Segít, ha kifizetjük a környezetszennyezésünk árát? – Beszéljünk a látszatmegoldásokról!

Eltekintve a havazásoktól és a vissza-visszatérő mínuszoktól, csak-csak itt a tavasz. A felfrissülés reményében lépünk ki az ajtón, élvezzük a napsugarak érintését. Fogjuk a túrazsákot, bepakoljuk az elemózsiát, és mint börtönéből szabadult madár, felkerekedünk, hamar a legközelebbi erdei ösvényén kanyargunk. Nagyokat szívunk a friss levegőből, majd lehajolunk, hogy közelebbről is szemügyre vegyük a tavasz első hírnökeinek csodálatos formáit. Aztán bumm: a bontakozó levelek között kificcen egy jól ismert városi elem, az avart elkotorva pedig követi a többi. Egy kis nylon itt, egy csokipapír ott, sörös doboz három méterrel odébb, és füstszűrők tucatjai a szélrózsa minden irányában. Hirtelen nem tudja mire vélni a józan ész az oda nem illő látványt. Mormogunk párat, és feltesszük az élet nagy kérdéseit. Például: miért is hagyta ezeket itt valaki? A szokásos körök jönnek: bosszankodunk az emberi igénytelenségen, filozofikus eszmecseréket folytatunk a családdal. Aztán a végeredmény ugyanaz: nem értjük, miért lepődünk meg újra és újra a mocsok látványán, amikor mindennapjainkat a közutakon autókból kirepülő gyorséttermi zacskók és iskolák előtt telefújt zsebkendők kereszttüzében éljük.

Senkit sem kerülnek el a nagy szemétszedő akciók hírei, amikor önkéntesek, lelkiismeretes és természetet tisztelő emberek szabadidejüket feláldozva, fáradtságot nem sajnálva gyűjtögetik más mocskát. Az előtte-utána fotók igencsak beszédesek, aztán eltelik pár hét (adott esetben pár nap), és megint az előtte állapot fogad bennünket. Mintha a szeméthajítás mozdulatától megrészegült kényszeres pöckölgetők azt hinnék, mások azért takarították ki a placcot, hogy legyen hely újra teletölteni azt… 

Valahol persze igazán emberi ez a viselkedésmód, mert sosem baj semmi – egészen addig, amíg nem rólunk szól a történet. Amíg a vizeket, az útmenti réteket szennyezzük, könnyű félrenézni. Aztán egyszer csak felkel a nap, szeretnék kiállni a kocsimmal, de nem tudok, mert az éjjel valaki félplatónyi rozsdás vasat borított az utcavégi házamhoz, éppen a járdaszegély mellé. Akkor már bosszús vagyok, jöhet a rendőrség, és persze elítélem a szemetelőt magam is. Hasonlóan tipikus példa az édesanyák felháborodott reakciója, mikor totyogó gyermekük a játszótér felé sétálva érdeklődve leguggol, felvesz valamit, és anyuka már csak arra eszmél, hogy szeretett gyermeke csámcsogva szopogatja az útjába akadó cigicsikket. Teljes apokalipszis. A dohányosok hirtelen gusztustalanok az anya szemében, pláne, ha el is dobálják a csikket. És az csak a jobbik eset, ha ez az anya ilyenkor emlékszik a nem is olyan régmúlt pillanatképére: kedvenc rúzsának árnyalatára az itt-ott földre ejtett csikkeken.

Fájdalmas szembesítések ezek. Már ha egyáltalán képesek vagyunk szembenézni velük, és általuk önmagunkkal. Mert a baj forrása – egyben a változások fő akadálya – a társadalmi és egyéni önkritika teljes hiánya. Szeretjük azt hinni, hogy

mindenki hülye, mindenki rosszul csinálja az életet – csak én vagyok a tuti.

Éppen ezért kezelem fenntartásokkal az olyan rendeleteket, mint az év elején Spanyolországban bemutatott tervezetet. Ebben a műanyagszennyezés problémáját úgy orvosolnák, hogy köteleznék a dohánygyártó cégeket a cigarettacsikk eltakarításának költségeinek megtérítésére.

Nagy szükség van a gondok kezelésére, ugyanis a cigarettacsikk amilyen kicsi, olyannyira káros, a legszennyezőbb hulladékok közé tartoznak. Hogy számokkal is bizonyítsuk ezt:

• évente 5,6 billió cigarettát szívnak el a becslések szerint, és ennek a mennyiségnek kétharmadát nem megfelelően ártalmatlanítják, vagyis általuk a környezetet is károsítjuk. Összesen 4,5 billió csikkről beszélünk éves szinten.  
• Az 1980-as évek óta a cigarettacsikk a tengerparti és városi lomtalanítás során talált szeméthalom 30-40 százalékát teszi ki. A Nemzetközi Tengerparti Tisztítás során minden évben a cigarettacsikkek vezetik a rangsort: 2017-ben a takarítás résztvevői 2 412 151 csikket szedtek össze világszerte. 
• Az Egyesült Államokban a dohányosok 75 százaléka még mindig a földre dobja a cigarettacsikket. Vajon Magyarországon milyenek lennének ezek az adatok? 
• A cigarettacsikkek több ezer cellulóz-acetát szálból állnak, és bár biológiailag lebomlanak, évekbe telik, mire eltűnnek a környezetből. A cellulóz-acetát szálak más mikroműanyagokhoz hasonlóan gyakori szennyező anyagok, a világ ökoszisztémáiban mindenütt megtalálhatók, még a mélytengerek fenekén is felhalmozódnak. A cigarettacsikkből származó csurgalékvíz mérgező lehet a vízi élőlényekre, hasznos baktériumokra, rákokra, férgekre és a halakra is.
• A használt szűrők több ezer vegyi anyagot tartalmazhatnak. Ezek elpusztíthatják a növényeket, rovarokat, rágcsálókat, gombákat és más életformákat, és egy részük ismert rákkeltő. 
• Egy terepkutatás során négyzetméterenként 126 csikket találtak egy cambridge-i park padjainál, mindezt annak ellenére, hogy a közelben voltak hamutartók! 

Indokolt tehát, hogy a cigicsikkek adta problémát mielőbb orvosolni kell, ezeket a magas számokat faragni szükséges. Égető, hogy a változás minél hamarabb megtörténjen, csökkenjen a természetben hagyott csikkek aránya. 

Ezért nem tetszik a spanyol szabályozás. Bár értem én, hogy a nyertessel kell megfizettetni a bűnös élvezetek adóját, de attól, hogy nagycégek állják az eltakarítás díját, az a sok le nem bomló füstszűrő még a természetbe kerül, legalább addig, amíg össze nem szedik. Ki tudja meddig szennyezi hát egy olyan elem a környezetet, aminek sosem lenne szabad helyet kapni a talajon.

Minden ilyen szabályozás, ha életbe is lép, csak látszatmegoldás.

A kényszeres pöckölgetők ugyanúgy eldobálják majd úton-útfélen egyéni DNS-ű maradványaikat. Az ilyen akciók hatására ugyanis még kevésbé jut eszünkbe változtatni, mert valaki szó szerint eltakarít utánunk, tehát még csak nem is látjuk, mit okoz viselkedésünk. Elhisszük: más megoldja helyettünk a gondokat. A rafinált nagyvállalatok pedig szép csendben fogják, és tovaadják az anyagi terheket a fogyasztónak: pont annyival lesz drágább egy doboz cigi, amennyivel több lesz az ő kiadásuk a szemétszedés díja miatt. 

De ne a dohányosokat szidjuk, hagyjuk a boszorkányüldözést!

A legértelmetlenebb és legigazságtalanabb dolog, amit tehetünk, ha kiválasztunk egy csoportot, és őket kipécézve bűnbakokat mutogatunk. Mert kinek ez, kinek az a szokása, szenvedélye, károkozása. Nem kell különbnek éreznünk magunkat attól, hogy cigi helyett a tízezres parfümöket fújjuk, havonta repüljük át a világot, több száz kilométereket ingázunk dízelautónkkal vagy épp fényáradatba öltöztetjük házunkat az ünnepek alatt. Egyik sem környezetkímélő.

Önmagában nem is a dohányzás ténye a kérdés, az mindenkinek egyéni döntése, ahogy a legújabb kencefice vagy a kedvezményes tengerentúli repjegy beszerzése is. A lényeg abban van, hogy vállalunk-e felelősséget a saját tetteinkért, és legközelebb tudatosan döntünk-e.