Élet a jég alatt: télen is tanulhatunk az állatvilágtól

Az elmúlt években a jég alatti élővilág megfigyelésének komoly akadályát jelentette a telek enyhesége, aminek következtében vizeink nem, vagy csak nagyon rövid időre fagytak be. A megfigyelésre alkalmas időszakokban azonban a kutatók meglepő eredményekre tettek szert: bár a nyári nyüzsgéshez képest a jégpáncél alatt valóban csendesebb az élet, egyes élőlények és életközösségek éppen ebben az időszakban kezdenek szaporodni, hogy aztán tavaszra ismét szinte teljesen eltűnjenek a vizekből!

Természetesen effajta különleges életmódra extrém hosszúságban jellemzően csak mikroszkopikus élőlények képesek, a hazánkban korábban jellemző néhány hónapos jégborítás azonban számos nagyobb állat számára is kedvező lehet.

A tavakon kialakult jégréteg alatt lévő víz a szél hatásától védve lecsendesül, leülepszik az addig kavargó réteg, és így a víz áttetszőbbé, tisztábbá válik. Ennek a jelenségnek köszönhető, hogy a szélcsendes időben tükörré fagyott tófelszínen korcsolyázva szabad szemmel is könnyen megfigyelhetjük az alattunk úszkáló élőlényeket, míg ugyanezt nyáron egy csónakból nem tudnánk megtenni. A tisztább vízben a jégen átjutó fény mélyebbre tud hatolni, ami például a fényigényes algáknak kifejezetten kedvez! Ezek az oxigéntermelő élőlények nem csupán egyes halfajok számára jelentenek eleséget, de életműködésükkel a jég alatti víz esetleges oxigénhiányát is mérsékelni tudják.

Néhány méteres mélységben a víz már halak számára is elviselhető hőmérsékletű, aminek köszönhetően az ő téli túlélésük is biztosított. Télen egyes halfajok egyedei a víz aljára húzódnak, ahol egy nyugodtabb részen (tavak mélyebb pontjain, folyók állóvíz-szerű öbleiben, stb.) „elvermelik” magukat. Anyagcseréjük ilyenkor lelassul, alig táplálkoznak, szinte nem is mozognak.

Szemben a növényevő halakkal, ragadozó társaik általában nem vermelnek télen, aminek következtében lékhorgászat során relatív magas arányban ilyen állatok kerülnek horogra. Köztük is kivételt képez a harcsa, amely bár ragadozó, télen mégis nyugodt helyre húzódik.

Lékhalászattal felénk a Szigetközben is a legrégibb idők óta foglalkoztak. A nyáron ladikból eregetett hálót ilyenkor a Duna jegén vágott lékeken keresztül eresztették a víz alá, majd a folyó egy távolabbi pontjáról indulva a jeget ütögetve terelték bele a halakat.

A lékvágás korántsem olyan egyszerű feladat, mint amilyennek elsőre tűnik! A legfontosabb, hogy ne szakítsa be magát az ember, de a kezdő lékvágó a nem megfelelő módon vágott jég alól feltörő víztől is azonnal csuromvizes lehet – ne kísérletezzünk a műfajjal, ha nem értünk hozzá, pláne ne egyedül!

Lékek segítségével éli túl a telet a hód is, amely téli álom helyett ebben az időszakban is folytatja táplálékszerző tevékenységét. A víz alatti kijáratokban lévő folyadék a vár belső hőmérséklete miatt ugyan csak a legritkábban fagy be, kijáratukat azonban mégis folyamatosan jégteleníteni szükséges! A hódok itt a lehető legtovább igyekeznek jégmentesen tartani a kicsi lékeket, azonban teljes befagyásukat követően sem kerülnek bajba: a nyár során a hódvárban gazdag élelemraktárakat alakítanak ki!

Sokat tanulhatunk az állatvilágtól, ha megismerjük – és ez persze nem csak télvíz idején igaz!

Nyitókép:  Michael Aleo / Unsplash