„Megkérdőjelezni a megkérdőjelezhetetlent: gyakran ez visz előre” – interjú Dr. Gárdos László gyermekorvossal

Az édesapja is gyermekorvos volt, ezért választotta ön is ezt a szakmát?

Sosem vizsgálgattam, de lehetséges, hogy tudat alatt befolyásolta ez a pályaválasztásomat. Az általános iskolában még az irodalom és a történelem érdekelt, majd matematika tagozatos osztályba kerültem. Az orvosi egyetemet egy kicsit azért is választottam, mert még nem nagyon tudtam, mi szeretnék lenni, és onnét sok különböző irányba, többféle területre lehet továbbmenni. Édesapámmal sosem beszélgettem erról, és nem is mondogatta, hogy legyek gyerekorvos, nem készültem tudatosan erre a pályára, de azt sem mondhatom, hogy biztosan nem volt semmilyen hatása rám.

Hogyan döntött végül a gyermekgyógyászat mellett?

Hatodévesként belekóstoltam az öt fő szakmába (belgyógyászat, sebészet, ideggyógyászat, szülészet, gyerekgyógyászat), és feltűnt, hogy egy kicsit minden szakma rányomja bélyegét a művelőjére. A gyerekgyógyászatnál azt tapasztaltam, hogy a legkevésbé szimpatikus orvos is előnyére változik, hiszen egész nap gyerekekkel foglalkozik, kedveskedik, rövid idő alatt bizalmat épít. Az egyetemen még nem láttam tisztán, hogy a gyerekorvosláshoz egyfajta képesség kell, de utólag belegondolva, ez talán megvolt bennem.

Névjegy:

Dr. Gárdos László 1964-ben született. 1988-ban végzett a Pécsi Orvostudományi Egyetemen, szakorvosi képesítést csecsemő- és gyermekgyógyászatból, neonatológiából, gasztroenterológiából, valamint csecsemő- és gyermekintenzív ellátásból szerzett. 2006 óta osztályvezető főorvosa a Zala Megyei Szent Rafael Kórház Csecsemő- és Gyermekosztályának. 2000 óta foglalkozik koraszülöttmentéssel, 2007-től irányítja és szervezi a mentést a Nyugat-Dunántúli Régióban. 2009-ben Zalai Príma díjat kapott tudomány kategóriában, 2010-ben megalapította a Koraszülöttmentő és Gyermekintenzív Alapítványt. 2019-től a Magyar Gyermekorvosok Társaságának elnöke, 2020-tól az Egészségügyi Szakmai Kollégium Neonatológia Tagozat elnöke. Felesége Román Bernadett gyógypedagógus. Három gyermek édesapja, kettő közülük egészségügyi felsőfokú tanulmányokat folytat, legkisebb gyermeke idén felvételizik.

Mennyire nehéz gyermekorvosnak lenni?

Az biztos, hogy a napi rutinmunka során nem úgy reagálunk, mint egy „átlagember”, nem lágyulunk el mindig, ha gyerekmosolyt látunk, és a szenvedést is másképpen éljük meg. De nyilvánvaló, hogy aki intenzív- és koraszülött intenzívosztályon dolgozik, az jobban „megérintődik”, más az ingerküszöbünk, és gyakoribb a kiégés is. Szerencsére azért nemcsak a szomorúságot látjuk, többnyire a gyerekek „aranyosságában” élünk.

Könnyebb vagy nehezebb velük dolgozni, mint a felnőttekkel?

Könnyebb, mert nem beszélnek mellé, őszintébben fejezik ki az érzelmeiket, még ha nem is tudják olyan pontosan megfogalmazni, mint egy felnőtt, és nehezebb, mert egy újszülött, egy csecsemő nem tudja megmondani, hol fáj, mit érez éppen akkor, amikor vizsgáljuk. A gyermekgyógyászé az utolsó olyan szakma – és a gyermekgyógyászat az orvoslás, az orvostudomány utolsó olyan területe –, ahol egy orvosnak az összes szerv betegségéhez értenie kell. Ebből következik, hogy itt különösen fontos, hogy ne csak a problémát nézzük, hanem egészben tekintsünk a gyermekre, a szervezetére, mert nem biztos, hogy ott van a betegség, ahol éppen a tünet, panasz jelentkezik.

Fontosnak tartja, hogy testi-lelki egységben kezelje a gyerekeket?

A holisztikus szemléletmód hamar figyelmet kapott a gyermekgyógyászatban, fontos, hogy a kis betegeink lelkére is figyeljünk. Rengeteg gyerek szorong, vagy a családi háttere miatt, mert sajnos kevés az ép család, de az iskolai teljesítménykényszer miatt is sokan aggódnak. Kicsit leegyszerűsítve, míg külföldön arra kíváncsiak, hogy a gyerek mit tud, nálunk sokszor sajnos arra, hogy mit nem. Érzésem szerint ezen tényezők következménye nagyon érződik a gyerekek önbizalmán, viselkedésén, lelkük rezdülésein. Sok olyan kiskorút kezelünk, akinél szét kell választanunk a testi és a lelki okokat: azt vizsgáljuk, van-e egyáltalán szervi probléma, vagy az egész pszichés eredetű.

Megvolt a lehetősége arra, hogy elméleti pályára menjen, és tudományos munkát végezzen, mégis kórházban helyezkedett el az egyetem után. Mi befolyásolta a döntését?

Azt tartottam a legfontosabbnak, hogy emberekkel foglalkozzak. Zalaegerszegre kerültem, dr. Rubecz István, az ország egyik legjobb koraszülött intenzív főorvosa mellé – komolyan hajtanom kellett, mert az elvárások nagyok, a munka pedig kemény volt. Kezdő orvosként tojáshéjjal a fenekemen, hamar a mélyvízbe kerültem. Azt szokták mondani, hogy az ember tanítómestert választ, nem munkahelyet, legalábbis a mi szakmánkban. Nekem ő igazi mester volt. Nem feltétlenül jó, ha valaki kemény főnök, de az én esetemben, akkor ez előny volt.

Mellette megtanultam, hogy

mindig, a legnehezebb esetekben is dönteni kell, és fel kell vállalni a rossz döntéseket is.

Van, amikor nem egyértelmű, hogy mit kell lépni – hiszen az emberi szervezet nagyon bonyolult, a „kétszer kettő nem mindig négy”, a betegségek sokszor csapdásak, a megoldást néha nehéz kibogozni, kinyomozni – ha viszont nem lépünk, akkor biztosan baj lesz. Az iskola, amit kaptam, az tanította meg, hogy mint egy kommandós, menjek előre, ne adjam fel, merjem felvállalni a döntéseket rizikós szituációkban is. Koraszülött- és gyermekintenzív területen dolgozni kihívás, engem pedig mindig is a problémamegoldás érdekelt. Nem kell mindig elfogadni a mainstream irányvonalakat: megkérdőjelezni a megkérdőjelezhetetlent, gyakran ez visz előre.

2006-ban lett osztályvezető. Miben változtatta ez meg a munkáját?

A főnökömnek betegség miatt hirtelen kellett lemondania az osztályvezetésről, egyik pillanatról a másikra kerültem ebbe a pozícióba. Ha az ember a saját munkahelyén lesz osztályvezető, annak legalább annyi előnye van, mint hátránya. Ami jó volt, hogy akikkel együtt dolgoztam, hasonlóan jó képzésben részesültek, hasonlóan gondolkodtak, mint én. Nem fogadtak el azért azonnal, hiszen a beosztottaim lettek nálam idősebb orvosok is, akiktől korábban tanultam. De a helyzetnek megvolt az az előnye, hogy tudtam, ki mire képes, ki milyen ember, mennyire megbízható. Szakmailag és emberileg mindig is jó csapatom volt, és van ma is.

Milyen vezetőnek lenni, nap mint nap ennyi embert koordinálni?

