Patkányként túléltünk, cápaként kiszolgáltatottak vagyunk – Interjú Rácz Lajos klímatörténésszel

Idén különösen megnövekedett az érdeklődés a klímaváltozással kapcsolatos témák iránt, ilyenkor pedig az ezzel foglalkozó szakemberek munkája is több figyelmet kap. Klímatörténészből nem sok van Magyarországon, Ön miért választotta ezt a pályát?

Ha az identitásomat kell meghatároznom, azt szoktam mondani, környezettörténész vagyok. Bizonyos értelemben bennem nagyon erős a csökönyösség és korlátoltság, ami kell egy ilyen típusú munkához, hogy az ember az élet császárának érezze magát, miközben 12 órán keresztül ül egy gép előtt, és bogarászik mindenfajta adatokban. A másik ok, ami predesztinált erre az útra, inkább a gyerekkoromban rejlik: hat osztályt végzett parasztemberek voltak a szüleim, tehát nagyon tradicionális közegben nőttem föl, ami az ökológiai, környezettörténeti témában elképesztő versenyelőny. Én dolgoztam a határban, tudom, hogyan kell begyűjteni a szénát, hogyan kell dolgozni lovakkal, tehát nem a mezőgazdasági lexikonban nézek utána ilyesmiknek, mert en praxis tudásom van. Másrészt ebben a paraszti világban volt egy végtelen bizalmatlanság a politikusokkal szemben, és én sem szerettem volna politikatörténeti témákkal foglalkozni. Minden századnak megvan a nagy kérdése a történettudományban, a 19. századé az volt, miként jöttek létre a nemzetállamok, a 20. században pedig megszületett a gazdaságtörténet és a társadalomtörténet, majd a kvantitatív forradalom és a pszichológia. Jelenleg a környezettörténet korszakát éljük, és engem ez érdekel, hogy miként működik az ember, aki egyszerre biológiai lény és kultúrahordozó. Ez a környezethez való viszonyában mutatkozik meg leginkább.

Úgy tűnik, laikus tudásunk kevésnek bizonyul az éppen zajló klímakatasztrófa megértéséhez, nemhogy megállításához. Milyen előzményei vannak az emberiség történetében a klímaváltozásnak?

Különböző időbeni bontásokban lehet ezt nézni, de bárhonnan is indulunk, világos, hogy az emberiség történetében a természeti környezetnek vagy a klímaváltozásnak jelentős szerepe volt. Az emberi evolúció ugyanis a pleisztocén eljegesedés földtörténeti időszakában ment végbe: ez egy nagyon hosszú eljegesedés volt, két és fél millió évvel ezelőtt kezdődött, és a hivatalos álláspont szerint 12 ezer évvel ezelőtt ért véget. Egyes vélekedések szerint még mindig tart. Ez azért érdekes, mert az ember egy szubtrópusi faj, Afrika középső területein alakult ki, és ezek a nagy globális klímaváltozások, a jégkorszak ott is éreztették hatásukat, szárazságok formájában mindenképpen. Tehát már az emberiség kialakulásának hátteréül is egy gigantikus klímaváltozás szolgált, amihez alkalmazkodni kellett.

Az evolúciós megközelítés az emberi fejlődés irányából értelmezi a környezeti változásokat. Környezettörténeti nézőpontból milyen korszakokban látszanak nagy fordulópontok az emberiség történetében?

E szempontból három nagy korszak van az emberiség történetében. Az első a mezőgazdasági forradalom előtti, tehát a gyűjtögető, halászó vadászó közösségek szakasza, amikor az embernek egyetlen eszköze volt, a saját fizikai ereje, semmi más. Ennek a korszaknak a leghatékonyabb innovációját a tűz jelentette. A második korszak a mezőgazdasági korszak, ami hozza a háziasított állatokat és a növényeket, és két egyszerű gépet: a vízikereket és a szélkereket.

