Most akkor önellátók vagy önámítók akarunk lenni?

GolfÁramlat

Most akkor önellátók vagy önámítók akarunk lenni?

Önellátás: egy szó, amit rengeteg kérdés és még több feszültség övez. Feszült lehet, aki így él – hogy a többiek miért nem?! –, és feszült lehet az is, aki látja, hogy más így él. Mert nyomasztó, mert nehéznek tűnik, mert kivitelezhetetlen...nek tűnik. Pedig valójában talán csak végig kellene gondolnunk néhány alaptételt, hogy ne beszéljünk el egymás mellett.

Mi is az önellátás? (És mi nem az?)

Az első, rendkívül sok félreértésre okot adó tétel magában a szóban keresendő. Ez az önellátás szóban rejlő „ön” előtag, ami egyértelműen az egyénre utal. Vagyis a szó azt sugallja, hogy az az önellátó, aki ellátja magát. Csakhogy az ember a kezdetektől fogva társas lény, aki éppen a fennmaradásának biztosítására közösségeket alkotott. Sokan emlegetik fel nagyszüleink önellátását, csak azt nem veszik figyelembe, hogy mögöttük egy többszinten működő közösség állt. Akkoriban a családot nem egy férfi és egy nő (vagy egyedülálló férfi/nő) alkotta pár gyermekkel, hanem generációk, testvérek, unokatestvérek, komák egész serege. Nem véletlen voltak nagyapámék (és nem csak az én nagyapámék!) kilencen, dédapámék tizenketten testvérek. Egy ekkora család képes volt éltetni az évkörhöz és az életeseményekhez kötődő rögzített szokásrendszert, aminek köszönhetően elképzelhetetlen volt, hogy valaki magára maradjon a bajban (hacsak nem akart önként kilépni).

Ezen túl pedig ott állt mögöttük a faluközösség támogatása is. Osztoztak az uradalmi, egyházi vagy köztulajdonban lévő javakon, erdőkön, legelőkön, tavakon, ezeknek használatára kidolgozott, mindenki által elfogadott működésrendje volt érvénybe.

Ilyen, és csak ilyen feltételek mellett lehetett megvalósítani azt, hogy az ember majdnem (!) mindent előállítson magának. De hangsúlyozom, hogy ez a „maga” kifejezés csak akkor helyénvaló, ha utólag a közösséget önkényesen egyének összességeként értelmezzük. Azért önkényesen, mert a közösség több a részek összegénél, mivel sajátos belső működése van, szinte maga is élő szervezetként reagál az őt ért kihívásokra. Na

ez a kulcs, és ez hiányzik ma annyira, ahhoz hogy tényleges „önellátó” közösségek jöjjenek létre.

A második tétel az eddigiekből következik: aki önellátásra törekszik ma, annak nem kell ősemberré válnia. Még ha adott lenne az előbb megfogalmazott összes feltétel, akkor sem értem, hogy miért kellene újra pattintott késekkel és kőbaltával dolgoznunk. Egyszerűen nincs idő rá, és teljesen értelmetlen is lenne újra feltalálni és házilag megalkotni a technikát, amely már rendelkezésünkre áll. Nem az a kérdés, hogy használjuk-e, hanem az, hogy miként használjuk.

Dönthetünk úgy ezernyi okból, hogy átalakítjuk tárgyhasználatunkat, felülírjuk régi szokásainkat és akár le is mondhatunk azokról a „vívmányokról”, amelyek nem szolgálják pozitívan világképünket. De miért kellene eldobnunk mindent? Például ezt a laptopot miért dobnánk ki pusztán azért, mert környezetszennyező módon állították elő? Vajon előrébb jutnánk az önellátással kapcsolatos diskurzusban, ha a földút porába írnám gondolataimat? Nem érdemes ilyesmin fennakadni.

Érdemes viszont tudatosan, megfontoltan élni, és felelősséget vállalni a tetteinkért. Nem „a többiek” tartják fenn a modern világ vívmányait, hogy mi kényelmesen hódolhassunk  az önellátó mániánknak. Mi, közösen is képesek lennénk fenntartani és működtetni egy modern világot úgy, hogy arányaiban sokkal többen élünk környezetkímélőbb, gazdálkodó, termelő életet. Úgysem lehetséges, hogy mindenki önellátó legyen, és épp ebből adódik az utolsó tétel.

Utoljára arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy az önellátás fogalmában nincs benne a többlet, a felesleg fogalma. Tehát az önellátó ebben az értelemben nem piacra termel. Ahhoz, hogy bevétele keletkezzen, az önellátáson kívül termelővé is kell válnia. A kettő nem ugyanaz. A magam részéről azt tartom életszerűnek és annak örülnék igazán, ha az önellátó kis családok összefogva termelőegységekké válnának, mert így a modern világ javaihoz is hozzáférnének azáltal, hogy társadalom nagyobbik hányada számára forgalmaznak egészséges élelmiszert, kézműves termékeket.

Összefoglalva az eddigieket, úgy gondolom, hogy az önellátás sokat hangoztatott fogalma manapság nem egészen pontos, és ezért csalódásokra adhat okot. Különösen, ha valaki többet képzelt az efféle életben rejlő lehetőségekbe.

Vannak persze működő példák is, hiszen a függetlenedésünk mértékét mi szabjuk meg, és jópáran vállalták a szabadságukhoz szükséges radikálisabb döntések meghozatalát is, és élik boldogan a dolgos, de szép életüket.  Őket és egyáltalán mindenkit, aki az önellátás – kezeljük az előzmények ismeretében rugalmasan ezt – felé haladnak, ne támadjuk, szóljuk meg az általunk a fogalomhoz társított képek működésképtelensége miatt. Ők azok, akik szeretnének jobbá tenni valamit, és hisznek annyira magukban, hogy el is kezdjék. Úgy vélem, inkább bátorítást érdemelnek, mert ami nekik siker lehet, azt a többiek számára úgy hívják, remény.

  

Ajánljuk még: