Kígyók, békák, pókok, de főképp viperák: a „nemszeretem” állatokat lehetetlen nem szeretni – Interjú Mizsei Edvárd biológussal

GolfÁramlat

Kígyók, békák, pókok, de főképp viperák: a „nemszeretem” állatokat lehetetlen nem szeretni – Interjú Mizsei Edvárd biológussal

Nem jellemző, hogy az ember baráti társaságába egy viperakutató keveredik. Mizsei Edvárdot „gyíkászként” emlegették, és már akkor feltűnt, milyen pontatlan lehet e megnevezés. Nyomába eredtem a legendának, és a világjáró biológus feltárta előttem egzotikus világát. 

Mizsei Edvárd biológust már kisgyerekként is a „nemszeretem” állatok (kígyók, békák, pókok) érdekelték, gimnazista felvételije idején így környezetvédelem tagozatra jelentkezett első helyen. A kamaszkori szobája mindig terráriumokkal volt tele. Középiskolás korában cserediáként kijutott Ecuadorba is egy teljes tanévre, ahol túrázott és természetfotókat készített. Az egyik ott készült képét az év természetfotói közé, sőt a National Geographic folyóiratba is beválogatták 2008-ban.

oboa

Fotó: Mizsei Edvárd 

A sors úgy hozta, hogy egy ideig tervezőgrafikát tanult, és utána végezte el a biológus szakot a Debreceni Egyetemen. Eközben számos balkáni kutatóutat szervezett (főleg Albániában, Görögországban). Az egyetem alatt Ecuadorba is visszatért egy egyhónapos expedícióra.

Tanulmányi évei során több szakértői megkeresést kapott környezetvédelmi hatásvizsgálatok elvégzésére (tehát hogy az egyes beruházások potenciálisan milyen természetkárosító hatásokkal lehetnek az adott területre), és az Aggteleki Nemzeti Park Igazgatóság munkatársaként is dolgozott, ahol kétéltű- és hüllőpopulációk felmérésével foglalkozott. Eközben a Konzerváció Ökológiai Kutatócsoport tagjaként végezte a kutatómunkáját doktori disszertációjához, ami a görög karsztviperákra irányult.

Ezt követően a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság projekt- és monitoring koordinátora lett, ahol többek között a kedvezőtlen természetvédelmi helyzetben lévő rákosi vipera hosszú távú fennmaradását igyekeznek megalapozni és biztosítani egy uniós projekt keretében.

Miért van az embereknek ellenérzése ezekkel az állatokkal kapcsolatban, és mi az, ami téged vonz bennük?

Az evolúciós viselkedéstudomány kimutatta, hogy az emberszabású majmok és az emberek agya is úgy alakult ki, hogy egy elrejtőzött, környezetébe beleolvadó állatot, például egy kígyót, könnyen észre tudunk venni (ez az élővilágban viszonylag ritka képesség). Hogy ettől félünk, vagy érdeklődve fordulunk-e felé, feltehetően nem egy örökölt, génekben szabályozott, hanem jórészt tanult dolog.

A gyerekek alapvetően nem félnek az állatoktól (fajtól függetlenül) egészen addig, amíg a szüleik, a környezetük el nem kezdi erre nevelni őket.

Mindig érdekesnek találtam ezeket a különleges állatokat (tehát ha úgy vesszük, a hobbim vált a munkámmá), de jelenlegi feladatkörömből fakadóan tudom, hogy akár olyan egyszerűen is megmagyarázható a vonzalom, mint a vadászösztön: egy kígyót találni mindig elképesztően jó érzés.

Találtál-e valaha új fajt?

Erre nem olyan könnyű válaszolni. Cserediák koromban a csereapámmal túráztunk az Andokban, a Cajas Nemzeti Parkban, kb. 4000 méter magasan. Találtam egy fekete békát, amit lefotóztam, de nem ismertem fel, pontosan milyet. Később találkoztam egy helyi szakemberrel, és amikor meglátta a képet, különös kifejezést öltött az arca.