Technológiai szempontból nincs különbség az ószövetségi Egyiptom és XIV. Lajos, a Napkirály Franciaországa között, mert egyszerű gépek, domesztikált állatok és az emberi izomerő voltak a fő munkaeszközök,

hiszen az ipari forradalomig a felhasznált energiának a 70 százaléka testi erő. Most pedig a harmadik nagy korszakban élünk, amelyben a civilizációnk alapvetően a fosszilis energiahordozókon alapul, vagyis az emberiség olyan energiákat mozgat, amelyekre korábban csak a természeti erők, a földrengések, a vulkánkitörések vagy éppen a légköri ciklonok voltak képesek. Több jelentős klímaváltozás is volt a már említett pleisztocén jégkorszak után, amit egy fölmelegedés követett: ezt hívjuk holocén korszaknak vagy földtörténeti jelenkornak. Nagyjából 6000 évvel ezelőtt egy úgynevezett közép-, holocén-maximum volt, egy annyira meleg időszak, hogy Európában egyetlen gleccser sem létezett az Alpokban és Skandináviában. Tehát ez egy nagyon-nagyon meleg időszak volt.

Mit tudunk az akkori emberről?

Ezekről a korai közösségekről sokat tudunk, ugyanis ez a bronzkor, ami már a régészet „lőtávolságán belül” van. De az, ahogy az akkori ember alkalmazkodott a környezeti kihívásokhoz, és ahogy mi alkalmazkodunk, nem vethető össze, mert mi mesterséges környezetben élünk. Az akkori emberek viszont nagyon minimálisan változtatták meg a környezetüket. Erre vonatkozóan John Robert McNeill kollégámnak van egy érdekes elmélete, ami magyarul is olvasható a Valami új a Nap alatt. A XX. század környezettörténete című könyvében. Szerinte az emberiség alapvetően kétfajta túlélési, megküzdési stratégiát alkalmazott a történelem folyamán. Az egyik stratégia határozta meg egészen a közelmúltig az emberiség döntő többségét, ez a patkánystratégia: a patkány mindenhez alkalmazkodik, és ezzel általában túl is éli a szélsőséges helyzeteket.

Amíg az ember patkánystratégiát alkalmazott, addig mindent megevett, mindenhez alkalmazkodott és nagyon flexibilis volt a környezeti változásokkal szemben.

Az ipari forradalom következtében az ember mesterséges környezetet hozott létre, tehát létrejött az antroposzféra, amelyben már egy másik stratégia a célravezető: a cápastratégia. Ahhoz, hogy ezt megértsük, a cápát kell jobban ismernünk, amely bármennyire félelmetesnek tűnő állat, nagyon egyszerűen megbénítható. Ugyanis nem tudja áramoltatni a vizet a kopoltyúrácsain keresztül, tehát ha nem úszhat, megfullad. Elég kiemelni a farkát a vízből, hogy megbénítsuk, vagy bekeríteni.

Az ember szempontjából a cápastratégia azt jelenti, hogy csak egyféleképpen tud élni, vagyis a saját maga által létrehozott mesterséges környezeten kívül életképtelen.

Vagyis a „vissza a vadonba” Rousseau-i elv alkalmazása sem menthetne meg bennünket?

Nem ilyen egyszerű a képlet. Nagyjából nyolcmilliárdan vagyunk a Földön, és bár az emberiség kétharmada képes a patkánystratégiát alkalmazni, ez a kétharmad a fejlődő országokban él. A maradék egyharmad él a fejlett világban, és ennek az egyharmadnak a birtokában vannak az erőforrások is, vagyis ez a réteg fogja eldönteni, merre fordul a világ sorsa. Erőforrások tekintetében a modern világnak két alappillére van: az olcsó energia és az olcsó víz. A globális felmelegedésre adott válaszok is ezen alapulnak, az egyik legjellemzőbb reakció például a légkondicionálók robbanásszerű elterjedése. Vagyis olcsó energiával működtetett klimatizált mikroterekben próbálunk túlélni.

Energiaválság van, a hírek az energia drágulásáról szólnak és a spórolásra ösztönöznek. Mitől nevezhető mégis olcsónak az az energia?

Kifizetni nehéz, de hozzáférni könnyű. Gondoljunk csak bele, hogy a középkori ember számára mit jelentett a tiszta víz és a tisztálkodás, mit engedhetett meg magának, és mi hogyan élünk! De nem is kell ilyen messzire mennünk. Szülőfalumban, a Bihar megyei Csökmőn születésem évében vezették be a villanyt, vezetékes víz pedig nem volt. Úgy jutottunk vízhez, hogy volt a falunak négy kútja, fölpakoltuk a kannákat, elmentünk, beálltunk a sorba, megtöltöttük őket és hazamentünk. Nagyon megbecsültük a vizet, mert ha elfogyott, újra menni kellett. Tehát technológiai szempontból nem volt egyszerű hozzáférni a vízhez, most pedig már igen. Japánban például sokkal gondosabban bánnak a vízzel: a kézmosására, tisztálkodásra használt vízzel öblítik a vécét.

Az emberiség korszakaihoz képest milyen saját történelmi tapasztalataink vannak a klímaváltozással kapcsolatban?

A generációs emlékezetünkben nincs tapasztalatunk ilyen mértékű változásokra. Előfordultak ugyan szárazságok, de tartós tendenciáról nem beszélhetünk. A magyar történelem kereteit alapvetően az utolsó 1000 esztendő adja meg: a honfoglalásig visszamenőleg pedig négy klímaváltozás volt. Amikor a magyar törzsek megérkeznek a Kárpát-medencébe, akkor hűvös, csapadékos időszak volt. Az államalapítás környéke – a tízedik-tizenkettedik század leginkább – már az úgynevezett középkori meleg időszak. Ez idő tájt például Dél-Angliában harmincnál is több borvidék volt, lényegesen melegebbé vált klímának köszönhetően. Aztán jött egy lehűlés a 13-14. század fordulóján: ezt úgy hívják, kis jégkorszak, erről már többet cikkeztek. A Dickens regények hideg teleiből is felismerjük, hiszen ez az időszak a 20. század elejéig eltartott, amikor elkezdődött a felmelegedés. Christian Fister, egy svájci klimatológus írt egy összefoglaló munkát Európa klímatörténetéről, és ő két részre bontotta a jelenlegi fölmelegedést. Az első részt úgy nevezik, a 20. század lassú fölmelegedése, és a ’80-as évekig tartott. Ezt hidegebb időszakok szakították meg, így a második világháborúnak majdnem minden tele kifejezetten hideg volt, és 1963 telén fagyott be utoljára a Duna. Majd a 80-as években kezdődött el igazából a fölmelegedés brutális fölgyorsulása, ezt tapasztaljuk jelenleg, habár nem érzékeljük teljes mértékben.

Hogy érti? Hűvösebbnek érezzük a klímát, mint amilyen valójában?

Meteorológus kollégáktól tudom: bár nem tudják teljesen lemodellezni az atmoszféra működését, de a jelenlegi felmelegedési modellek szerint a légköri hőmérsékletnek magasabbnak kellene lennie, mint amilyen. Mégsincs annyira meleg. Valószínűleg azért, mert a fölmelegedés jelentős részét elnyelik a világtengerek. Erről azért nem tudunk többet, mert a tengerfelszín 200 méterig van csak beszondázva, 4000 méterre lemenni annyiba kerülne, mint a Holdra utazni.

Mi befolyásolja leginkább Magyarország klímáját?

A Kárpát-medence időjárására a Golf-áramlat van hatással, ami meleg levegőt szállít, és 2,5 Celsius-fokot ad hozzá a hőmérséklethez. Vagyis, ha valami miatt a Golf-áramlat leállna, ennyivel lenne hűvösebb nálunk, nagyjából a mai Finnország klímáját tapasztalnánk. De egyébként kicsi a valószínűsége, hogy ez bekövetkezik. A másik nagyon fontos körülmény a jelenkori magyarországi fölmelegedésben, hogy a Kárpát-medence három klímazónának az ütközőfelületén helyezkedik el: ez a kontinentális, az óceáni és a mediterrán. A globális felmelegedésnek köszönhetően egyre inkább a mediterrán klímahatás dominál, aminek két következménye van.

Egyrészt két évszakos klímába fordulunk át: lesz egy téli és egy nyári félévünk.

A klímaváltozás másik indikátora pedig a csapadék.

Ez azt jelenti, hogy még több aszályos időszakok lesz? Ez nem jó hír.

Különösen akkor nem jó hír, ha megértjük, mi vezetett ide. A korábban emlegetett kis jégkorszak idején még 3 méterrel magasabb volt a Balaton vízszintje, három sziget is volt benne: Szigliget, Tihany és Fonyód, ugyanis a globális lehűlés a csapadék növekedésében jelentkezett. Jelenleg pedig a globális fölmelegedés a csapadéknak a csökkenésében mutatkozik meg. A 19. században, amikor nagy léptekkel kiépült ez az antroposzféra, tehát az ember által létrehozott mesterséges táj, akkor a magyar modernizáció egyik kulcsprogramja a vízrendezés volt.

Vagyis éppen akkor hajtották végre a vízrendezéseket a 19. század végén, amikor Magyarország történetének egyik legcsapadékosabb időszakát élte, ezáltal pedig túlszabályozták.

