„Sokszor egy mosolyra van szükség” – interjú Csollány Szilveszterrel

Magyarország a tornasportban összesen 14 aranyérmével az olimpiai örökranglista 7. helyén áll – az egyik aranyérmet Csollány Szilveszternek köszönhetjük. Ráadásul a legnehezebb szeren, a gyűrűn végzett tökéletes gyakorlatsoráért kapott elismerés dupla bravúr: önmagában is csúcsteljesítmény, de a felkészülési körülményeit is számba véve kétszeres „arany gyűrűnek” is tekinthetjük. Az egyéniség erejéről, a kitartásról és a profi sportolói karrier utáni civil pályáról beszélgettünk, fél szemünkkel a most zajló tokiói olimpiát figyelve.

Egyetlen versenyzőnk van jelenleg Tokióban a tornászok között: a kétszeres Európa-bajnok Kovács Zsófia, aki egyéni összetettben be is jutott a döntőbe. Mi lehet az oka, hogy ebben a kiemelt sportágban nem tudtunk több versenyzőt kvalifikálni? Ennyire nehéz a tornasport?

Összetett kérdés. Pontos választ aligha tudnék adni, de annyi biztos, hogy nem csak nálunk gond az utánpótlás. Ha megnézzük például a rendszeres világelső román női csapatot, ott is azt látjuk, hogy nincs az idén román csapat. Nagyon nehéz sportról van szó, ez kétségtelen. Ráadásul ma már többnyire szerspecialisták vannak, akik egy-egy szeren magas szintű teljesítményt nyújtanak, és ezzel is tudnak kvalifikálni az olimpiára, tehát nagy a verseny. Ugyanakkor kisebb a motiváció, hogy valaki egyéni összetettben minden szeren eljusson erre a szintre. Rengeteg munkával lehet csak ezt elérni, és amikor a tinédzserek felismerik, hogy mindez milyen lemondásokkal, mennyi edzéssel jár, nem biztos, hogy mindenki folytatni akarja.

A gyűrűt tartják a legnehezebbnek az összes szer közül, hiszen ez az egyetlen olyan tornaszer, ami gyakorlat közben nagy kilengéssel minden irányba elmozdul, nehéz megállítani és nincs rajta vagy minimális a fogásigazítás lehetősége. Nem véletlen, hogy ezen születik a legkevesebb aranyat érő gyakorlat. Mi kell ahhoz, hogy gyűrűn remekeljen egy tornász?

Én nem mondanám, hogy a legnehezebb szer, mert nekem az összes többi sokkal nehezebb volt. Lehet, hogy furcsán hangzik, de én a gyűrűn stabilabban álltam kézen, mint bárhol máshol. Erős alkat kell hozzá, az izomzat felépítése nagyon fontos egy gyűrű-gyakorlatnál. Nyilván genetika és persze sok edzés eredménye, hogy a csapattársamhoz képest, aki ugyanannyit edzett, mint én, én jóval erősebb lettem. Más szeren is fontos az alkat, de a gyűrűn elsősorban ez befolyásolja a sikert.

Mennyit kellett edzeni felkészülési időszakban?

Napi 6-7 órákat edzettünk egy edzőtáborban, pályafutásom végén már ennél kevesebb, 4-5 óra is elegendő volt, több pihenőidővel.

Milyen gyakorlatok mennének még most is a gyűrűn?

Nagyon súlyfüggő is, hogy mit lehet megcsinálni, hiszen a fizikát nem lehet meghazudtolni. Anno, amikor 63 kg volt a súlyom, és mondjuk egy kilót híztam, másnap már nem ment úgy az edzés, mert egy lendületben nem egy kilót kellett pluszban megtartanom, hanem hetet-nyolcat, mert egy kiló sokszorozódik. Ha most felmennék a gyűrűre és szeretnék egy kört csinálni, akkor valószínű, az összes vállizmom elszakadna, mert nagyjából nyolc-kilenc kilóval vagyok több, mint versenyző koromban. A keresztfüggést lehet, hogy meg tudnám csinálni pár hónap edzéssel.

Melyik a legnehezebb szám a gyűrűn?

Mindenkinek más. A támaszmérleg könnyű volt, a Szent Péter sem volt annyira nehéz. Talán a fecske és a fecskéből felmenni Szent Péterbe: ezek voltak a legnehezebbek.

Ha egy tehetséges gyerek elkezdi a tornasportot, mennyi idő kell ahhoz, hogy egy ilyen gyakorlatsort végig tudjon csinálni?

Tizenöt év minimum. Az a nehéz ebben a sportágban, hogy nagyon sokáig kell edzeni ahhoz, hogy sikerélménye legyen valakinek. A legnehezebb a rundel-flick duplaszaltó, amihez nagyon jó alapokra van szükség, hogy sikerüljön.