Kiderült, hogy évtizedek óta nem láttak ilyen békát, azt hitték, már kipusztult. Dél-Amerikában ugyanis előállt egy olyan biodiverzitási krízis, hogy egy Afrikából származó, kétéltűeket fertőző gombafaj átkerült Közép-Amerikába, majd Dél-Amerikába, és a hideg klímán élő (tehát hegyvidéki) békafajokat gyakorlatilag kipusztította. 1989-91 között tarolt végig ez a fertőzés az Andokon, és ez a csonkaujjú békafaj is ennek eshetett áldozatul. Szerencsére ezek szerint egy minimális populáció megmaradt, és azóta fogságban szaporítják ezt a fajt, próbálják megőrizni. Tehát nem új fajt találtam, de egy kihaltnak vélt faj létezését sikerült bizonyítanom teljesen véletlenül. Egyébként Magyarországon is jelen van ez a fertőzés, de a hazai békafajokat nem pusztítja el.

Rendben, e helyes feketebéka létezését bizonyítottad, de az nem volt új faj. Viperából találtál újat?  

Szíriában találtunk egy olyan viperát, amely a genetikai vizsgálatok alapján akár új faj is lehetne. De a rendszertan (taxonómia) egy dinamikusan fejlődő tudományterület, így élőlénycsoportonként változik, hogy hol húzzuk meg a határt egy faj és egyes változatai között.

Ha külön fajról van szó, akkor abból ki kell jelölni egy típuspéldányt, és múzeumban elhelyezni egyfajta „etalonként, sztenderdként”.

Sajnos mi ebből a példányból csak genetikai mintát gyűjtöttünk (nem gondoltuk, hogy ennyire érdekes lehet), és emiatt nem tudtuk leírni új taxonként. (A taxon egy egységet jelöl a taxonómiában, és később a szakemberek besorolhatják/átsorolhatják a megfelelő rendszertani kategóriába, például fajként, alfajként stb.) Ez több mint 11 éve volt.

És azóta hova fejlődött a történet? 

Tavaly írtunk a kollégákkal egy olyan tanulmányt, amely a nyugat-palearktiszi viperákat dolgozza fel, ebben kb. 40 viperafaj adatait gyűjtöttük össze. Akkor arra jutottunk, hogy ez az említett vipera egy fajcsoportba tartozik, ahol nem lehet egyértelműen eldönteni, hogy mi faj, mi nem faj.

A taxonómusokat sokszor kritizálják, hogy „folyton variálnak”, de ennek az az oka, hogy az ismereteink folyamatosan bővülnek, és ez alapján újra kell értékelni a jelenlegi tudásunkat.

Ez a kategorizálási munka azért fontos, mert ezek alapján határozzuk meg azokat az egységeket, amelyeket a természetvédelemnek meg kell őriznie – ezeken a besorolásokon is múlhat, hogy milyen élőlénycsoportokat lehet megvédeni a kihalástól. Sajnos taxonómusból sincs elég, és a fajok kihalásának rátája magasabb, mint a fajok leírásának sebessége, így sokszor úgy tűnnek el fajok, hogy meg sem tudtuk ismerni őket.

rákosi vipera

Fotó: rakosivipera.hu

Mivel a férjem régi barátod, ő is segédkezett egy bizonyos viperaháló installálásában. Elmondanád, miért volt erre szükség? 

Igen, de ehhez érdemes megismerni a teljes kontextust. A rákosi vipera megőrzése céljából több természetvédelmi tevékenység is zajlott a múltban. Korábban is voltak uniós projektek, amelyek e viperafaj megőrzését tűzték ki célul (2004-ben indult az első, 2009-ben kezdődött a második). Ezek után sajnos úgy tűnt, hogy a rákosi viperák egyedszáma nem növekedett kimutathatóan, pedig a fennmaradásukhoz ez elengedhetetlen volna.

Épp ezért megpróbáltuk azonosítani azokat a veszélyeztető tényezőket, amelyek a populáció növekedését akadályozzák. Arra jutottunk, hogy az egyik ilyen a megfelelő minőségű élőhely korlátozott elérhetősége volt, épp ezért e területek növelése, minőségük emelése vált új célunkká. Ehhez hozzátartozott, hogy a ragadozók olyan mértékben fogyasztották a viperákat, hogy az jelentősen veszélyezteti a viperapopulációkat.

rákosi vipera

Fotó: rakosivipera.hu 

Ez ellen többféle módon is tenni kezdtünk. Az egyik mód az, hogy a levegőből szemmel vadászó ragadozók vadászati sikerét próbáljuk csökkenteni azzal, hogy olyan gyepszerkezetet igyekszünk fenntartani a vipera-élőhelyeken, amelyben nehéz észrevenni a viperát. (Leegyszerűsítve: rövid fűben könnyebb, hosszabb fűben nehezebb észlelni az állatot.) Szóval megfelelő növényzetet igyekszünk kialakítani legeltetéssel vagy növények telepítésével, hogy e fajt védeni tudjuk. Ez magában foglalja, hogy az ilyen növényfajok magját begyűjtjük, kertészeti körülmények között szaporítjuk, majd elvetjük ezeket.