A kórház egyik legnagyobb létszámú osztálya vagyunk, több mint száz emberrel, főleg hölgyekkel dolgozom együtt. Akárcsak a gyereknevelésben, az osztályvezetésben is jön néha az az érzés, hogy az ember minél többet tud, annál kevesebbet tud. A koraszülött- vagy a gyermekintenzív ellátásban sokszor nehéz dönteni, nem egyszer kerülhet a csapat olyan helyzetbe, amikor nem lehetünk száz százalékosan biztosak abban, hogy mi a helyes út. De

ha előáll egy nehéz szituáció, amiben a beteg élete a tét, akkor nem lehet hezitálni,

dönteni kell, határozottnak kell lenni, akár egy vezérnek a csatában, annak érdekében, hogy összehangoltan cselekedjünk, mert csak így van esély ezekben a helyzeteken győzni, a betegséget legyőzni, egy életet megmenteni.

Mi az, amit a leginkább nehézségként él meg?

A nem megfelelő kommunikációt, ami negatív képet vet a szakmára. Azt látom, hogy nem azt tartják a legjobb orvosnak, aki tényleg a legjobb, hanem azt, aki a legjobban kommunikál. A megfelelő orvos-beteg kommunikáció kardinális pontja az ellátásnak, és őszintén megvallva, ezt még tanulnunk kell. A fiatalokat komolyan fel kellene készíteni ennek fontosságára, de még az én korosztályomat is lehetne képezni, hiszen ezzel is lehet gyógyítani.

2009-ben Zalai Príma díjat kapott, amelyből megalapította a Koraszülöttmentő és Gyermekintenzív Alapítványt. Mondható személyes küldetésnek a projekt?

Váratlan volt számomra a díj, még talán azt is mondhatnám, hogy túlzás volt olyan fiatalon megkapnom. Korábban azt láttam, hogy a büdzsé, amiből gazdálkodhat egy osztály, sokszor csak a kötelező minimumra elég, ha valami pluszt szeretnénk, kiegészítésre van szükség. A díjból származó összegből speciális műszereket tudtunk venni, továbbképzéseket finanszírozhattunk.

Az indulásnál nem volt bennem küldetéstudat, viszont amivé kinőtte magát az alapítvány, az azt gondolom, „küldetésszerű”.

A koraszülöttek kezelésében bizonyára sok minden megváltozott a pályája kezdetéhez képest. Mi az, amiben ma más a munka?

20 évvel ezelőtt a 800-900 grammos babák voltak a legkisebbek, akiket sokszor csak heroikus küzdelem árán lehetett megmenteni. Ma már az esetek 80-90 százalékában nagyobb eséllyel tarthatók életben az ilyen picik, most a 400-500 grammal született koraszülöttekért kell küzdeni hasonlóan kitartóan. Kevésbé invazív az ellátás, vagyis kisebb mértékben „bántjuk” a koraszülötteket. Régebben csak úgy lehetett életben tartani őket, hogy csöveket vezettünk a légcsövükbe, a köldökükbe, és infúziós oldatokkal, tápszerrel tápláltuk őket. Most már kevésbé durván juttatjuk be az oxigént és anyatejjel tápláljuk őket. Mi voltunk az elsők az országban, akik ennek fontosságát felismertük és elkezdtük alkalmazni a mindennapokban.

Majdhogynem titokban raktunk mellre 20 évvel ezelőtt egy 700 grammal született kislányt.

Nemcsak a szoptatás, de egyáltalán az anyatejjel való táplálás is újdonság volt akkoriban a koraszülöttek vonatkozásában, még a saját nővéreink is furcsán néztek, hogyan képzeljük, hogy, egy annyira pici szájba az anyuka mellbimbója belefér, végül ezt a kislányt egy évig szoptatta az édesanyja. Kiderült, hogy ha anyatejjel táplálunk, azzal a gyerekeket sokkal jobb életminőségben, kevesebb szövődménnyel tudjuk életben tartani. Az említett lány ma már egyetemista, és ha jól tudom, az orvosira jár.

Amikor megmentenek egy nagyon pici babát, milyen érzelmek szabadulnak fel?

Az öröm, de más, mint amikor behoznak egy balesetet szenvedett életveszélyben lévő gyereket, akinek az életéért néhány órán keresztül küzdenek a kollégáim, a következő napokban pedig szépen lassan gyógyulásnak indul. Egy koraszülött babánál szorosabb, hosszan – sokszor hónapokig – tartó csapatmunkára van szükség, gyakorlatilag elindul egy hosszútávfutás. Amikor megszületés után eltelik néhány nap, akkor sem tudjuk azt mondani, hogy túl vagyunk mindenen, folyamatos megfigyelés szükséges. Gyógyult gyerekekkel találkozni viszont mindig nagy öröm, sokszor katartikus élmény.

Mikor van lehetőségük a régi betegeknek találkozni a nővérekkel, kezelőorvosokkal?

Járványmentes időszakban a koraszülött világnapon kinyitjuk az osztályt, és be tudnak jönni a családok, a szülők pedig megmutathatják a gyerekeiknek, hogy hol voltak inkubátorban, lélegeztetőn, és persze a nővérek is találkozhatnak az egykori páciensekkel, láthatják, mi lett belőlük. A legnagyobb rendezvényünk a Koraszülött PIC-NIK (PIC: Perinatális Intenzív Centrum), ami valójában egy egésznapos gyereknap, ahol a gyereksebész süti a pizzát, a neonatológus készíti a szörpöt, a nővér egész nap osztja a kenyérlángost, a gyógytornász pedig minden portán meglepi őket egy feladattal, amit a családoknak meg kell oldaniuk, és értékes díjakat is kapnak értük. Ez a program kifejezetten arról szól, hogy a gyerekek, akiket egykoron inkubátorban „kínoztunk” kellemetlen beavatkozásokkal, azért hogy megmentsük az életüket, ezen alkalmakkor más körülmények között találkozzanak újra azokkal a nővérekkel és orvosokkal, akik egykor kezelték őket.

A kicsik hetekig, hónapokig bent vannak az osztályon, rengeteg különleges kapcsolat alakul ki ebben az időszakban

az édesanyák és az ápolók, neonatológusok között is, az alapítvány legrégebbi rendezvénye ezt a köteléket is szeretné erősíteni.

Mi az, amivel kórházon kívül szívesen foglalkozik?

A szakmám miatt folyamatosan szükségem van arra, hogy relaxáljak, kikapcsoljak, és erre a sport kiváló. Rendszeresen mozgok, számomra az edzés a legjobb befektetés, fizikai kondíciót ad, véd a betegségekkel szemben és a mentális egészségről is gondoskodik. Egyébként falun lakom, nagy kertes házban, vannak növényeink, állataink, amelyek néha egy kicsit „el vannak hanyagolva”, mivel a sok elfoglaltság miatti állandó időhiány okán nem tudok annyit foglalkozni velük, mint szeretnék. Azért próbálom utolérni az elmaradásaimat, de lehet, hogy csak az én szememnek tetszene jobban, ha mindig olyan szép és patent lenne a kert. Mindenesetre van tennivaló mindig a ház körül, hétvégén nem kell gondolkodnom sose, hogy mi legyen a program.

Mit tart a legszebbnek a gyermekgyógyász szakmában?

Ami a legszebb, az mind közhely. Ez egy segítő foglalkozás, ha az ember naponta elvégzi a munkáját, akkor valami jót tesz. Ebbe természetesen egyikünk sem gondol bele, senki sem glóriával a feje fölött, átszellemült küldetéstudattal dolgozik. Nekünk is van rossz napunk, hibázunk, megbántunk másokat, minket is megbántanak. De ez egy szerencsés hivatás, hiszen ha valaki „csak” rutinszerűen, a „kötelezőket teljesítve” végzi a munkáját, már akkor is valakivel, valakikkel jót tesz. Ha még „pluszban” egy jó szót is szólunk, odafigyelve, empatikusan gondoskodunk a betegeinkről, ráérzünk lelkük rezdüléseire, akkor „munkaidőben”, naponta tudunk örömet szerezni másoknak és önmagunknak is.

Nyitókép: Dr. Gárdos László