Ráadásul nemcsak a fegyelmezett edzés, de az állandó fogyókúra is része a sportolói életformának. Hogyan sikerült megőriznie a versenysúlyát az évek alatt?

Húszéves koromra tapasztaltam ki, milyen súllyal tudok a leghatékonyabban edzeni, és utána már nagyon odafigyeltem, mit eszek, mennyit és mikor. Folyamatosan figyelni kell erre egy tornásznak, nem úgy, mint például egy boxolónak, hiszen a tornasportban az edzéseken is ugyanazt kell csinálni, mint a versenyen, és ezek mind saját testsúlyos gyakorlatok.

Míg egy boxoló pluszkilókkal is edzhet, majd a versenyre formába hozza magát, ezt egy tornász nem teheti meg,

mert minimális súlygyarapodás is ront a teljesítményén.

Nem nagyon volt segítségünk ebben: én találtam ki a táplálkozásomat, de azt is, milyen vitamint szedjek mellé. Ugyanígy, a gyakorlatokat is magam találtam ki, az edző csak korrigálta a mozgásomat, és mentálisan is saját magamat készítettem föl, agykontrollal. Reggelre nem ettem semmit, mert azt vettem észre, hogy a délelőtti edzésen hányingerem lesz, ha reggelizek, délre egy kis gyümölcsöt vagy joghurtot müzlivel, a délutáni edzés után pedig vacsorára általában főzeléket valamilyen hússal. Ennyi táplálék bőven elég volt az edzéshez, de persze szívesen ettem volna többet is, csak, ha például ettem vacsorára egy pizzát, másnap nem tudtam edzeni.

Elég meglepő, hogy leginkább az egyéni felkészülésre hagyatkozott. Mi miatt alakult így? Az egyénisége a kulcs – nehezen viselte az irányítást – vagy nem volt elég erős az edzői támogatás?

Talán azzal kezdeném, hogy 16 éves korom óta egyedül voltam, mert akkor kerültem el otthonról, a családi házból: Győrből felköltöztem Budapestre. Megtanultam önállóan élni, és nagyon nehezen fogadtam el az irányítást. Mindig feketebárány voltam itthon, mert folyton ellenkeztem, vitatkoztam az edzőkkel. A gondolkodásmódom nem változott, csak később megtanultam befogni a számat, mert rádöbbentem, hogy rengeteg energiát elpazaroltam arra, hogy ellenkeztem az edzőkkel, a Torna Szövetséggel, és ez a teljesítményem rovására ment.

Amikor 25 évesen kimentem Amerikába, ott saját magamnak voltam az edzője, mert senki sem volt velem: az 1996-os világbajnokságra és EB-re, az 1997-es VB-re, ahonnan az ezüstöket hoztam el és az 1998-as VB-re, ahol aranyat nyertem, mind önállóan készültem fel. Minden nap délután 3-tól 8-ig tornaedző voltam, az idő többi részében edzettem. 1998-ban jöttem haza, akkor igazoltam át az újpesti Dózsából a Dunaferr SE-hez, ahol kaptam egy új edzőt, aki pontosan tisztában volt vele, hogy az elmúlt három évben egyedül készültem fel az ezüst- és aranyérmes szereplésekre. A legtöbbször olyan edzéseim voltak már itthon, hogy

az edzőm csak kísért és szólt, hogy itt hagyd abba, nem kell több.

Az edzők közül ki volt a legnagyobb hatással a teljesítményére és későbbi edzői munkájára?

Mindenkitől kaptam valami pluszt a sikerhez. Az utolsó edzőm, Limperger Pista bácsi viszont nagyon jó pedagógus volt. Például az egyik gyakorlatnál azt találta mondani, hogy „Figyelj, a pontozó onnan, lentről úgysem fogja látni, hogy a vállad két centivel lennebb vagy fennebb van.” Ettől úgy felhúztam magam, hogy visszamentem és csináltam addig, amíg tökéletesen sikerült, és amíg azt nem mondta, hogy „Na, ez már olyan jó, hogy nem fognak tudni belekötni: nem fogják látni a különbséget, de nem tudnak belekötni.” Nagyon jól tudtunk együtt dolgozni, soha nem vesztünk össze.

Hány éves korig lehet versenyszerűen űzni a tornasportot?

Szerintem nagyjából harminc-harmincöt éves korig lehet csinálni. Amióta én abbahagytam a versenyzést, sokat változtak a körülmények,

a mai fiatalok sokkal jobb körülmények között edzhetnek.

Sok gyerek kezd el tornázni, ehhez képest viszont az ifjúsági keretben már nagyon kevesen vannak, a felnőtt keretben pedig alig tudnak összerakni egy csapatot.