Bizonyos ragadozókat gyéríteni is lehet – ilyen a borz, róka, dolmányos varjú. Ezt a tevékenységet a területileg illetékes vadásztársaságokkal együttműködve végezzük (szelektív és élvefogó csapdákkal). Továbbá egyes területekről kizárjuk a ragadozókat. Vannak például olyan kerítéseink (nagyjából 50 kilométeren), amelyek a vaddisznókat zárják ki, hiszen ezek a túrásaikkal a kiskunsági, jellegzetes gyepet aktívan rombolják. (Olyan pusztítást képezek végezni, mintha a gyepeket szándékosan megszántanánk, így nemcsak a viperáknak, hanem a gyepközösségek egyéb állat- és növényfajainak is kárt okoznak.) Valamint vannak azok az állatok, amelyeket kerítésekkel nem tudunk kizárni, de nem is szeretnénk vadászni – ezek a védett, ragadozó madarak.

Mindezek fényében létrehoztunk egy olyan területet a rákosi viperák élőhelyén, amelynek az a funkciója, hogy a ragadozókat távol tartsa.

Ez úgy néz ki, mint egy nagy madárröpde, csak itt nem benn vannak a madarak, hanem azon kívül. Ennek területe 4 hektár, kb. 3 méter magasan van a hálóból készült plafon, oldalt is háló és kerítés védi. Ha mégis bejut ezen egy állat, azt megfogjuk és kivisszük, ha pedig sérül a szerkezet, azt kijavítjuk.

rákosi vipera

Fotó: rakosivipera.hu 

Tehát nem sikerült teljesen hermetikusan lezárni e területet, de legalább megkapták a viperák az esélyt, hogy viszonylag biztonságos körülmények között legyenek. Van kimutatható eredmény?

Egy év üzemelés után is elmondható, hogy a viperaháló révén növekedett a rákosi viperák egyedszáma. Ezt a számlálást természetesen nem egyesével végezzük, hiszen kiválóan rejtőzködnek. Viszont vannak olyan adatgyűjtési és statisztikai módszerek, amelyekkel meg lehet becsülni az állományt.

Tehát akkor nemcsak a véletlen játszott közre, hanem tényleg sikeres volt a projekt, igaz?

Így van. A monitoringtevékenység keretében igyekszünk megbecsülni a viperák egyedsűrűségét. Mivel a háló önmagában nem akadályozza a viperák ki-be járkálását, azt tapasztaltuk, hogy a lehálózás előtti egyedsűrűséghez képest, valamint a környező területekhez képest is nőtt az egyedszám. Tehát szignifikáns emelkedést lehetett kimutatni, kontrollált módon. Ezt az eredményt viszont az is árnyalja, hogy a háló építése előtt befogtuk a viperaegyedeket az építéssel érintett területről (háló helye, pufferterület, felvonulási útvonal), majd a háló elkészülte után mindegyik egyedet a háló alatt engedtük el.

Tehát a magasabb egyedszámot nemcsak a háló nyújtotta védelem okozhatja, hanem a korábban a háló helyén és közvetlen közelében élő viperák háló alatti elengedése is közrejátszik.

Megjegyezném, hogy a háló telepítése is több tízmilliós költség volt, és az üzemeltetése is egy óriási feladat. 48 000 négyzetméter háló van beépítve, amelyet télre össze kell csukni, és tavasszal újra kell installálni. Egyelőre nem tervezzük újabb hálók telepítését, a már meglevő hálóval szeretnénk segíteni a jelenlegi viperapopulációt. 

Ajánljuk még:

A papír története – a kecskebőrtől az újrahasznosításig

Bár a szájról-szájra járó történetek kora sokáig fennmaradt, az emberek már évezredekkel ezelőtt törekedtek rá, hogy az információkat írott formában is megörökítsék. A papír talán civilizációnk egyik legnagyobb és leghasznosabb találmánya, de hogy jutottunk el a kecskebőrtől az újrahasznosított kartonok koráig?