s ezért teltek meg a kórtermek mesével, rajzzal, játékkal. És később, amikor már semmi sem segített, semmi nem tudott örömforrás lenni, ezért volt jó, hogy a kicsik otthon, a saját közegükből hagyhatták hátra az életet.

„Állandóan a halál közelében élni (…) terhelő és nehéz munka. Egész biztosan az. Amikor kikerülök, mintha egy másik világba kerülnék. Ott az a furcsa, hogy egészségesek az emberek. (…) Ennek megvan a szépsége.”

Polcz számos nyilatkozatából kiderül, hogy a halállal való sokszori találkozás formálta személyiségét. A fenti videóban szereplő gondolatból látszik: úgy vélte, aki a halál közelében él, jobban tudja értékelni az életet, s annak apróbb örömeit. Füveskönyvekbe kívánkozó bölcseletnek tűnik ez, de ha valakitől, Polcz Alaine-től mégsem hangzik annak.

„Akkor kezdődött, hogy hallgattam. Sok mindenről hallgattam, egészen késő felnőttkoromig. A legfontosabb, legnehezebb dolgokról nem beszéltem.”

Alaine saját élete traumáit sokáig nem osztotta meg a világgal, de szűkebb környezetével sem beszélt arról mélyre menően. Ahogy Egész lényeddel című kötetében írja, a háborúról, első házasságáról és Erdélyről nem tudott senkinek mesélni. A világégés után első házassága felbomlott. János, a volt férje ivott, s minden pénzét alkoholra költötte. Nem akart semmit csinálni, így Polcz egyedül maradt közös életük feladataival, erőn felül dolgozott azért, hogy két ember helyett álljon helyt. Végül elváltak.

Később Alaine megismerte második férjét, „a túlságosan szép” Mészöly Miklós írót, aki a háborúban szintén súlyos traumákat szenvedett. „Féltem a házasságtól. Aki egyszer majdnem belehal, az fél” – írja érzéseiről. Végül mégis összeházasodtak, s ki is tartottak egymás mellett, ha nem is volt felhőtlen viszonyuk.

„Boldogságot vártam a szerelemtől és a házasságtól – s nehézségeket kaptam, amelyekben megedződtem, és problémákat, amelyeket megtanultam megoldani. (...) Szerelemre vágytam – és megtanultam szeretni.”

Alaine második házassága sem volt könnyű. Több évtizeden át tartó kapcsolatuk mellett Mészölynek szinte folyamatosan viszonyai voltak, időről időre más nőkbe volt szerelmes. Mégsem tudtak soha elválni. „Miklósnak hét szerelme volt (két hosszabb, és öt időleges, fájdalmasak voltak mindkettőnk számára)” – írja Alaine.

„A szerelem szentháromság: test, szellem, lélek. Hol van ma igazában? A fiatalok a testtel kezdik – általában. Így nehéz elérni a lelket. Na, azt még úgy-ahogy. De a szellemet? A teljes nagy szerelmek hol vannak ma? Lehet, mindig is ritkán voltak. Voltak?”

Mészöllyel való házassága két mélyen érző, szerelemről is sokat gondolkodó, tehetséges, sokat megélt ember különleges viszonya volt, amelyről aligha nyerhet teljes képet az utókor. Kapcsolatuk sajátosságára már levelezésük címe – A bilincs a szabadság legyen – is felhívja a figyelmet: Miklósnak szüksége volt a szeretőket jelentő szabadságra, és mivel felesége ezt megadta neki, ezzel egy életen át maga mellé bilincselte. Könnyű volna, de nem szabad akár csak ez alapján, felületes módon véleményt formálni kettejük kapcsolatáról.

„Most is háborúban élünk, dühöng a terrorizmus. Nemcsak az anarchisták, nemcsak az iszlám és nemcsak a terror, hanem az anyagiérdekű lázadások iszonyatos sora terror formájában: ez a jólfelépített, jómódú, ez a túlérett, hulló civilizáció. Az önmagáért való, önző, a világot kizsákmányoló civilizáció meg nem szűnő, folyamatos, nem is világ-, hanem globális háborúja.”

Polcz Alaine okos nő volt, akinek az élet nehéz leckéket tanított. Fiatalon olyan szörnyűségeket látott és élt át, amilyeneket legtöbbünk remélhetőleg soha nem fog, majd azon igyekezett, hogy hite szerint egy békésebb, jobb világot teremtsen. Mégis megélte, hogy a háború után is nehéz idők jártak, s a szocializmus széthullásával sem változott egycsapásra jó hellyé Európa.

Korán felismerte azokat a pusztító folyamatokat, amelyeknek hatását ma talán minden korábbinál több ember észreveszi. És voltak válaszai, volt benne tenni akarás.

„Miért félünk a szegénységtől? Mástól kell félnünk! Jómagam három éhezési időszakon és több jegyrendszeren estem át, túléltem három inflációt (két magyart és egy románt), most nyögöm a negyediket, és bízvást állíthatom, hogy mindez rossz ugyan, de közel sem annyira, mint hisszük. Az örömöt (boldogságot), a harmóniát, az élet célját alig érinti, ha van valami kis létalapunk, anyagi és lelki. De ez utóbbiak feltétlenül szükségesek.”

Polcz Alaine nevét nem csupán azért érdemes ismerni, mert nagyszerű, áttöréseket hozó pszichológus volt, mert megalapította a tanatológia hazai tudományágát vagy éppen azért, mert súlyos traumái elfogadása után korának legnagyobb írói, gondolkodói között élt. Már Főzzünk örömmel című írásáért – amelyet recepteskönyvvé degradálni kár volna – is érdemes megismerni őt! Bár minden munkája aranyat ér, és gondolataiból mai napig bárki tanulhat – mégis, ez a legegyszerűbb, legkönnyedebb, életről a leghétköznapibb módon szóló kiadvány bárki számára befogadható módon mutathat rá az egyszerűségben rejlő bölcsességre.

 

Már követem az oldalt

X