Az angol nyelvű szakirodalomban csatornásításnak nevezik azt a folyamatot, amelynek eredményeként folyóink már nem folyókként, hanem csatornákként funkcionálnak, és totálisan alkalmatlanok a vízvisszatartásra.

A Kárpát-medence vízrajza a folyószabályozások előtt – forrás: Wikimedia

Hogyan lehet ezen most változtatni? Vissza kellene állítani a régi állapotokat?

A mostani vízhálózat átszabására egy akkora volumenű beruházást igénylő programot kéne végrehajtani, mint amilyenek a vasútépítések voltak, tehát csak, jelentős állami szubvencióval, kisajátításokkal, nagy vízügyi munkálatokkal megvalósítható. Most abban az állapotban vagyunk, mint a béka a fazékban:

ha egy békát beledobnak forró vízbe, akkor kiugrik, de ha folyamatosan melegítik a vizet, akkor megfő. Mi most éppen szépen lassan megfővünk.

Lennie kell valami megoldásnak, hiszen az emberiség eddig is túlélte a nagy környezeti változásokat. Mi lehet a mostani helyzetből kivezető alternatíva?

Egy dologban reménykedem: a technológiai váltásban. Amikor ugyanis az ember nagyon nagy bajban volt, minden esetben úgy úszta meg, hogy technológiát váltott. A mezőgazdaság elterjedésében döntő szerepet játszott az, hogy voltak úgynevezett zárt területek, ahol egy idő után a túlnépesedés miatt váltani kellett. Ilyen zárt egység volt például Egyiptom: északon a Földközi-tenger, keleten a Vörös-tenger, nyugaton a Szahara, délen meg a Szudáni őserdő határolta. Nem volt hova menni, tehát amikor túlnépesedett a terület, technológiát kellett váltani.

Akkora nyomás volt rajtuk egy bizonyos ponton, hogy fölfedezték a mezőgazdálkodást.

Ugyanezt a jelenséget látjuk a késő középkorban, kora újkorban, amikor a legfontosabb nyersanyagforrás a fa volt: tehát ugyanaz, mint ma az olaj. Fából mindent lehetett csinálni, tüzelőanyagot, építőanyagot, házat, hajót, hidat, mindent. Akinek fája volt, mindene volt. Fából készítették a faszént is, és csak ezzel lehetett vasat olvasztani meg acélt készíteni. Az angliai erdőket ebben az időszakban nagyon gyorsan letarolták, a fa pedig rohamosan fogyott, hiszen szénnel fűtöttek. Nem véletlen, hogy elfoglalták Írországot, ahol hatalmas nagy erdőség volt. Száz év alatt letarolták az ír erdőket is, mígnem egy okos mérnök rájött, hogy a kokszolással föl lehet javítani a szén fűtőértékét, és akkor bekövetkezett a technológiai áttörés. Tehát én azt gondolom:

a jelenlegi bajaink egyik forrása az, hogy 19. századi technológiában élünk.

Ha jobban megnézzük, az összes eszközünket, a belső égésű motortól a villanymotoron át mind föltalálták már a 19. században. A 20. század egy nagy újítást tett ehhez hozzá, az atomerőművet, aminek amúgy is nagyon vegyes a megítélése. Szóval, a technológiai váltás kicsit csodavárás jelenleg.

Visszafele nem mehetünk, előre bizonytalan az út, hiszen nem látjuk, milyen technológia vezethetne ki a jelenlegi csapdából. Mégis mit tehetünk ezek fényében?

A magyar társadalom egy későn modernizálódó társadalom, ami a fogyasztási szokásainkban is megmutatkozik: az „addig együnk, amíg van mit” mentalitás túlfogyasztáshoz vezetett. Holott a takarékosság egy koherensen működő társadalomnak alapattitűdje kell, hogy legyen. Csak a 20. században 9 olyan rendszerváltást éltünk át, amely mindegyike arra alapozott, hogy mindent lecserél, amit az előző rezsim hátrahagyott. Ez 9 újrakezdés, amiben nehéz volt kialakítani egy olyan közbizalmat, ami a takarékoskodásnak kedvezett volna. A jelenlegi társadalom is az árakon és a pénzen keresztül motiválható, és bár akadhat, aki megkövez érte, mégis azt gondolom, a mostani áremelkedések – amelyeknek természetesen magam sem örülök – éppen a takarékoskodási ösztönt erősítik. Ideje tudatosítanunk, hogy például az áramellátás nem alapszolgáltatás. Ezzel kapcsolatban van egy nagyon szomorú történetem. Amikor a mi falunkban bevezették az áramot, volt egy néni az utcánkban, akinek a városi gyerekei vettek egy hűtőszekrényt. Egy hónap múlva kijött az áramszámla, de a néni sokallta, és kihúzta a konnektorból a hűtőt, viszont az ételeket továbbra is benne tartotta: ételmérgezésben halt meg. Nem olyan egyszerű tehát egy technológia-váltást keresztülvinni.