Több mint egy évtizedig ott volt az élvonalban. Ebből sorozatban három arany is született: 1998-ban a szentpétervári EB-n, 2000-ben a Sydney-i olimpián, majd 2002-ben a debreceni VB-n. Hogy lehet egy ilyen sportolói karriert abbahagyni? Mihez kezdett a civil életben?

Ez elég érdekes volt: mindenfélét kipróbáltam, hogy megtaláljam az utam. Sokféle munkába belekóstoltam. Izlandon, Svájcban, Ausztriában is dolgoztam, de a legfontosabb mindig az volt, mi a legjobb a családnak, hol érezzük magunkat otthon. Svájcban nagyon jó klubnál voltam, szerettem, de a honvágy hazahozott bennünket. Aki nem tudja elviselni a honvágyat, lehet bármilyen nagyszerű környezetben, hazakívánkozik.

Nagyon nehéz a profi sportolói karrier mellett egy civil szakmát megtanulni. Gondolkodott valami másban a sporton kívül?

Nem igazán tudtam megfogalmazni, mi más lehetett volna jó nekem. Tudtam, hogy szeretnék edzősködni, de ezt a lehetőséget itthon nem kaptam meg, ezért dolgoztam éveken keresztül és jelenleg is külföldön.

Úgy képzelem, hogy az a Csollány Szilveszter, aki az egyetlen „aranygyűrűs” magyar tornászunk, és akiről tornacsarnokot neveztek el, itthon is megtalálja a számításait az utánpótlás-nevelésben. Milyen a kapcsolata a mostani magyar tornasporttal?

Semmi kapcsolatom nincs a hazai sportélettel. Sopronban élek, Ausztriában dolgozom, a tőlünk 17 km-re lévő Eisenstadtban, egy kis klubnál, edzőként. Jelenleg éppen szabadság van, de augusztusban kezdjük újra az edzéseket. A szombathelyi ELTE Savaria Egyetemi Központ Testnevelési és Sportközpontjában pedig én tanítom a torna II. nevű tárgyat, külső szakoktatóként.

Hogy lehetett tornát tanítani a koronavírus idején?

Ez a tárgy mindig ősszel van, tavaly már nyár közepén megkértek, hogy hamarabb fejezzük be, így elég intenzíven haladtunk, hogy november elejére befejezzük.

Mi kell ahhoz, hogy ebben a sportágban jó edző legyen valaki?

Nagyon fontos az edző-tanítvány viszony. Rendkívül nehéz dolga van egy edzőnek, mert amikor elkezd foglalkozni egy újdonsült tanítvánnyal, az még kisgyerek, öt-hat éves.

Ahogy nő, évről-évre kell változtatnia és igazodnia pedagógiai hozzáállásban a tanítványa fejlődése érdekében.

Én a teremben érzem jól magam, a gyerekek mellett. Legtöbbet kicsikkel foglalkoztam, nagyon szeretem őket és azt gondolom, hogy az első lépéseket, az alapokat kell a legjobban megtanítani – úgy érzem, ebben jó is vagyok. Ha már megvannak a jó alapok, utána sokkal könnyebb őket tanítani.

Mi a nehezebb az edzői munkában: rávenni a gyerekeket a rendszeres gyakorlásra, egyáltalán rendszerességre szoktatni őket vagy azt megtanítani, hogyan kezeljék az ezzel a sporttal járó fizikai és érzelmi stresszt?

Szerintem a motiváció a siker kulcsa: ha egy edző nem tudja motiválni a gyerekeket, akkor megette a fene.

Ön mivel motiválja a tanítványait?

Azt hiszem, meg tudom találni a hozzájuk vezető szavakat, tudok hatni rájuk a kisugárzásommal. Van például egy jó képességű osztrák kislány, akitől megkérdeztem, hogy csinált-e már kéz nélküli cigánykereket, mire ő mondta, hogy még nem. Majd segítséggel csinált kettőt, mire azt mondtam, hogy, „ha valaki ezt az elemet első nap megcsinálja, az kész csoda”: ezzel persze el is ültettem a bogarat a fülébe, és nyilván addig gyakorolta, amíg már aznap nem sikerült neki. Tehát nem biztos, hogy mindig a technikai felkészítés a legfontosabb, sokszor egy mosolyra, egy kis biztatásra van szükség a motivációhoz.

Hogyan viselte a család ezt az intenzív sportolói életet?

Amikor abbahagytam a sportot, akkor el is váltam 2004-ben. Azóta van egy második feleségem és boldog családom. A legidősebb lányom, aki 24 éves lesz idén, Dublinban él, a második házasságomból született két kisebb lányunk – nem is annyira kicsik, mert már 16 és 13 évesek – pedig velünk, Sopronban.

A gyerekek is tornásznak?

A legkisebbik lányom akrobatikus rock and roll-t táncol, a középső gyerekem inkább művészlélek, a nagyobbik nem sportol, ő más alkat.

Nyitókép: Illyés Tibor/MTI