Össze vannak zavarodva a növények – a kertemben kézzelfogható a klímaváltozás

Annak ellenére, hogy a klímaváltozásra figyelmeztető vészharangok csak az elmúlt pár évben jutottak el igazán az átlagemberek füléig, maga a folyamat és annak hatásai már több mint fél évszázada tapasztalhatóak hazánkban is. A globális felmelegedés nagyon komplex módon zajlik, számos természeti jelenség kölcsönhatása alakítja útjait: egy azonban biztos, hogy a forró nyarak mellett egyre enyhébb őszt és egyre későbbi telet okoz.

Ez pedig növényeink életére is hatással van. Bár komfortérzetünket biztosan pozitívan befolyásolja a meleg idő, a szokatlanul kiugró hőmérsékleti értékek és a nem elég hosszan tartó hűvösebb idő számos területen rontja növényeink túlélési esélyeit, nem utolsósorban haszonnövényeink egy részére is negatív hatással van.

Mivel a különböző környezeti hatások – a hőmérséklet, a napfény mennyisége – indítják be a növények bizonyos folyamatait, ezek változásával a növényeink teljesen összezavarodtak. Egészen meglepő dolgokat láthatunk jártunkban-keltünkben: a rügyező gyümölcsfáktól kezdve a virágzó cserjéken át egészen a zöld lombjukat masszívan tartó fákig. És bár kívülről nem tűnik ez akkora problémának, valójában sokkal mélyebb jelentéssel bír.

Mit jelent ez a gyakorlatban?

Az őszi vetésű káposztarepce virágzásához például téli hideghatás, úgynevezett vernalizáció szükséges. A növényfajok egy részének ugyanis alacsony hőmérsékleti hatásra van szüksége a megfelelő virágképzéshez, amit a természet rendje szerint a hideg évszakok biztosítanak a számára. Ráadásul nem elég az alacsony hőmérséklet, szükség van nedves környezetre, megfelelő oxigénszintre, és nemcsak egy-két napig, hanem hetekig, adott esetben hónapokig. Ha ez elmarad, akkor csökken a virágok száma, a termés aránya, illetve minőségromlás következik be.

Ugyanez a helyzet a búza esetében is: itt a hideghatás elmaradása a kalászképződést befolyásolja, és szintúgy termés- és minőségromlást okoz.

A szokatlanul enyhe telek ráadásul kedveznek a rovarkártevőknek is: tartós fagyok híján nem tizedelődik megfelelően az állományuk. De a rossz szériának még mindig nincs vége: a melegebb területekről származó, behurcolt kártevők még jobban örülnek az enyhe időnek,

a kaliforniai pajzstetű (Quadrospidiotus perniciosus) például remekül szaporodik nálunk a fagymentes teleken.

Sokan láthattuk már jellegzetes formáját ribizli és köszméte bokrainkon. De nagyrészt az enyhe időnek köszönhető az olyan kártevők terjedése is, mint a szőlőt és díszfákat károsító amerikai lepkekabóca (Metcalfa pruinosa Say) vagy az annyira utált, paradicsomokat és más zöldségféléket tönkre tevő zöld vándorpoloska (Nezara viriduala).

Nem véletlenül sírják vissza nagyszüleink a mínusz húsz fokos teleket, és higgyétek el: sok szempontból maximálisan igazuk is van. Az eperpajzstetű (Pseudaulacaspis pentagona) például csak ilyen hidegnél, mínusz húsz fok körül pusztul el: nemcsak az epret, a gesztenyénket, almáinkat is károsítja szakadatlanul. De a selyemfényű puszpángmoly (Cydalina perspectalis) sem kispályás: lassacskán elintézi kedvelt dísznövényünket, a legtöbben már meg sem próbálkoznak a tartásával.

Kevesen tudják, de nagyrészt az enyhe ősznek és télnek köszönhető a Monilia fructicola hazai terjedése is. Az általa okozott betegség és annak tünetei már ismerősek, ugyanis nagyon hasonlítanak a hazánkban már évtizedek óta élő Monilia laxa nevű gombafajhoz, ami a csonthéjasokat fertőző monília betegséget okozza. Most már a fructicola is szépen terjed itt, enyhe teleken vígan ontja a spóráit, ráadásul ez nemcsak a csonthéjasokat támadja meg, hanem az alma és körte terméseit is.

A korábbi generációk képviselői még emlékeznek azokra az időkre, amikor novemberben havat kellett lapátolni – most meg szinte tavasz van odakint. A növények a meleg hatására akár újra virágba is borulhatnak, és a kertben járva egészen megdöbbentő élményben is részünk lehet:

a beporzók egy része újra elkezd virágzó növényeink körül serénykedni.

Nem is olyan régen a kertészeti naptár ezen szakaszában már megpihenhettünk: elköszönhettünk a gyomlálás feladataitól – ma viszont azon kellett gondolkoznom, hogy a kert melyik részét gazoljam ki az eső után. Helyenként félméteres gyomnövények lengenek a szélben, annak ellenére, hogy a korábban megszokott utolsó gazolási munkákat is elvégeztem. Látványos a változás – és cseppet sem megnyugtató.

Miért baj, ha nem hullik le a lomb?

A levelek lehullása vagy abszcisszió egy rendkívül izgalmas folyamat. Anélkül, hogy belemennénk a kertészeti kémia mélységeibe, ilyenkor az történik egy természetes rend szerinti normális ősszel, hogy a növények növekedése lelassul, az ezt szabályozó auxin nevű hormon mennyisége csökken, és ennek következtében az abszcisszós rétegben a sejtek megnyúlnak és elszakadnak egymástól. Ezt az elszakadást érzékeljük mi akkor, amikor látjuk a leveleket leesni a fáról.

Az auxinszint csökkenését több körülmény indítja be: szükség van például a hőmérséklet és a napfény mennyiségének esésére is. Az utóbbi hatására a növények klorofillszintje is csökken, és ez adja az egyértelmű üzenetet: ideje elengedi a lombkoronát! A levelek zöld színét adó klorofill a folyamat során értékes tápanyagokká, vassá és nitrogénné alakul át, tehát a megfelelő időben és módon lezajlódó folyamatnak a növény tápanyagraktározásában is fontos szerepe van. 

Ekkor következik be az ősz leggyönyörűbb játéka: a levelek elszíneződése. A meleg őszi színek megjelenését a karotinoidok túlsúlyba kerülése biztosítja, míg a vörös és lilás színeket az antocián pigmentek dominanciája okozza. Ez utóbbi a fa napvédője: ősszel a napsugarak és a kártevők elleni védelem fő biztosítója. A levelek sajátossága, hogy ősszel érzékenyek a leégésre, mivel az alacsony hőmérséklet miatt a fotoszintézis folyamata gátolva van.

A lilás színvilág tehát nem a látvány miatt fontos, hanem nélkülözhetetlen funkciót tölt be,

és ha ez még nem lenne elég, a természet kiválóan tudja a dolgát. A kártevők ugyanis nagyobb valószínűséggel maradnak távol a lilás, pirosas színű levelektől, mert ezek több növényvédő anyagot tartalmaznak. Milyen fantasztikusan összetett rendszer, ugye?

Ha viszont olyan ősz elé nézünk, mint az idei, és nem kapják meg növényeink a megfelelő évszakváltási ritmust, akkor egyszercsak hopp:

a zöld levelek hirtelen a fa alá esnek. Színváltás és átmenet nélkül.

Ez a meglepő látvány fordul elő mostanában, de ennél még rosszabb, hogy leginkább nem dobják le időben a leveleiket a fák. Viszont a lombhullató növények számára a lombkorona ledobása létszükség: ha ugyanis nem kell tápanyaggal és nedvességgel ellátniuk a lombozatot, kevesebb energiára van szükségük. Márpedig a talajban lévő tápanyagok mennyisége csökken a hideg évszakokban és télen a fotoszintézisnek is híján vagyunk, ezért a lombhullató növényeknek nem lenne elég energiájuk a fagy elleni védekezéshez, ha megtartanák lombkoronájukat. A levelek elhagyásával a párolgás is minimálisra csökken, tehát takarékoskodhatnak a vízháztartás biztosításával is. Márpedig a talajmenti fagy megakadályozza, hogy elegendő vizet szívjanak fel a gyökereikbe, tehát jól jön nekik, hogy kevesebb vízre van szükségük. És ne felejtsük el azt sem, hogy a levelet károsító betegségek és kártevők okozta sebek begyógyítása is rengeteg energiájába kerül a növénynek – levelek híján azonban ezt is megspórolhatja magának a hideg évszakokban.

A természet tehát nem véletlenül találta ki a lombhullás folyamatát, és nem véletlenül akkor, ott és úgy zajlanak lépései: mármint normális esetben.

Mit tegyünk?

Idehaza, normális esetben október közepe felé kezdődik a fák lombhullása. Pár évvel ezelőtt az október végi táj már javában lombvesztett volt, most azonban november közepén még teljes, alig elszíneződött lombban magasodó fákkal van tele az utca. A szakértők egy része azzal nyugtatja az embereket, hogy az enyhe ősz és a későbbi lombhullás nem károsítja a növényeket, de ha újra végig megyünk az előző bekezdésekben tárgyalt folyamatokon, akkor magunk is rájövünk: ez azért nem teljesen így van.

Az odáig rendben, hogy egy későbbi lombvesztéstől közvetlenül nem fog elszáradni egy fa, de az energia- és vízáramlások és fenológiai fázisok zavara miatt hosszú távon nagymértékben romlik az állapota.

A megkavart folyamatok miatt sokkal kevésbé lesz ellenálló a külső hatásokkal szemben,

és ha ehhez hozzávesszük azt, hogy láthatóan évről évre egyre nehezebb terepen kell bizonyítaniuk növényeinknek, akkor hamar körvonalazódhat számunkra, hogy mi a probléma.

A legyengült immunrendszerű növény sokkal kiszolgáltatottabb lesz: egy alapvetően egyszerűen leküzdhető gombabetegség is elpusztíthatja, mint ahogy erre szoktunk látni példát mostanában. És végül: ha növényeink egész évét nézzük, számba véve az időjárási extrémitásokat, a nyári szárazságokat, a késő tavaszi fagyokat, a környezeti terheket, az újabb és újabb veszélyes kártevőket és betegségeket, akkor meg kell értenünk, hogy se a kései lombvesztés, se az ősz végi virágzás, se a ribizli novemberi rügyezése nem jó és nem is elfogadható.

Nem érdemes tehát örülnünk a bontakozó őszi kertnek, és a makacsul magasodó lombkoronáknak. Ezért azt javaslom, hogy felkészülve az enyhe idő okozta negatív hatásokra, arra fordítsuk energiáinkat, hogy megfelelően támogassuk kertünk növényeinek immunrendszerét: szerves tápanyagokkal, komposzttal, mulccsal, növényi ázalékokkal és a hasznos élő szervezetek által nyújtott védelemmel – de legfőképp egy élő, diverz és kiegyensúlyozott környezettel.