A klímaszorongásnál csak a klímaszkepticizmusunk nagyobb, és különösen megnyugszunk akkor, amikor azt halljuk, hogy elsősorban a nagyvállalatoknak és az államoknak kell lépniük, mert az egyes emberek nem tudják megállítani a helyzet romlását. Tényleg esélytelen ezt „lentről”, az egyén szintjéről megállítani?

Könnyű szorongani és könnyű szkeptikusnak is lenni, mert torzulnak a tények és azok megítélése is a hírversenyben. Egyre erősebbeket mondanak a különböző fórumokon, platformokon, ami egyre intenzívebb pszichológiai nyomást eredményez. Ha valaki azt mondja – ami egyébként reális veszély –, hogy Magyarországról el fog tűnni a kukorica, mert nem lesz elég víz, akkor viszonylag kevesen esnek kétségbe, pedig ez egy tárgyszerű állítás, ami a magyar mezőgazdaságnak a mozgásterét radikálisan befolyásolja. Viszont ha azt teszik a címlapra, hogy 2040-re el fogunk pusztulni, akkor a kukoricás hír mínuszos hír lesz egy ilyen állítás mellett. Ez hasonlít ahhoz, hogy a hallgatóimtól meg szoktam kérdezni, szerintük a társadalom hány százaléka hal meg erőszakos halállal: elképesztő számokat szoktak mondani. Pedig az embereknek csupán az egy százaléka hal meg erőszakos halállal, csak a dolog túl van mediatizálva. Tehát ez különböző és szélsőséges reakciókat válthat ki az emberből, akár a tagadást is. A egyén cselekvési képességeivel kapcsolatban pedig az a véleményem, hogy van egy alapvető axióma az emberi felelősségre vonatkozóan, miszerint mindenkinek annyi a felelőssége, amennyi a kompetenciája. Tehát senki nem adhatja le a felelősséget a multik vagy a nagy államok rovására, mert azt a környezetet, amiben él, ő határozza meg, és maga is felel érte. Ez intézményes oldalon is igaz: olyan embereket kell megválasztani különböző testületek, szervezetek élére, akik számára a környezetügy fontos.

Világos, hogy a mostani klímaváltozásban a gyorsaság az egyik kulcstényező. Ezért érezzük olyan drasztikusnak és kétségbeejtőnek a helyzetet. Ilyen gyors változásra is van példa a történelemben?

Volt egy hasonló válság az európai történelemben a 14. században, a nagy pestis időszakában. Ez volt a legnagyobb humanitárius katasztrófa az európai civilizáció történetében: 6-7 év leforgása alatt 30 millió ember halt meg. Abban az időben nagyjából 90 millióan laktak Európában, tehát minden harmadik ember meghalt. Apokaliptikus időszak volt. A dolog érdekessége viszont, hogy a modern Európa ebből született meg, hiszen ennek a feudális világnak szembe kellett néznie azzal a problémával, hogy az a mód, ahogy addig kezelte a problémákat, nem fenntartható tovább. Így elindultak a modernizáció felé mutató folyamatok, például az állami centralizáció, megjelentek a regionális valuták, megjelentek a nyelvi egységek – nálunk a Kazinczy-féle felső-magyarországi dialektus lett az irodalmi nyelv alapja, az olasznak pedig a toszkán dialektus. Tehát a válság változtatásra kényszerít. Magam is megtapasztaltam, hogy a legjobb irányváltások az életemben mindig válságból fakadtak. Egy sokrétű válságban, mint a mostani, benne van annak az ígérete is, hogy áttol bennünket azokon a normákon vagy beidegződéseken, amelyekről egyébként nem szívesen mondanánk le, de már korlátoznak bennünket. A takarékoskodásra való ösztönzés ilyen szempontból például nagyon jó következmény, de a globális problémákra természetesen globális megoldás szükséges.

Nyitókép: Dr. Rácz Lajos